Provokáció a budoárból - Ivo Dimchev: Lili Handel

Megjelent: zartkor.hu

Lili Handel nem ereszt. Napok múltán is eszembe jut nőies, kasztráltakra emlékeztető hangja, s a hófehér, teljesen szőrtelen test a megmosolyogtató, gyöngyfüzérekből kialakított ágyékkötővel, ahogy tűsarkúban illegeti magát, vagy a “legkameraérzékenyebb” pózt keresi a hatalmas, vörös karosszékben, hogy elnyerje a néző kegyeit – s ebből erőt merítve… élni tudjon.
Louis Armstrong szerű, füstös blues szól a hangszóróból, recseg-ropog a lejátszó. Vele párhuzamosan egy nő (?) is aláénekel, de hogy szintén felvételről halljuk, vagy valahonnan a távolból, az eldönthetetlen. A hang gazdája azonban hamarosan megjelenik a maga se férfi, se nő mivoltában, valódi dívaként. Szép, komikus és egyben félelmetes ez az alak, mert besorolhatatlan, kategorizálhatatlan – és mert a kezében vagyunk: ő “előad”, mi pedig “befogadunk”… ha tudunk. Ha akarunk. Mert hogy a közönségre egy, “provokatív”-vonalas tánc- illetve fizikai színházi előadás vár, azt nem nehéz kitalálni. Akkor is tudnánk, ha Ivo Dimchev az egyébként igen szép és izmos fenekét nem ringatná nekünk hátat fordítva-pucsítva, már-már zavaróan hosszú ideig. De ezt teszi! Ez kell a népnek (?)! És beszél, csak beszél a vágyairól, az álmairól, újabb pózokat keres, akkurátusan rendezi élő szoborrá természetellenesen kifacsart tagjait, s közben kiszól egy, a fényképezőgépével babráló nézőnek, hogy csak fotózzon bátran, őt nem zavarja a “flash”. Szórakoztatni akar minden áron – de láthatóan nem találja a helyét. Magabiztos, nem fél lemezteleníteni magát – de közben tele van bizonytalansággal. A közönség kegyét kereső, kedves és előzékeny “nő” – majd cowboy kalapot téve a fejére, a fotelen féloldalt fordulva motorozást imitáló “férfi”. Leginkább azonban egyik sem, hanem nemtelen bohóc. Egy clown.

- Próbálom kitalálni, mire megy ki a játék. Aztán rájövök, hogy – többek között – valószínűleg épp erre… hogy miközben a néző “mulat”, közben azon agyaljon, hol a csapda, mikor lép bele a hurokba, s lendül a magasba, lábánál fogva himbálózva. A pusztán erre játszó előadás azonban sekélyes, “kisstílű” – nyugtatja meg magát az ego, s egyben konstatálja, hogy lám!, én-védő mechanizmusa igazán életképes és találékony.

Ivo Dimchev azonban nem olcsó provokátor, az előadás nem egyszerűen a prüdériát veszi célba, hanem a szépségről s művészetről alkotott fogalmainkat vizsgáltatja felül, s karikírozza. Az embernek mutat tükröt, aki rutinszerűen felháborodik egy gyöngy tangán, aztán ugyanilyen rutinszerűen nevetgél egy-egy hatalmas nőies sóhajon, s ugyancsak rutinszerűen “művészinek” tartja majd az egész előadást átszövő “szépség-példázatot”, ami aztán legitimizál mindent. Indokolva érezzük, hogy – khm… – szájjal elégíti ki szexuális vágyait (helyesebben imitálja), s azt is, hogy a szemünk láttára vért vesz saját magától, aztán licitet hirdet rá. “My Super Special Blood!” – skandálja, a nézőközönség pedig kényelmetlenül fészkelődik. “Rutinszerűen” meg lehet venni egy üvegcse vért??? Az ego bajban van. Az a kellemetlenebb a számára, ha hagyja, hogy az előadó kedvére űzze provokatív tréfáit, vagy ha bekiabál egy összeget, hogy megkaparintsa a “művész-vért”?Hol húzódik a határ? Hol az a pont, amit az előadó már nem léphet át anélkül, hogy művészete öncéllá válna? Dizőz-bohócunk feladja a leckét… Az előadás minden egyes pillanatában ott toporog, kopog tűsarkával a “tilosban”, s azt hiszem, tűrőképesség kérdése is, kinél merre billen a mérleg.