A nő neme - Bozsik Yvette: Traviáta

Forrás: Zene, zene, tánc (2008)

Bozsik Yvette darabról darabra, mintha valami kérlelhetetlen belső parancsnak engedelmeskedne, egyre tovább mormolja végtelenített, s gyakran végletesen egysíkú monológját a női nemről, nő és férfi viszonyáról, meghempergőzve a szenvedélyben, a kiszolgáltatottság s a hatalom kéjes mámorában, egy vörös-feketére mázolt világban, jó messze a harmonikus szerelem ismeretlen, napsütötte lankáitól. Színpadi megszólalásaiban, gésa-végzetasszonyának attitűdje mögött, szinte mindig ott bujkál a nő, aki könnyű préda és kegyetlen démon is kíván lenni, egyszerre. A szépirodalomból, zeneművekből merítve ihletet végigdől képzeletbeli bőrkanapéján, majd a forrástól hol messzebb, hol kevésbé távolra rugaszkodva elemzi önmagát, a lelket, aki az ő női testében él.

Legújabb darabjában, a Traviátában a nőt, mint a férfiszenvedély tárgyát, szexuális játékszerét, helyettesíthető, lecserélhető és eldobható bábot láttatja. Csak kivételesen ritka percekben engedélyez a koreográfus a táncosnőinek önfeltáró tudatosságot, személyiséget. Helyettük a ruha él, uralkodik - az éjszakai spagetti pántos kombiné, meg a nagyvilági estélyi. A szín él, uralkodik – a fekete, meg a vörös. Hét többfunkciós, sötét, matracnyi lap alakul ággyá, lépcsővé, zuhanyfülkévé, komoran újra-újraosztva a teret. Az eredeti, dallamos Verdi-áriák Philippe Héritier átiratában karcos, disszonáns színben, modern effektekkel, komor, monoton géphangokkal társítva festik alá a tragikus végkifejlet ellenére is megbocsátón rózsaszínű, romantikus opera kortárs táncelőadássá csontozott, dezilluzórikus átiratát.
Dumas regényének kaméliás hölgye a Verdi-operában tragikus hősnővé válik, nem így Bozsiknál, aki valójában csak nyomaiban követ egy kósza történetszálat, s ha követi is, inkább a szituációk romantikától megsuvickolt fonákságát igyekszik megragadni - vagy még azt sem. Traviátája (a szó jelentése: „bukott nő”), traviátái az önmaguknak és a férfiaknak kiszolgáltatott, de a bujaságra bármikor kész nőstények, és nem a szerelemért önfeláldozásra képes hősnők. Lelki életükről jobbára hallgat, mert talán nincs is miről beszélnie. A kihívás mégis az lehetne, miként tudja Bozsik az első pillanattól az utolsóig „beszéltetni” a nőt, elmondani általa valamit, ha mást nem, egy újabb, egy „igaz” vagina-monológot, egy operából kimetszett, és más megvilágításba helyezett nőalakon keresztül.
Komor gépi hangzásba bugyolált csengő ária és az ismételt mozdulatsorok lélektelen monotonitásával indít az előadás. Krausz Alíz, traviáta, újra és újra felkel sötét, mini-színpadnyi ágyából, belebújik vörös, ékköves cipőjébe, és távozik. Vati Tamás vár, marad. Mintha csak egy karcos, sokat játszott filmtekercs szaladna vissza alig néhány filmkocka után az elsőhöz, a legelsőhöz, miközben egy picit mégiscsak változik a kép - azaz a rutinszerű, gyors kielégülést nyújtó szeretkezések utáni pozíciók - egy nulldimenziós kapcsolatban. Az állapotábrázolás élesen találó, ebből az erős felütésből kell(lene) Bozsiknak nyitni, .
Csupasz kar-csóvák tekergőznek ki a függöny hasítékai közül, rendre megjelennek a táncosok, alámerülünk egy díszleteitől megfosztott, „minimál-Moulin Rouge” világban. A zene azonban mintha jobban tudná dolgát ebben a szándékos lecsupaszítósdiban, mint a mozgó testeket elrendező koreográfus. A nézőnek olyan érzése támad, mintha a darab önnön logikája folytán neki-nekilendülne a történetmesélésnek, de Bozsik visszatartja-fojtja ezt a folyamot. Az így felgyűlt erők, nem találván maguknak más kulminálódási felületet, a táncosokon csapódnak le. Ettől le-leül az előadás, elerőtlenedik, s csak akkor talál megint magára – ismét a zenének köszönhetően – mikor kap valami egészen oda nem illő, jazzes vérfrissítést. Ez az a metszéspont, ahol az opera Héritier-i progresszív átiratának szigorúan tudathasadásos világa enyhén fellazul, és a „komolykodásból” Bozsik élvezettel tekinthet végre az élvezetek ábrázolása felé. A tömeges szex-jelenetben a párok a lehetséges pozitúrák egész tárházát végigjátsszák; az egy sorban álló fiúk karjaiba egymás után repülnek ez egyszeri nőcskék, hogy aztán továbbperdülve máris egy újabb ölet melengessenek; Krausz Alíz pedig, arcára mosolyt forrasztva, egy sebtében köré épített fürdőkabinban fogadja be a fehér felsőjüket tőle távozva vörösre cserélő férfisereget. - Az utóbbi kép az előadás talán legbeszédesebb, legösszetettebb pillanatát hozza, középpontban a magakellető nővel, a drága kurtizánnal, aki „szerelmet oszt” egy peep show-ra hajazó kabinban, a férfiak kiéhezett állathadától körülvéve. Az „áldozat” mazochizmusa, és a „vadállat” szadizmusa nő-ként és férfi-ként találkozik. Az előbbi felismerésnél többre azonban nem igen futja Bozsik Yvette tartalékaiból. Szőné tán ő tovább a történetet, de a szálak összegubancolódnak a szeretkező testekkel, a vörös és fekete szimbolikával, a táncosnőknek végre teret engedő szép, érzékeny szólókkal. – Nem világos, hogy ehhez miért volt szükség az operára, a Traviátára, mint címre… A darab végi Krausz-Vati szóló esetében is elmondható, hogy önmagában, a köré hímzett tömeges táncbetétek, a Káma-szútra jelenetek, és a számítógép-korszakbeli Vörös Malom zene nélkül is érvényes, expresszív az, ahogy Krausz függőleges tengelyéből kimozdítottan, szétterpesztett lábakkal, kiselejtezett próbababa gyanánt csüng Vati nyakába kapaszkodva.

- Kár, hogy a legértékesebb pillanatok a nagy egész-ben feloldódnak, kár hogy Bozsik Yvettet a neve kötelezi, hogy neki nagyban, minimum operányiban kell gondolkodnia.

Traviata / Bozsik Yvette Társulat
Tér: Pető József, Vati Tamás
Fény: Pető József
Zene: Verdi nyomán Philippe Héritier
Koreográfus: Bozsik Yvette
Előadók: Krausz Alíz, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, Balkány Kitty, Fülöp Tímea, Góbi Rita, Hasznos Dóra, Vivien Ingrams, Samantha Kettle, Csere Zoltán, Kalmár Attila, Székely Szilveszter, Tuza Tamás, Vislóczki Szabolcs
Helyszín: Nemzeti Táncszínház