A nemek cirkusza - Frenák Pál: Fiúk

Megjelent: zartkor.hu

Sosem egyeznek meg… mert a férfinek a nő kell, a nőnek meg a férfi. Na jó, néha vannak kivételek. De általában. És párosodnak, sokasodnak, és újabb férfiak és nők születnek és ez így megy, míg a világ világ. És a férfiak bátrak, hősök, és pénzt keresnek!! Általában. És a nő a szépség, az érzékenység, az anya, aki teleszórja a világot csecsemővel! Általában.

Férfisutyorgás? ! Abszurd hanghatás… miközben helyet foglalunk, s a saját beszédünk zöngésével egészítjük ki a hangszórókét. Lassan elsötétül a tér, a zaj felerősödik, s elkapunk egy-két szót, afféle „férfias” megállapításokat… ahogy ők látják magukat. Ekkor már érzékelhető, hogy a plafonról lógó kötélen egy táncos függ.

Három kötél. Összekötve mennyet és földet. Köldökzsinór. Fallosz. A Frenákra jellemző térépítő gondolkodás a trinitást kifejező, padlóra vetített, fénysávokból összeálló háromszögekkel adja meg a színpad karakterét, mely egyszerre éreztet rideg-matematikai kiszámítottságot, a végletekig leegyszerűsített képletet, illetve helyeket jelöl ki, eligazodási pontokat a világban, mintha csak azt mondaná: ezt kapod, ez a tied, boldogulj vele!
A darab a tudatalattiba utaztat, ahol mítoszok raktározódnak, és archetipikus lenyomatok… s ott a kulcs a teremtéshez s a teremtettséghez is. Férfihez és Nőhöz. De – Fiúkhoz és Csajokhoz is?
Mert a nemek „pozitív jegyeit” furcsán kifacsartan mutatja meg a koreográfus. A fiúk vadak, és harcolnak, és hősök ők - és néha bárgyú, cumizó csecsemők vagy négylábú állat, puszta ösztönlény -, akik meghódítják az eget. Kötelek közé csomózódnak, bámulatos mutatványokat hajtanak végre, repülnek – legyőzve az anyagot kényszerítő gravitációt.

Ebből az alapképletből bomlik aztán ki megannyi elfojtott szexuális kép: „fiúk” egymás közt, a feltörő női én, a „másság”. Újra s újra feltűnik a színen egy tütübe öltözött izmos férfitáncos, aki egyáltalán nem mondható nőies jelenségnek – de a tütü, s az illegő-billegő mozdulatok „a la balerina”, azzá teszik. Társa pedig, hosszú, fehér estélyi ruhára emlékeztető öltözékben vonul be a színpadra, mintha csak egy jól képzett manöken lenne, anélkül, hogy rájátszana a nő-szerepre (nem riszál, nem mosolyog…). Elgondolkodtató: talán csak a ruha teszi a… nemeket?

A darabnak nincs elmesélhető történetet, de a szimbólumok, a jelképek, a táncosok átváltozásai – a „más”, a női szerep felpróbálása - mégis kirajzolni látszanak egy sajátos teremtésmítoszt, amiben, ugye, Isten előbb megalkotá a férfit, aki azonban magányos volt, nagyon magányos (olyannyira, hogy egynemű társában kereste a kielégülést), s kellett erre valami megoldás. A tütü és az estélyi nem a legjobb ötlet… Így, oldalborda helyett előkerül a Csajok fő díszlete, kelléke: a kagylóhéjra, anyaméhre emlékeztető medence-szerűségek, s mint egy alkimista olvasztótégelyben, létrejön a Nő.

- A koreográfia értelmezhető hát a fentiek alapján. De egyben kellemetlen vízió is – különösen a Csajok-kal összeolvasva: mi lesz ebből!, a cumizó fickók és szépségkirálynői posztra vágyó bigék párosodásából? (Khm… például a közönség…) Közben azért nevetünk - még ha tudjuk is, hogy minden viccben van valami komoly. Én magam elmerengek Frenák frenetikus (mondhatni: frenákikus) képalkotó fantáziáján és dramaturgiai érzékén, mely hibátlan show-t, valódi cirkuszt hoz létre – filozófiai-pszichológiai-kritikai odamondom jelmezbe bújtatva. Következetesen végigviszi a hármasság-szimbólumot, kiegészítve a negyedik táncossal, így alkotva meg az Egész-et; mindezt – a kötelek révén látványban is – misztikus dimenzióba emeli, a Csajok-kal kétpólusúvá formázza; s hogy el ne tévedjünk a misztikus ködben, fogyaszthatóvá – és modernné, „maivá” – profanizálja a filmes betéttel, mely a Fiúk és a Csajok végén egyaránt feltűnik.
A modern darabokban nem ritkán öncélú, funkciótlan meztelenség Frenák darabjában legalizálódik, hisz a szexualitás, mint téma alátámasztja és értelmezi azt – mindazonáltal mégiscsak a show része a nemek cirkuszában, ahol a test kultikus szerepet kap, szépsége, formája, kidolgozottsága az előadás lényeges látványeleme – míg az arcok sokkal kevésbé beszédesek. Nem szólítanak meg általuk érzelmek, a gondolat áttételesen közvetítődik, a tér- és eszközhasználat révén.

A megannyi apró mikro-történés, az egyes jelenetek laza láncolatának utolsó darabja, a „profán mitológia” állandósulni látszó elemeként használt filmrészlet hatásos befejezés. Már-már a hatásvadász is kicsúszik a számon, hisz látszólag kilóg az előadás szöveg-kontextusából a film noir-t idéző párbeszéd (sajnos, nem sikerült beazonosítanom, hogy létező filmből való-e), s a kagylóban ülő férfi arcán végigfutó stáblista s a kedélyes dallam, mely az előadás alatt felhalmozódott feszültséget hivatott levezetni, s egyben hatásos ellenpontot teremtve aláhúzni, s egyben idézőjelbe is tenni a darabot. (Ez az eljárás ismerős lehet olyan társadalomkritikus munkákból, mint például az Amerikai Szépség című film.) Mivel azonban az előadás mindvégig az esztétikumot szolgálja ki, a befejezés nem éri el a kívánt hatásfokot. Kérdés persze, hogy is végződhetne másképp a show?!


Fiúk (Les hommes cachés)
Koreográfus: Frenák Pál
Táncolják: André Mandarino, Miguel Ortega, Rolando Rocha, Várnagy Kristóf
Zene: Fabrice Planquette
Látvány: Frenák Pál
Fény: Marton János
Hang: Hajas Attila
Függesztés: Ferenci Miklós