Te miben alszol? - Urbán András: Urbi et orbi

Megjelent: zartkor.hu

Isten mostanában kevéssé van gyónásügyben elhavazva, mert van nekünk a tévében Mónikánk, Balázsunk. Miért is ne. Mikulásból is sok ezer rohangál szerte a Földön télvíz idején. Bemész a stúdióba, felnyomnak a képedre egy kis mékápot, csomó púdert, hogy kamera-kompatibilis legyél, aztán új maszkodban elmeséled, hogy miért akarod kirúgni a csajod/pasid, és ha nem elég cifra a sztorid, a hozzáértő szerkesztők majd tupíroznak rajta. Felizzanak a reflektorok, rajtad a világ szeme – így teheted magad nyilvános közröhej tárgyává, és még a Miatyánkot sem kell tízszer ledarálnod. Mi meg majd holnapra megbocsátunk.

“Tessék, tessék, erre”- valahogy így terelnek minket a nézőtérre a lenge kombinéba és pizsamába, köntösbe öltözött színészek, akik aztán valahogy maguk is közénk, télikabátokból kihámozódó civilek közé keverednek, és magára hagyják az erős fénytől hunyorgó, szégyenlősen mosolygó Mónit. Ül a színpad közepén ez a felnőtt nő, ez a Móni, a fekete aligruhájában, arca és története a szűzlányé, de nem tud parancsolni folyton kettétáruló combjainak, mire női házigazdánk elmebetegek kondicionálását végző pszichiáter-hangon figyelmezteti, hogy zárja szépen össze a lábait, és üljön rendesen. – Mert a tévéből ismerős posványműsorba csöppentünk, vagy sokkal inkább talán valami világvégi elszámoltató tárgyalásba, ahol jólesik vigyorogni a butácska Mónin, akire záporoznak a vallató kérdések, tőlünk, a mi sorainkból, a “várostól s a világtól”, s aki szerint azért éri őt annyi baj, mert túl szép és túl okos, s az emberek erre irigyek. Vihogok én is, eszembe jut a kabaré kiskorú “K” Erzsébettel (akinek a szerelme nem erőszakos, hanem történelem-magyar szakos), de a helyzetem egyre kellemetlenebb: nyilvános megalázásnak, élve boncolásnak vagyok tanúja, a káröröm helyére részvét kerül, annak ellenére is, hogy Móni hazudott. Nem hogy nem szűz, de már túlesett egy abortuszon is, mégis váltig állítja ország s világ előtt – ő érintetlen! Móni hazudott. Na bumm… És akkor mi van? De társai szappannal mossák ki a száját, igazi szappannal! Mintha azzal legalább is meg lehetne oldani a tisztaságot…

De pár pillanat múlva a könnyező Móni már köztünk, a mi “színpadunkon” ül, s mintha elfelejtette volna, milyen áldozatnak lenni, kérdéseivel most ő is gyötri, faggatja a soron következő vendégeit/bűnöseit. A feszes tartású, szépreményű irodai alkalmazottról (Tibi) kiderül, hogy irigységből, s mert magát mindenkinél felsőbbrendűnek tartja (természetesen a feleségénél is, ő az “Alfa” hím) – miközben tisztességről, egyenességről papol – tönkreteszi főnökét. A gyerekeket szerető, szerelmes és állítólag viszontszeretett tanár bácsi (Zoli) szexuális rajongásának a tárgya egy 12 éves kislány. Zsuzsi, a nimfománnak tűnő, vörösruhás démon pedig, aki valami zavaros gyerekkori trauma miatt prostituálódott, mást sem tud mondani, mint “fasz, fasz, fasz”. – “Kosztüm: Mindenki abban alszik, amiben akar…” – írja a szabadkai rendező, Urbán András az előadásról kiadott szórólapon, Pilinszky János “Urbi et orbi” – A testi szenvedésről című egyfelvonásos színművének sajátos adaptációja kapcsán. Tehát maszkot is mindenki szabadon választhat. Választhatja a tisztaság szűzi képét, az egyenesség és igazságosság maszkját, a szerelemét, az önfeláldozó adakozóét, de attól még a valós arc el nem tüntethető. Isten előtt nem. Ország s világ előtt is csak ideig-óráig titkolható, ám a társadalom, a közösség maga is hordozza bűneit, minden tagja, egytől egyig, így igazságszolgáltatása brutális, kérlelhetetlen. Emberi. Van, elérhető egyáltalán az isteni könyörület? – A kérdés az egyértelmű keresztény utalások miatt fontos, mint amilyen a hal. Móni a darab egyik kulcsjelenetében telezabálja magát. Szardíniát fal konzervdobozból, mintha legalábbis a megváltás, a megbocsátás polcról leemelhető árucikk lenne, akárcsak Isten maga, aki a darabba illesztett vallásos dalocska szövege szerint bármikor felhívható. Ha szükség van rá. No de minek zavarni az öreget, ugye…? Mint ahogy a magunkkal, valós énünkkel való találkozás is teljesen felesleges. Körbeírjuk magunkat, lefestjük, szónokolunk, de mindez csak “verbálisan textuális oralizáció” (Urbán András meghatározása). – Tragikus és komikus is egyben.

A két szerkezeti egységre tagolható darab mint Álarc, s a maga pőreségében feltárulkozó, talán kevéssé szívmelengető és szimpatikus látványt nyújtó, de valódi Arc felel egymásra. A takargatni kívánt bűnök beismerésével, a valódi én feltárásával – Móni egyre csak zabálja a halat, míg a pedofil Zoliból előtör a brutalitás, és megostorozza az alsónadrágra vetkőzött Tibit, aki négykézláb áll, lemegy “kutyába”, felvállalva frusztrációit – talán megnyílik az út a megbánás felé, önazonosságuk elérése, s ezáltal Isten felé… – vagy csak egy újabb zsákutcába sikerül befordulni? Nincs válasz. A befejező kép Zsuzsié, ezé a mai Mária Magdalénáé, aki melltartóra-bugyira vetkőzve hörgi: “korbácsolj meg”.

Ostorzás, hal, bárány – és Pilinszky. Milyen a pizsamám…?