2009. március 4., szerda

Mindenféle szövegelés

Indonéz állókép - 2007

Hanoi - Dudálj!

Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Délután a Fészekben - Röpke meditáció – olykor tal...

Indonéz állókép - 2007

„Aku suka kamu! Aku suka kamuuuuuuuuuuu!” – sikítja a zokogó szappanopera-hősnő, miközben a szomszéd asztalnál újra lobban az öngyújtó lángja, s bár tudja, hogy nem dohányzom, a warung („falatozó”) tulaja sokadszor is megkínál édes szegfűszeges cigarettával, miközben szeme a magasból belógó tévékészüléken csüng. Poharam alján sötét kávézacc, s a fel nem kevert édes sűrített tej keveréke. Egyek még egy tahut, azt, aminek a közepében üvegtészta van? „CCC” – hallatja hangját a tulaj, mert közben változott a kép, s egy újabb, az átlagos fehérnél is fehérebb, vágott szemű, nagyon-édes-nagyon-baba, de játszani nem tudó infantilis egzotikus szépség küzd már a színen egy nem kevésbé fehér, verisztájlis morcnézésű ázsiai macsóval. Csak semmi szex… s újra átérzem a költő szavait: a szerelem, a szerelem, sötét verem. Ha ki nem verem - teszem hozzá gondolatban, s figyelem, ahogy kedves indonéz barátom, a velem egyidős, 27 éves Ari kis rózsaszín telefonján egymás után küldözgeti szerelmes csábító sms-eit a világ minden lányának. És ha nem tévedek nagyot, néha fiának. - Ha végeznének egy világméretű felmérést, hogy mely nyelven hangzik el legtöbbször az a szó, hogy „szerelem”, Indonézia vinné a pálmát, fej-fej melletti kiélezett küzdelemben Indiával…

Szerelem ide, szerelem oda! A világ legnépesebb muszlin vallású közösségét magáénak tudó országában a dzsilbab, a muszlin női fejfedő ellenére sem eszik olyan forrón a kását, már ami a házasság előtti nemi életet illeti. Azaz nem mindenhol. A homoszexualitás sem „illegális” (1987 óta él a szervezetük), sőt, a tévékomédiák előszeretettel alkalmaznak transzvesztitákat. – Úgy tűnik, Indonézia, a Soeharto rezsimet maga mögött tudva (1998), megérett arra, hogy lehulljon a lepel – már ha nem zavaró ez a kis esetlen metafora - Szodommáról és Gomorráról, azaz az éjszakai életről és a szexuális „szórakoztató intézményekről”. Is. Amiről a puritán, prűd moralisták hiába állítják, hogy nem létezik. – Ám hiába szeretnék a romlott „nyugati” behatásoktól megkímélt, tiszta, fehérre kozmetikázott indonéz arcot fordítani a világ felé, az árnyék egy trópusi országban nem sokáig tartható. Még esős évszakban sem. Még ha börtönbe is zárják a PlayBoy főszerkesztőjét (az utóbbi időben mással sem voltak tele a lapok), amiért a – bár felöltözött – lányok nem eléggé illedelmesen pillogtatják szemeiket a magazin hasábjairól…

Mert mindig csak a szex! A szex! Míg a Play Boy ellen irtó hadjáratot hirdettek, addig a szigorúan muszlin Nyugat Szumátra legjelentősebb városában, Bukittingiben, a bazársoron fillérkért lehet vásárolni a másolt pornó dvd-ket.
Az egyik tényfeltáró, mítoszromboló, „dokumentáló”, Moammar Emka könyve, az először 2002-ben publikált Jakarta Undercover, betekintést enged a kulisszák mögé, a metropolisz szex iparának világába. Hogy miért olyan nagy siker ez a könyv, az előzőekből kiderülhetett. Meztelen partik, autós szex-száguldás Jakarta utcáin, japán sashimi falatkák pucér női testen tálalva, speciális szépségszalonok, elit kávéházak és pubok – csupa olyasmi, amit egy erkölcsös muszlin nem olvashat pironkodás nélkül, de amire egy edzett, „romlott” bulénak, azaz „nyugati fehér embernek” még csak a szeme sem rebben. Merthogy megbotránkoztatni nem tud mivel, Emka valóban csak dokumentál. Olykor hozzáfűz a leírtakhoz egy „mivé lettél Jakarta” típusú mondatot, de mélyebb vizekre nem merészkedik, az összefüggés-kereső, helyzetelemző elmélkedésektől igyekszik távol tartani magát. Akárcsak a szex-partikon való aktív részvételtől – ahogy azt könyvében állítja. (Bár néhány elejtett mondat azért kiskaput nyit a képzeletünknek, mi mindent élhetett át valójában a szerző…) Az általa bemutatott világ a Sex and The City indonéz párja, drága luxus BMW-kel, droggal, pezsgővel, fizetett szerelemmel, s Emka tagadhatatlanul része ennek a színjátéknak, még ha néha, a furcsa szexuális kalandokkal szemben, egyet nem értésének ejnye-ejnyézve ad is hangot. - Így aztán nehéz eldönteni, mi a szerző valódi szándéka ezzel a könyvvel. Arra akarja tán felhívni a nagyérdemű figyelmét, hogy Jakarta ugyanolyan, mint bármelyik nyugati nagyváros? Hogy kellően „felvilágosult”, merthogy a gazdagok előtt nyitva állnak az ajtók, hogy kielégítsék mindennemű szexuális igényüket? Vagy figyelmeztetni akar az ebben rejlő veszélyre? Vagy csak ismerve a közönség igényeit, meg akarja szedni magát egy kicsit a kelendő csemegével? Tényleg nem tudom.
Az idei filmfesztiválon mutatták be a könyv film-változatát, amire azonban csak pedigrés (meghívóval rendelkező) nézősereg nyerhetett bebocsátást – legnagyobb sajnálatomra. Emka felajánlott egy sajtójegyet, de az alkalmi „divatbemutatót”, a felsorakozó közönséget, melynek tagjai közt több volt a manöken külsejű, 180 centis bulé, mint egy párizsi divatshow-n (na jó, most enyhén túloztam, de…), hamar meguntam, s odahagyva az indonéz művészvilág krémjét, az „artistokat” (ahogy itt a valódi művészektől, a „seniman”-októl megkülönböztetve a sztárocskákat nevezik), beültem inkább egy filmre.

Hanoi - Dudálj!

Ha előzöl, ha sávot váltasz, ha nem férsz el a szembejövőtől, ha figyelmetlenül eléd bóklászik egy gyalogos és egyáltalán, ha már unod - az egyébként nem létező - hanoi csöndet: dudálj!
Hajnal 5 óra. Turistákkal tömött vonat érkezése Sapából, az északi hegyvidéki kisvárosból. A kilenc órás út gyötörte külföldiekre máris lecsap a taxi-helyettesítő motoros brigád, s hosszabb-rövidebb alkudozás után - melynek végén általában nem a helyi munkásegylet húzza a rövidebbet - , a dudát készenlétbe helyezve, már száguldanak is a régi negyedbe, a hátizsákos utazók főhadiszállása felé. Csakhogy a hanoi hotelek is lehunyták éjszakára szemeiket... a dudaszóra sem hajlandók kinyitni. Így az élelmes motoros esetleg felajánl egy újabb fuvart...


A helyi Városliget (ferde) szemei már annál éberebbek. Itt is, ott is elsuhan - pontosabban inkább tovazötyög - egy árny, az éjszakai utcalámpa fényébe írva magát egy röpke pillanatra. Amott egy tömzsi fekete foltnak mintha csápjai nőttek volna, melyekkel ügyefogyottan hadonászik. Tán fel akar szállni... aztán a folt egyszerre arcot kap egy elrobogó motorkerékpártól: a 60. életévét már jócskán a földbe döngölt nénike végzi hajnali tornagyakorlatát többszázad magával. Ki éjszakai toalettjét magán felejtve-hagyva, ki munkára készen, kosztüm-felsőben rója a végtelennek tűnő köröket a Hoan Kiem tó körül, enyhe gőggel méregetve az éjszaka fáradt vándorát, aki egy padra roskadva, elhűlve tanulmányozza ezt a szokatlan jelenést, melynek létrehozói a sportos nyugdíjasok, s néhány fiatal hajtás. Valahol messze felharsan egy hangszóró, férfihang mozgalmi hevületű monológját kapja szárnyára a szél - aztán pedig egy nem kevésbé mozgalmi zenét, az egy-két-há-és vietnámi megfelelőjével együtt.

A turista szeméből lassan kidörgölődik az álom. Hova került?! Az atlétatrikós-rövidnadrágos nagypapák s szolid-pizsamás nagymamák látványa ihletően hat a fotóskedvű külföldire, aki az indulót meghallva izgatottan lesi a méltó folytatást.
Nem is kell sokáig várnia. Még mielőtt a hang forrásának keresésére indulna - káprázat! - , az egyszeriben szinte közvetlen őmellette zendül fel! A kocogó árnyak megállnak, sorokba rendeződnek, s kezdetét veszi a torna vietnámi módra pomponnal, karddal, tai chi elemekkel, Boney’m-mel... - gyakran kánonszerűen, amennyiben egy-egy későn érkező csoport bekapcsol egy újabb magnót, s elölről kezdi ugyanazt a gyakorlatot. (És közben drámai fordulatként leoltódnak az éjszakai lámpák, a fotósok legnagyobb bosszúságára.)
Aki valaha is járt már Vietnámban, túlélt egy-egy sétát a helyi, dudaszótól hangos csúcsforgalomban - melyet első pillantásra a legnagyobb jóindulat sem illet egyéb szóval, mint a minden szabályt nélkülöző káosz - , az bizonyára azt is jól megtanulta egy életre, hogy ne kapjon gutaütést a kedvesen mosolygó, óriási tálcákról croissant, kakaós csigát, baguettet kínáló üzletasszonyoktól, (akik nem átallanak 5000 dongot (kb. 60Ft) kérni a tegnap még 1000-ért megkaparintott finomságért). Hasonlóképp az utcai palackozott-víz (csak ezt szabad inni, vagy amit előzőleg felforraltunk) árusoktól, a képeslap-és könyv-ügynököktől, a riksásoktól, a... Hiába uralkodik Ho Chi Minh kommunista szelleme, a turista itt őszerintük egyelőbb. így aztán a káosz mint kulcsszó mellett egy újabb jegyzendő fel: az abszurd. Meg az engem itt úgyis hülyére vesznek - már ami az eladó, az arú ára s a szegény, árva tőkés kapitalista turista háromszögét illeti.

Rossz nyelvek szerint Ho apo bebalzsamozott testét, mely az ő nevét viselő mauzóleumban tekinthő meg, minden évben 1 hónapra a baráti Oroszországba szállítják, némi restauráció végett, mert az idő vasfoga vele sem tesz kivételt. Mások azt állítják, hogy szó sincs efféle kényszer-szanatóriumról: az orosz tudósok házhoz jönnek, hogy a vezető hajdani valójában üdvözölhessen minden látogatót. Bármi is legyen az igazság: ő ott van mindenütt! Az utcai plakáton, a boltok falán, az otthon házi oltára felett, a Buddha-szobor mellett - mindenhonnan az ő mosolygó arca néz le ránk.
7 óra a zaj - és szmog-időszámítás kezdete. 9-kor már úgy látja az ember, hogy a 4 milliós város 2 millió motorkerékpárja mind üzembe állt, s a későbbiekben ez az érzés tovább fokozódik. A forgalmat színesítendő, olykor feltűnik egy taxi is, szinte kivétel nélkül friss húst(értsd: turistát) szállítva a piacra. Apropó, piac! Na meg hús!
Az érzékenyebb gyomrúak illetve a különcségek kedvelői eltérően reagálnak a látottakra. Kígyók, békák, nagy rákok, apró rákok, megnevezhetetlen soklábú szülemények, giliszta szerű szerzetek várakoznak a már megszokott csirke, kacsa, malac, kutya(!) és légy társaságában, mindenféle tálban, lavórban, vagy épp csak egy pillanatra a földre téve. Motorosok, biciklisek szlalomoznak el egykedvűen ezen az akadálypályának is beillő utcán, a piacon. Az utak síkossá tételéről, flórájáról s faunájáról pedig a járókelők lába alá borított mosóvízzel és húslével gondoskodnak az árusok. Tisztaság? A régi jó Köjál-i értelemben véve (vagy EU-s szabályok szerint)? Az nincs. Ha ezen a csekély hiányosságon sikerül túltennie magát az embernek, az európai ízlelőbimbók megháborodnak a gyönyörűségtől.

A kávé! Étteremben, steril körülmények között - vagy a városkép elmaradhatatlan részét képező, piros-kék-lila színekben pompázó (általában óvodai használatra készített) székek egyiken ülve, egy utcai kávékereskedés előtt, a nyolc fajtából kiválasztva a nekünk leginkább tetszőt, vietnámi specialitásként sűrített édes tejjel ízesítve. Amennyiben egy monguz-féle, macska nagyságú állat a cégére a kiválasztott feketének, úgy jó ha tudjuk, italunk az ő emésztőrendszerén keresztülvándorolt, majd ép állapotában újra a szabad ég alá került babszemekből áll...! Körülírás nélkül... khm... De a zamata valóban meggyőző! Állítólag ezt itták a vietnámi katonák is a nagyobb csaták előtt, ezért nem győzedelmeskedhettek az amerikaiak!
Az utcai kávétól erőre kapva már jöhetnek a kötelező turistanevezetességek. Az első - s legkellemesebb - a riksa-kocsikázás. Egy órára általában 1$, a gazdagnegyed szerencsés biciklistái a Hilton s a Sheraton Hotel környékén azonban akár egyetlen 5*-os kuncsafttal megkereshetik egész napos betevőjüket. - A riksában kényelmesen elterpeszkedve aztán el lehet mélázni azon, ki mennyit teker a penzéért... A nevetségesen olcsó fuvar okozta rossz lelkiismeret azzal sem nyugtatható, hogy elkönyveljük egészséges testedzésnek. Persze mint arról már a bagett-árusok kapcsán szó esett, nem kell félteni a sofőrt sem: kihasználva egy-két széplélek naivságát, a látni kívánt nevezetességhez megérkezve kéretlenül felcsapnak idegenvezetőnek. Az ártatlan eleinte idegennek kijáró kedves figyelmességnek véli a kalauzolást, gondolván, mindez azért van, mert nem telt még le az előzőleg megbeszélt egy óra kocsikázás, s a riksás valamivel kárpótolni akarja őt a felhasználatlan percekért. Gyanakodni úgy kb. fél óra elteltével kezd, mikor alkalmi árnyéka még mindig nem hajlandó elfogadni tőle az 1$-t. Hiába nyomkodja a bankjegyet, s magyarázza angolul, hogy köszöni, most már egyedül is elboldogul a Ho Chi Minh életét megelevenítő képek sorával, meg Ho apó nagy kedvenceivel, a szürrealistákkal, a riksás csak mosolyog, s a fejét ingatja, mintha művelődni támadt volna kedve. Végül sikerül rátalálnia egy angolul értő fiatalra, akinek segítségével végre elbocsáthatná árnyékát - csakhogy az egyszeriben - túlórára apellálva - 5$-t követel! A tolmács demilitarizált övezetté válik a két háborús fél között, mely végül a turista kapitulációjával ér véget: 2$-t diplomatikusan kifizetve lezártnak tekinti az üzletet. A riksás szitkozódva - de markát dörzsölve - továbbáll, a tolmács bocsánatkérőn mosolyog, amiért honfitársa oly igen átalverte a szegény burzsoá utazót. Ez utóbbi pedig megfogadja, az emberekben többet nem bízik, jégre nem viszik... - amennyiben előre fizet.

Ha ezek után inkább gyalogszerrel folytatódik a felfedező körút, úgy azt veszi észre a turista, térképével felszerelkezve újabb célponttá vált: mindenki neki akar segíteni! Kedvesen útbaigazítják, esetleg, mielőtt továbbindulna, bevonják egy utcai tollas-partiba az egyik konzulátus épülete előtt, ahol biztonságban érezheti magát, hisz mindenfelé ott állnak a zöld ruhás, felfegyverzett őrszemek, akik láthatóan maguk is szívesen kivennék a részüket a játék örömeiből.
Miután vándorló hősünk szinte biztosan alul maradt a küzdelemben, folytatja útját a megadott irányba, az Irodalom Temploma nevet viselő pagoda-csoport felé. Sikertelenül: az utca végén megint csak a Mauzóleumot pillantja meg. Hiába, minden út Ho apóhoz vezet... De hát hol vannak a pagodák?!
A Ho Chi Minh múzeum tőszomszédságában egy szép példány áll - egy lábon. Az Egylábú Pagoda, egy kis mesterséges tó közepén. A szomszédos épületből ceremónia hangjai szűrődnek ki. Sehol egy angol felirat, mintha eszük ágában sem lenne tájékoztatni az idegent, hova került, mit lehet történetileg tudni az építményről... meg efféle kíváncsiskodó badarságok. A látogatást azonban semmi sem tiltja, bár nem lehet egyszerű megtartani a szertartást a fel-felvillanó vakuk kereszttüzében. - Vietnámot állítólag még nem özönlötték el a turisták (vagy legalábbis nem azok a fajta Turisták, mint Thaiföldet)...
- Igaz, a turistakönyv sem orákulum... Nem hazudik, csak nem mindig mond igazat. Felhívják a figyelmet, vigyél elegendő fogkrémet, antibakteriális tusfürdőt, cigarettát, a nők különösen készüljenek fel a nehéz napokra, különben nem kis fejfájást okoz a beszerzés! Az árusok ezrei mindezt megkérdőjelezik. Ki utcai kifőzdéjéből kínálgatja a bundában sült rákokat, a sültbanánt, a sült édesburgonyát, ki olcsó nyugati (1$ és adómentes!) cigarettával, szivarral üzletel, ki meg parfümériát tart fenn a legválogatottabb termékekkel.
De van itt öltöny, fehérnemű, zokni - igen jó cégek nevével fémjelezve. Egy részük kiváló minőségű hamisítvány, más részük az üzemből kicsempészett, potom áron megvásárolható eredeti(!). Nincs ez másként az órákkal sem. A legnagyobb világcégek modelljeinek hamisítványaitól gyakran megkülönböztethetetlen a valódi, szóval aki szeret felvágni ismerősei előtt, az a megfelelő helyen van. Elég hozzá 50$. (Kishazájába visszatérve majd akkor éri újabb kellemes meglepetés, amikor órása közli vele: ez igazi!, mivel a hamisítók a helyi gyárból kilopott eredeti alkatrészekkel dolgoznak.)

Az ember szinte megrészegül az elképesztő kínálattól, s az áraktól, s arra gondol, hogy szerepelhet Vietnám a világ 30 legszegényebb országa között? Az egy főre eső, évi csekély 350-400$-os átlagjövedelem a felszínen kevéssé látszik. Mindenki kereskedik, üzletel még a legkisebb falvakban is. És mosolyog. A külföldire kicsit gyakrabban és drágábban mérve, de általában kedvesen - főleg, ha vásárol. A szívét-lelkét kitevő árus sűrű ajakbiggyesztésekkel mutatja, mily nagyon meg van bántva, ha nem sikerült ráerőszakolnia valamit a nézelődőre. Angol szókincsük gyakran csak a „honnan jöttél, mi a neved, hány éves vagy”-ig terjed, majd mikor már ezen elengedhetetlen információk birtokába jutottak, közlik: gyönyörű vagy!, az épp kiszemelt árú pedig very cheap!(nagyon olcsó!) - mintha legalábbis valamiféle összefüggés lenne a két dolog között. Hogy semmiképp se távozhass üres kézzel, egy névjegykártyát, biztos ami biztos, távozás előtt a kezedbe nyomnak a jövőbeni üzlet reményében. (Ezen politikának köszönhetően hazaérve egy kötegnyi lapul a táska alján.)
Minden very cheap! Picasso, Van Gogh, Dali, Bottelli: 40-50$. - Same-same (ugyanaz-ugyanaz)! - sajátosan kreatív vietnámi-angol szóhasználattal élve. - But different (de különböző): a művészek zseniális mesteremberként, bármilyen méretben, öt napon belül elkészítik a megtévesztésig hasonló hamisítványt, nagyüzemben, akár külföldre is.

Estefelé közeledve, az idő előre haladtával egyenes arányban növekszik a szmog, s a többnyire gyümölcshéjból, papírgalacsinokból, üres üvegekből álló szeméthalom. Az éttermek megkezdik a vadászatot, az ajtók előtt álló hostok, hostessek minden angolnyelvtudásukat bevetve karattyolnak, próbálják elhalászni egymás elől a potenciális vendégeket, akik aztán jó, ha a rendeléskor előveszik minden taktikai érzéküket, ha azt szeretnék, hogy az előétel, főétel, desszert az őáltaluk megszokott módon következzen egymás után még itt, Vietnámban is. A felszolgálásban olykor lehet némi fennakadás, mivel hol pincérünk vész el az angol nyelv ágas-bogas sűrűjében, hol pedig az ételünk, egy másik vendég asztalán landolva. Türelem! Itt bosszankodással nem megyünk semmire, az eredmény pedig végül úgyis csillapítja majd a háborgó szívet - s legfőképp a gyomrot.

A vacsoraidő elmúltával a motorosok, riksások, a könyv- és képeslapárusok az utolsó bevetés feszültségében lesik a megbolyduló turista-társadalmat, s a városligetben, a Hoan Kiem tó körül is újra felpezsdül az élet. Szerelmespárok ülnek egymásba gabalyodva a padokon, a helyi lakosság lefekvés előtti esti egészségügyi sétára indul - pizsamában. A reggeli zenés torna a külföldi legnagyobb bánatára ezúttal elmarad.
Mikor a folytonos dudaszóba szünetek ékelődnek, mikor az árusok hozzáfognak az utcák takarításához, s mikor felhangzik az első borízű hang, tudni lehet, éjfélre jár az idő. Mintha egy láthatatlan kéz lejjebb vette volna a hangerőt... Egy-két óra zavartalan csend és nyugalom, amit ha szerencsénk van, a macska-nász sem zavar meg. Nem mindig van szerencsénk. 5 órakor rázendít az első korán kelő házaló, énekelve reklámozva portékáját. Aztán odébbáll, s újra csend. Alszik a város. Azaz csak az egyik fele. A másik már ott köröz a tó körül, várja, hogy rutinszerűen felcsendüljön a tornára hívó induló, hogy elölről kezdődjön a színjáték - dudaszóra.

Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Megjelent: zartkor.hu

Apolitikus-e a magyar művészet? – hangzott el többször is a - költőinek tűnő – kérdés a Küba-hoz és az Agár kortárs művészeti alkotásokhoz kapcsolódó, Tillmann József Attila, Sebők Zoltán, az Agár-t létrehozó Csáki László és Pálfi Szabolcs, valamint Szoboszlai János művészettörténész részvételével megrendezett szimpóziumon. Az 1993-as Polifónia-projekt során levont tanulság szerint a válasz: igen – s a helyzet a kurátorok szerint mintha mostanára, 2006-ra sem változott volna, így aztán „különlegességnek” számít Pálfi és Csáki, mivel az alkotópáros már a Kübá-ra való felkérés előtt is az egész társadalmat érintő kérdéskörre fókuszált. - Az idei szimpózium tehát a fenti gondolatok mentén indult a válasz után, hogy a kortárs művészek milyen módon és formában foglalkoznak azokkal a közösségekkel (etnikai, gazdasági kisebbségekkel), amit témául választanak, s hogy maga az alkotás milyen rétegekhez képes eljutni.

A magyar művészet tehát apolitikus. Méghozzá azért, mert maga a politika túlzottan is művészi, avantgarde és dadaista, nehéz rajta fogást találni, márpedig a művészet a legalizálatlant keresi. Mit lehet kezdeni, például, egy olyan politikussal, aki már eleve önmaga karikatúrája?! – mint ahogy azt Sebők Zoltán találóan megfogalmazta. No de még mielőtt túlságosan elmerülnék a szellemes gondolat csábító mélységeiben, hadd álljon itt egy újabb kérdés, mégpedig: „művészi”-e a befogadó közönség, a magyar honpolgár? Ami, tárgyunkat tekintve, szintén elhanyagolhatatlan nézőpont… Nem mintha számon kérnék rajta efféle képességet. Nem, szó sincs róla, csak ha már. Ugye. Merthogy társadalom, meg kisebbség meg Duna meg ár meg a szem(em)be ment valami… és legyen, aki nézi, érti!

Lesz?

Hogy mit ér egy ilyen beszélgetés, pontosabban ez a beszélgetés, azt beszédaktus-elméleti alapon érdemes végiggondolni, ami – a kis számú részvevő, s a gyér televíziós jelenlét (magyar televízió nemigen, de osztrák – hoppá! – igen) folytán - azt hiszem, mindenki számára érthető.
Másrészt, s az előbbiekkel szoros összefüggésben a szimpózium felfogható úgy is, mint a művészeti projekt egy szeletkéje. Nem lennék (nagyon) meglepve, ha így lenne... (Na jó, talán egy kicsit) Sőt örülnék ennek az átgondolt tudatosságnak, valahogy biztonságérzetet adna a jövőre nézve, hogy a művészek s az ideológusok helyzetelemző készsége és ráhangolódási képessége kiváló, s ekként válaszolnak a kor igényeire (?). - Mint az amerikai művész, akit meghívtak egy tévé-show-ba, hogy magyarázza el az akcionizmus lényegét, mire ő kést szegezett a riporter torkának. - Csak míg ezt az akciót több millióan követték nyomon – s kaptak gyors művészettörténeti továbbképzést illusztrációval egybekötve – addig sajnos ennek a beszélgetésnek vajmi kevés híre-hamva marad. (Sebaj, bízzunk az emberiség közös tudatalattijában…) Nem csak azért, mert nem volt tévésekkel tömve a szoba - projektet bemutató sajtótájékoztatón sem tolongott a média, holott a Küba nemzetközi…
Jó esetben születik egynéhány cikk, mint ez is, ami persze a maga nemében ismételten akcionista izé, a tett és a „művész” személyes részvétele révén, merthogy aztán mindezt ki olvassa el…? A weboldalunkon ki fia borja vándorol….? (Igen, ezúton közlöm, a weboldal maga is akcionista filozófiai háttérrel bír!!!) És az olvasok is… akcionisták. Igen. (Meg az élet is. A többségé. „Mama, miért ilyen nagy az orrom?”)

Persze akciózni sokféleképpen lehet, és fiú, fiúk!, nem kell túlmagyarázni ezt a dolgot az agarakkal meg a társadalom szerkezetével, meg rejtett kapcsolatrendszerekkel meg mindennel. Tételezzük fel (a játék és a beszédaktus-elmélet kedvéért), hogy ha már ti művészek vagytok, a politika művészi (mint megtudtuk), akkor ebben az artisztikus közegben a közönség is, akarta – nem akarta, azzá nevelődött, s ha mégsem, még mindig megnyugtató a számára, hogy a távirányító az ő kezében lehet. És addig sem politizál. Végre happening valami???

Délután a Fészekben - Röpke meditáció – olykor talán pontatlan megállapításokkal – Doromby Mária és Simon Zsolt József kiállítása kapcsán

Néha a kis dolgok bírnak a legnagyobb jelentőséggel. Mint a Fészekben, azon az óriás vászonra nyomtatott (?, igen, úgy tűnik, nyomtatott…), „steril”, ecsetvonástól, „domborulattól” mentes képen bamba-világosbarnán, némi vetett árnyékkal pózoló molylepke. Ott vert épp tanyát. Nem rág. Nem repül. A falakon, keret nélkül lógó, hatalmas plakátszerű alkotásokkal együtt osztozik a mozdulatlanságban. A képeket mintha csak száradni tette volna ki a művész, miután megfürödtek a nyomdafestékben (és ittak a Felejtés Vizéből), ami által – talán, nem jártam utána genezisüknek - eredeti olajképekből reprodukciókként inkarnálódtak, hogy őhelyettük nyomtatott „emlékmásuk” emelkedhessék a műalkotás rangjára, egy előzetesen be nem tervezett molylepkével.

A „lég”, a „láthatatlan” is furcsa újjászületésen esik át egy másik, icipici teremben. Fehér szoborszerűségek metszik bele magukat (muszáj ezzel a kifejezéssel élnem) a térbe, a légnemű anyagba. Cikkcakkos árnyékot rajzolnak maguk alá, így egészítvén ki, s fogalmazva újra hófehérségüket, saját testi miféleségüket. Van, amelyik széttört játék-autópályára emlékeztet (s közben a végtelen 8-as jelét formázza); a másik olyan, mint egy tengeri kagyló háza; a harmadik egy kilenctagú csoport, egy lánc, talán „a kilenc bolygó körül kirajzolódó ellipszispályákból fűzött nyakék…” – teszi hozzá a folyton megnyugtató analógiákat kereső ész. S amott egy elegáns „sugár”, egy szépen ívelő fénykapu fagyott szoborba! - Közelebb hajlok, keresem a titkok nyitját, próbálom tetten érni a teremtő aktust, „világosság és sötétség szétválasztását” – ha úgy tetszik, egy másik molylepkét. Lesem a porcelánba szilárdult egykori mozdulatokat, a valaha volt „lég” barlangját, odúját. Látom, ahogy a művész elsimította az agyagot, vagy épp belehasított – látom, de csak a negatívját. Mint egy fényképen, mikor a sötétkamrában fény és árnyék helyet cserélnek. Ezek a szobrok – fénytestek! – kiáltok fel magamban. Az agyag, ami formát adott a porcelánnak, most láthatatlan, hisz a levegő az (!), amit beszippantok, majd újra kifújok a kerámiaplasztikák között bóklászva. Aztán arra gondolok, hogy mikor még nem jöttem a világra, én is fény voltam, megfoghatatlan voltam, de belefúrtam magam ebbe a láthatatlan anyagba, épp oda, ahol ki volt számomra jelölve a hely, s ez által láthatóvá lettem. Csakúgy, mint a porcelán.
- Vagy mint egy molylepke.

Filmírások

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

A kémfőnök története – A Pacepa-film

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeé...

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent...

„Furcsa egy világ ez, Sandy!” - David Lynchről

Kóbor lelkek nyilaznak - Kim Ki Duk: Az íj

Haneke: Rejtély

A szádban olvad… - Steve Buscemi : Lonesome Jim

Novák Erik: Zuhanórepülés

Wong Kar Wai: Vadító szép napok

Útvesztők, tévutak - Dominick Moll: Lemming

Fernando Eimbcke : Kacsaszezon

Gibson kontra Ferrara - Mária Magdolna

„Apám japán, anyám kínai…” - Egy gésa emlékiratai

Sidney Pollack: A tolmács

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

…gasztronómiai nézőpontból (is)

Szeretlek! – suttogja egy kellemes bariton. A nő ráemeli meghatottságtól könnyes tekintetét, nem szól, némasága a vallomás. Aztán egymás karjaiba omlanak, s hosszú csókban összeforrt ajkuk felett megjelenik a “The end”. Persze lehet, hogy a hölgy nem várhatta ki a “Vége” feliratot, mert pár perccel előbb már búcsút vesz Ryan O’ Neiltól s e küzdelmes árnyékvilágtól – összetört szívű szerelmest s szipogó nézőket hagyva maga után. Esetleg elutazik Casablancából… Nem falnak – legfeljebb szemeikkel, egymást.

"Egyszemélyes szélességű" éjszakai sikátor. Tésztabár. Bájos ferdeszemű szépség lépcsőn le. Csíkos, virágos, leheletfinom csipkével díszített sárga, kék, zöld, piros… magasan záródó “hattyúnyak-kiemelő”-galléros, szűk, “csakjóalakúaknak” szabású ruhában. Sármos, fekete hajú, fehér inges úr fel. A kezekben a szívfacsaróan érzelmes zene taktusaira kecsesen megbillenő éthordók; a másikon szemérmesen tovasikló pillantások – egy romantikus történet refrénszerűen vissza-visszatérő képsora.

A helyszín Hongkong, valamikor a 60-as évek elején. Két fiatal házaspár épp most költözik az egymással szomszédos albérletbe – az egyik édeskettesből azonban a nő, a másikból pedig a férfi folyton távol van. Mr. Chow és Mrs. Chan így magányosan éldegélnek, míg Mr. Chow egy nap meg nem hívja Mrs. Chant egy étterembe, s ott, kölcsönös tapogatózó kérdésekkel – melyek egy bizonyos táskára illetve nyakkendőre vonatkoznak – ki nem derítik, hogy házastársaik bizony hűtlenek. S ráadásul egymással csalják meg őket. Hogyan folytatódna ezek után egy tipikus rózsaszín románc? A két hoppon maradt szerelmes először különféle terveket eszelne ki szeretett házastársa visszahódítására, míg a nagy hadműveletek alatt végül egymásba nem habarodnak. Vagy: elhatározzák – kizárólag revans céljából! – hogy ha ők úgy, hát mi is úgy… egymásban keresnek – és találnak – vigaszt… az eredmény ugyanaz. A Szerelemre hangolva azonban e tekintetben (is) rendhagyó történet.
És “nagyon film”. A színek, a hangok, a képek mesélnek. Nagyon érzékeny, nagyon kifinomult, nagyon rafinált, nagyon egyedi stílusban anélkül, hogy agyonnyomnák az érdeklődést nem épp fordulatosságával fenntartani kívánó alkotást. – Mert elbűvölően bájos a pilláit szemérmesen rezegtető Maggie Cheung, és elgondolkodtató a Tony Leung által életre keltett “játékmester” figura, és még napok múltán is ott bujkál a fülben az érzelmes, spanyolos dallam (bravúros választás). De mindez csupasz lenne a legapróbb lelki rezdülést is híven tükröző látványtervező, William Chang, és a kamerát szinte ecsetként bűvölő Mark Lee Ping-Bin és Christopher Doyle képei nélkül, aki a korábbi “száguldós” kavalkád (Bukott angyalkák) után most “lassítani” kényszerült.
Maga a film is “lassú”, “kivárós”, mintha a rendező épp abban a pillanatban akarná eldönteni, hogy akkor most hagyja végre beteljesedni ezt a szerelmet – mert a túlfűtött erotikát már nem sokáig bírja sérülés nélkül a vászon , vagy sem. Vagy egyszerűen bízza a választást a szereplőkre, a pillanatra… De hát, a Sors – és a forgatókönyvíró – könyvében úgy van megírva, hogy ez a perc ne jöjjön el. Mégis erről a sosemvolt pillanatról szól az egész film. És még valamiről, ami első hallásra talán inkább hatásvadász, mint meglepő megállapításnak tűnhet: az evés örömszerző voltáról.A falon óra ketyeg – egy a számos vissza-visszatérő kép közül. Mutatja az állítólag “mindent megoldó” múlását. A hűtlen szerelmesek azonban csak nem térnek vissza, s a Mrs. Chan és Mr. Chow közt kibontakozó kapcsolat is – amiről egyikük sem vette észre, mikor ért szerelemmé, vagy legalábbis nem mertek róla tudomást venni – belevész az időbe. Képtelenek egymáshoz közelebb kerülni, a folyton vissza-visszatérő zene funkciója is az, hogy kiemelje, még hangsúlyosabbá tegye az elszalasztott “nagy pillanatokat” (akárcsak a film közben megjelenő haiku-szerű sorok), míg végül a férfi bele nem súgja titkát egy falmélyedésbe. Aztán sárral tapasztja be – szimbolikusan lezárva a múltat.

Úgy tűnik, a Kar-Wai – hősök képtelenek a változtatásra. Mást akarnak, jobbra vágynak, de, még ha az élet tálcán kínálja is a lehetőséget, akkor sem ismerik fel azt, vagy csak megkésve. És inkább elmenekülnek egy önmaguk teremtette realitásba, mint a Chungking Express rendőre (szintén Tony Leunggal a főszerepben). Légi kísérő barátnője ugyanis “elrepült”, többé nem kíván landolni a férfi ágyában. Hogyan küzd meg a ténnyel, hogy elhagyták? Hazatérve végigjárja a szobákat, hátha egyszer csak előpattan valamelyik zugból a hűtlen kedves, s élhetik tovább addigi életüket. Ha már a lányt nem halmozhatja el szeretete apró megnyilvánulásaival, hát minden gyengédségét egy hatalmas, hófehér plüssmackóra pazarolja, beszél hozzá, tisztogatja a szőrét. Időnként kiteszi szellőzni, napfürdőzni a stuardess-egyenruhát – lám, nem unatkozik! Az persze nem tűnik fel neki, hogy valaki az ő tudta nélkül nap mint nap bejár a lakásába, s kitörő lelkesedéssel veszi birtokba az idegen otthont, kicseréli a címkéket a felhalmozott szardíniakészleten, az unalmas-kopott fogmosó pohár helyére kedvesen színeset csen, s ami a legfontosabb: a magányosan tengődő aranyhal mellé lassan egy egész kis kolóniát telepít.
Honnan az ismeretség? “Nap, mint nap összefutunk különféle emberekkel és előfordul, hogy vadidegenek egyszerre jó barátok lesznek” “halljuk” a néma fiú gondolatait a Bukott angyalkákban. Itt is valami ilyesmi történt. A “besurranó” leányzó egy közeli büfében dolgozik, amit a lelkiismeretes járőr műszak lejárta után mindig felkeres, hogy beszerezze kedvese kedvenc csemegéjét. Mindig ugyanazt. Aztán rábeszélik egy kis változtatásra: olykor már pizzát is vesz! Nem is nagyon csodálkozik, mikor barátnője is “változtat”. Valami olyasmit fűz a történtekhez, hogy mégis csak ki kellett volna tartania a rég bevált ínyenc saláta mellett.
Az összes filmben kiemelt szerepet kap az étel, az étkezés. A Bukott angyalkák–beli bérgyilkos “társa” például – gyönyörű, fekete hajú – kissé buta, tompa, a szerelmi bánattól elgyötört nő arckifejezésével tömi magába a tésztát a film elején. Meg sem rágja, oda sem figyel. “Orális önkielégítés” premier plánban, torzító halszemoptikával! A film végén ismét visszatér ugyanez a jelenet azzal a különbséggel, hogy végül egy motoron köt ki, szorosan hozzásimulva egy férfitesthez: “Tudom, hogy nemsokára le kell szállnom. De addig is olyan jó meleget érzek.” Távol álljon tőlem, hogy túlzottan filozófiai síkra tereljem a szót, de ez, és még sok elejtett mondat Leibniz monasz-tanát juttatta eszembe, mely szabad átkötésben valahogy így hangzik: minden ember egy monasz, egy miniatűr világegyetem, amely próbál közel kerülni egy másikhoz – de legfeljebb csak súrolják egymást. A megnyugtató, tartós közelség megvalósíthatatlan. És itt lehetne arról elmélkedni, hogy hát igen, ez napjainkban, ebben a kitágult szövevényes útvesztőben különösen igaz…, meg az elidegenedés…, nem törődünk egymással… , végigrohanjuk az életünket anélkül, hogy megtanulnánk megállni egy pillanatra és kiélvezni annak múlékonyságában rejlő szépségeit… – elcsépelt közhelyek. Igazságtartalmuk boncolgatásába itt, most, inkább nem bonyolódnék bele. De árulkodóak a hideg kék neonfények, a feszülten izzó vörösek, az ideges-“dogmásan” ide-oda mozgó, majd vad száguldásba kezdő kézi kamera (olykor torzító optikájával), az átlós képszerkezet; a történet szintjén pedig a széttöredezettség, a párhuzamon egymás mellé vágott sorsok, a megszűnés – vagy ellenkezőleg, a kibontakozás – stádiumában lévő kapcsolatok. Beteljesedés nincs, az óra egy percre sem áll meg, a mutató egyre csak rója a köröket hol egy iroda falán, hol az ananászkonzervek szavatosságára figyelmeztetve.

A Chungking Express “1-es számú”, szőke hajkoronás bűnöző nőjébe beleszerető rendőr választja ezt a bizarr időmérőeszközt – egy hónapon keresztül minden nap vásárol egy, április 30-án lejáró konzervet. Mire meglesz mind a harminc darab, addigra visszatér szerelme is, az őt faképnél hagyó May. Vagy mégsem. Akkor viszont neki kell fölfalnia az egészet. Hasfájdító módja a búfelejtésnek… Akkor már inkább Mr. Chow módszere a betapasztott lyukkal. Az egyik “bukott angyalkának” is problémát okoz az ananászbefőtt. Még gyermekkorában belakmározott belőle – és megnémult. A “hanghiány” vagy a romlott gyümölcs az oka, ki tudja, mindenesetre a fiú különös módon viselkedik: éjszakánként “elad”. Fagylalttal tömi a testi erővel “vásárlóvá” nyilvánított gyanútlan járókelőket, ő maga pedig egy “halott” disznóval kerül közelebbi kapcsolatba: a hátán ülve “gyömöszöli” (igazából nem tudom, miként szabad értelmeznem a szegény szerencsétlen “elhunyton” végrehajtott mozdulatsort) állatot. – Ha valaki nem látta Kar-Wai előbb említett filmjeit, nem talál semmi különöset abban, hogy Mrs. Chan is állandóan tésztabárba járkál, s mikor végre kettesben van Mr. Chow-val, akkor sem történik semmi, csak jól bevacsoráznak. De az előbbieket is figyelembe véve azt hiszem, leszögezhetjük: mindenfajta étvágyukat – a szexuálist is – étellel elégítik ki. A Chungking Express stuardess-barátnős rendőrénél a fejlődés jelének kell tekintenünk, mikor feltűnik neki, hogy már a szardíniának sem olyan az íze, mint régen. Persze mi tudjuk, hogy ennek egyszerűen az az oka, hogy nem is szardíniát eszik.
Ha az ételt, mint szerelmet és kielégülést okozó dolgot fogjuk fel, szimbólumként értelmezhetjük a büfés lány aranyhal-telepítési akcióját. A “konzervált” helyett “élő” kapcsolattal akarja kitölteni a férfi életét. Mindegyikük ezen fáradozik. Azon, hogy értékessé tegyenek minden pillanatot. Erre vágyik a bérgyilkos, aki monológjában megvallja, évek óta részt akar venni egy esküvőn. Elméletileg neki is van felesége, legalábbis ezt hazudja a kíváncsiskodóknak. Tárcájából egy fekete nő képe kerül elő, akit évekkel ezelőtt fizetett le az “ál-fotóért” cserébe. Gyermeket pedig – hasonlóképp – egy gombóc fagyiért vett. A “Szöszi” elszántan ráakaszkodik, neki is kell valaki, de a férfinek már van társa, akivel sajátos módon tartja a kapcsolatot: jeleket hagy maga után, pl. egy dalt a zenegépben. Előfordul, hogy a lány elveszti a nyomot, de mint azt az egyik szereplő megállapítja, minden ember magával visz egy darabot a másikból. Így érzi meg Szöszi a számára ismeretlen fekete hajú lányon a bérgyilkos illatát, s jöhet létre a “nagy találkozás”, ami nem vezet sehova. Azaz dehogynem: a férfi utolsó megbízatása közben meghal. Rendezőnk örömét leli az ide-oda csavart történetekben, amiket, úgy látszik, képtelen lezárni – mindig nyitva hagyja a kérdést: lesz-e, lehet-e jövője két embernek, együtt. Mert folyton csak enni, az nem megoldás.

- Nem eszem bánatomban és nem sugdosok a konnektorba…

Megjelent: zartkor.hu

A kémfőnök története – A Pacepa-film

Nem volt olyan régen, hogy ne emlékeznék rá. A mesék általában úgy kezdődnek, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy …” király, királykisasszony, szegényember (s annak három fia). Hogy hol? „Az Óperenciás tengeren, az Üveghegyeken, a … túl, ott, ahol a kurta farkú kis malac túr, történt egyszer, hogy…”, s már bele is csöppentünk az álmok, csodás események irreális világába, ahol rendkívüli képességű, varázshatalmú hősök rohannak lándzsát szegezve a tűzokádó, szűzrabló, hétfejű sárkány ellen; ahol őszintén szorítunk a legkisebb hercegnek, hogy elnyerje végre szíve választottját; vagy hogy meglakoljon az ármánykodó, ördögi banya. Mert fény és sötét, jó és rossz küzd itt egymással, hogy aztán az előbbi kerülve ki győztesen, helyre álljon a megbomlott harmónia, s mi békésen hajtsuk álomra fejünket – bízva egy igazságosabb, szebb világban.
A „Pacepa-mese” jóval bonyolultabb képet mutat, holott ha egy kicsit gondolkodunk, rájöhetünk, hogy nem előzmény nélküli, nem „gyökértelen” – ismert sémára vezethető vissza. Igen, igen, bizony a Hófehérke egyik epizódjából nőtt önálló történetté. Eredeti címe talán az lehetett: A vadász becsülete. A filológia, nem kis sajnálatunkra, úgy tűnik, még nem tud teljes képpel szolgálni eme mesealakot illetően. Ami bizonyos, hogy vadászunk Hófehérke mostohájától, Tükrömtükröm királynétól azt a megbízást kapta, vigye a palotához közeli sötét erdőbe az ébenfekete hajú leányt, ölje meg, s bizonyítékul hozza el a szívét. Máig megmagyarázhatatlan okokból azonban a rettenthetetlen, zord vadász (nem összetévesztendő a Walt Disney által az emberek megtévesztésére és félrevezetésére feljavított utánzattal, szelídített klónnal) futni hagyta a szegény árvát, s helyette egy vaddisznó szívével tért vissza úrnőjéhez. A későbbi fejleményeket ismerjük már. Tükrömtükröm rájön, hogy szépségének egyetlen vetélytársa még mindig életben van. És most meg kell, hogy álljunk ezen a ponton! Nem tudom, feltűnt-e Önnek, kedves szülő, két ásítás között, az esti meseolvasásnál, hogy a krónika mélyen hallgat a vadászról. Holott bizonyosra vehető: a gonosz hárpia rájött, hol lóg ki a lóláb. Elejtett szavak, akkor jelentéktelennek tűnő apró részletek sora suhant át agyán és még mielőtt elindult volna, hogy a mérgezett almával örök álomra szenderítse a törpék kis gazdasszonyát, kiadta a kegyetlen parancsot: élve vagy halva, de kerítsék elő az árulót – s ezúttal már levágott fejet követelt bizonyságul. Őt még egyszer nem vágja át senki! Mi lesz vele, ha már a gazfickókban sem bízhat?! Hófehérkét épp ezért most már személyesen akarta eltenni láb alól. Udvaroncai mindeközben égen-földön keresték a vadászt – hiába. Egyesek egy hírhedt boszorkánynál látták utoljára, aki bárkit bármivé képes volt átváltozatni. Tény, hogy akkor sem került elő, mikor Hófehérke és az őt megmentő ifjú herceg került a trónra, s a gonosz királynőt örökre egy mélységes mély tömlöc fenekére zárták. Pedig, ha hihetünk a fennmaradt krónikáknak, bátran jelentkezhetett volna jól megérdemelt jutalmáért az újdonsült királynénál. Hogy ezt mégsem tette meg, persze indokolhatjuk azzal, hogy félt attól, hogy egyes Tükrömtükrömhöz hű elemek – nem leplezvén le őket – máig jelentős állami pozíciót töltenek be… De ennél sokkal valószínűbb, hogy a feddhetetlennek tartott vadász múltja nem is olyan patyolattiszta… S ez a Hófehérke-ügy csak arra volt jó, hogy néhány jó pontot szerezzen magának a történetírás nagy mestereinél. – A teljes igazságot valószínűleg már sosem fogjuk megtudni. Ismeretes, hogy egyesek előszeretettel hamisítják meg a történelmet.
Pacepa tábornok azonban él! És most csak nekünk elmondja, hogy is történt mindez valójában! Ő képtelen volt gyilkolni. „Megcsapott a rothadás szaga”- vallja. S elmenekült. Ó, hát hogyne értenénk meg őt! Mi sem tettünk volna másképp. Mi is imával s hegedűszóval búcsúztunk volna pénztől, titkos, valóságos hadsereggel megerősített magánrezidenciánktól, s az édes anyaföldtől, mely vérével táplált s felnevelt!

- Ja, és Tükrömtükröm királynőt a börtönben kivégezték! Hátulról lőtték fejbe – ez a KGB (Királylányomért Golyójár Bányászok) stílusa.

Szokolai Anasztázia (álnév – nem árt óvatosnak lenni


Híres nagy vadászok, jobb, ha…
- avagy a mese még nem ért véget! (Pacepa II.)

Mert jön VUK (Vizsgálok Utamból kotródj), aki fényt derít a történet tisztázatlan részeire. Előbb az utca emberét kérdezi hősünkről. Sok mindent mondanak róla – de jót még véletlenül sem. Ők azt a verziót tartják igaznak, mely szerint a vadász nem puszta emberbaráti szeretetből engedte el szegény Hófehérkét. Sok vér tapadt már eddig is a kezéhez, miért pont most lágyult volna meg a szíve? Inkább talán megérezte a közelgő véget, Tükrömtükröm hatalmának összeomlását, s jobbnak látta eltűnni az őt árgus szemekkel figyelők elől. Hiába írja meg leleplező könyvét (nálunk Tükörhorizontok címen jelent meg) a gonosz királynőről, a nép nem hisz neki.
VUK aztán a „hivatalos” véleményeket veszi sorra. Tanulságosak. És zavarosak. A sok-sok adat és nézet közt attól tartok, lassan elvész az igazság. Egy krónikás arról beszél, hogy még mindig léteznek olyanok, akik el akarják hitetni, hogy a vadász: áruló volt. Ha jól értettem szavait, ő nem ért egyet ezzel a vélekedéssel.
Egy bárd szerint azonban Busa király[1] titkos ügynöke volt! – Ez megmagyarázná azt is, hogy Hófehérkét miért nem tette el láb alól. Tehát hősünk már az „erdei eset” előtt lepaktált a jövőbeni uralkodóval. És megegyezett vele abban is, hogy nem ritkítja meg az ártatlan állatállományt.[2] De el lehet azt képzelni, hogy létezik vadász, aki sosem szennyezte vérrel a kezét? Vagy hogy ez nem tűnt volna fel a boszorkányos Tükrömtükrömnek? Hát persze hogy nem. Persze ha elhitették vele, hogy puskája veszélytelen, hogy csak vaktöltényeket tartalmaz… Pedig mennyi-mennyi iskolát végzett, mire megkapta ezt a megtisztelő állást…
- Így lett ő ártatlanságra ítélve?

VUK ravasz. Meg a vadász is. Közel engedte magához VUK-ot. De vajon VUK sérülés nélkül hogy tehette meg ezt? Buta kérdés. Minden lehetséges a mesék birodalmában. Míg az vissza nem vág. Jó lesz hát megőrizni inkognitónkat!

[1] Hófehérke életre csókolója, később ura (és parancsolója)
[2] Busa vegetáriánus volt. Kedvence: az alma.

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeéleskedések

Rajzolj nekem egy bárányt! – mondta a kis herceg. Láttam, amint csodaváró szemében a feszült várakozást a döbbenet váltja fel. Ceruzát tartó kezem ugyanis egy ládikát vetett papírra. Hol itt a kért gyapjas?, kiálthatjátok a gyermekkel együtt, sértődötten. Amiért rútul át lettetek verve. Pedig hát a bárány ott van… bezárva… hogy ki ne szökjék…

- Alakítsuk át a fenti kérdést – a példázat és a könnyebb érthetőség kedvéért – ilyesformán: Mutasd meg nekem, milyen a bárány! Azaz most már nem feltétlenül az érdekel minket, hogy szőre szépen kunkorodik, s hogy van-e piros masni a nyakán. Nem. Ezzel a csekélyke transzformációval új, izgalmas dimenzióba léptünk. Az író, a „teremtő” feladata a lényeg megragadása lett.
Tévedsz, ha azt hiszed, nyájas olvasó, hogy megrettenve az erőpróbától, újonnan kinevezett alkotónk a félelemtől eltorzult arccal igyekszik mielőbb homokba dugni a fejét. Már látszik ajkán az üdvözült mosoly, amivel nyugtázza, hogy végre iszonyatos csörömpöléssel lehullnak évezredes láncai, melyeket versképletek, zenei hangzatok, épületek fizikai törvényei és színszabályok tekertek köré! Igen! Eljött a nagy pillanat, mikor az idő, a történelem mákszemnyire zsugorodik, mikor nincs múlt, jelen és jövő, mikor értelmüket vesztik korszakolások, stílusok, műfajok. Ott áll gyermeki naív szívvel, mint hajdan kőbaltás őse állhatott. S hogy aztán köveket hord-e egy kupacba ólnak, vagy a barlang falát pingálja tele ártatlan hószín bárányfejekkel, esetleg mágikus szövegeket mormol bee-cézve az állatot - csapdába ejtendő a valóságot, melyet anno vélhetőleg egy több mázsás mamut képviselt – az csakis tőle függ. Mert rég lepöckölte válláról Homérosz hamvait; Leonárdót, Newtont, Mozartot s a többieket szépen összesöpörte, s nem túl mélyen, de azért tagadhatatlan tisztelettel meghajolt előttük, mielőtt végső nyughelyükre, a Letűnt Teremtők Panoptikumába helyezte őket. – És én mindezt filmre veszem. Nem kutatom az értelmét, csak rögzítem, „dobozba zárom” a látványt. Hogy az enyém legyen. Újra és újra.
Egy primitív performance a film, ami lejátsza, utánozza az életet anélkül, hogy egy lenne vele. Már a báránnyal. Mert az ugye még mindig ott kuksol a maga kis ládikójában arra várva, hogy ezzel a teleírt papirossal végre megetessem, s ezáltal kiszabaduljon mátrixvalóságából és az örök (vadász)mezőkön „nyargalászva” jófajta füvet legeljen, így repítve magát az égig és felhőformát öltve arra intsen minden megátalkodott alkotót, hogy ha már… akkor ne másnak a táljából csemegézzen, sőt! ne is tálból, hanem csak úgy a földről, mint egykoron. És ha lehet kérni ne cseresznyét…

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent anyámról

Megjelent: zartkor.hu



Oktalanság egy eredeti, kecses rokokó székhez azzal az elvárással közelíteni, hogy márpedig: mi nem csak, hogy le kívánunk ülni rá, de még a kedvesünket is az ölünkbe ültetjük, sőt, még hintázni is fogunk rajta. Bizonyára ripityára törik. S a földön nagyot koppanva fájlaljuk majd fenekünket, miközben a széket szidalmazzuk.

Így valahogy áll a helyzet Almodóvárral, és a nemzetközi porondon számtalan díjat bezsebelő, de magyar kritikai berkekben jobbára csak negatív kritikával illetett filmjével is. Mint minden műve, a Mindent anyámról is extravagáns hőseivel és azok csavaros életútjaival szórakoztat, amibe belemagyarázhatjuk mi Almodóvár „szent küldetését” itt a Földön - a polgár -és egyházpukkasztást, a más-ság elfogadtatásáért vívott küzdelmét, a különcség, mint legfőbb érték melletti esztétikai és emberi állásfoglalást - , de felesleges túlterhelni azt a bizonyos rokokó-finom alkotmányt…
Mert színház az egész világ! – és színész benne minden férfi és nő, maszkot, jelmezt hordó, pódiumra kényszerített lelkek. Tűsarokban, sminkben, vörösben, szőkén-vörösen-feketén, mellel és farokkal, ápolónő-kurvaként utazva a vágy villamosán, életmámorban. A valószínűtlen fordulatok, amiket felrónak Almodóvár mesternek, az élet álomszerű, szürreális jellegéről vallanak, s a Sorsistennő váratlannak tetsző kedély-változásairól, ami miatt látszólag összekuszálódnak a gombolyított szálak, de a végén mégis a rend képzete alakul ki. Minden és mindenki a helyére kerül.

A történet középpontjába ez alkalommal a szőke Manuela kerül, aki épp aznap veszíti el fiát, Sebastiant, mikor végre ígéretet tett neki, hogy születésnapi ajándékként mindent elmesél a családi fotóalbum csonkolt fényképeinek fantomjáról: az apjáról. A nagy titok feltárása a tragikus baleset miatt elmarad, Manuela pedig elindul megkeresni egykori kedvesét. Először egy hajdan volt barátba botlik, Agradóba, aki deréktól lefelé továbbra is az „erősebb nem” táborát gyarapítja, de időközben szert tett két dinnyeméretű műmellre is. Felbukkan a szép Rosa nővér, aki apáca létére gyereket vár, és nem a Szentlélektől… Hanem Agradó hasonszőrű barátjától, Lolától, aki történetesen Sebastian apja, azaz Manuela volt szerelme!
– Ezek után megdőlni látszik az „élet a legjobb forgatókönyv-író”-közhely, sőt, ezt talán még a szappanopera-öntők is csak pironkodva merészelnek beadagolni. A spanyol rendező azonban elragadó természetességgel mesél, egybemosva a magánéletet-öltözőt-színpadot, hogy végül már csak a SZÍNPAD létezzen, mint egyetlen, szürrealitásában hiteles valóság.

Aki azzal ül le a székre, hogy ő most „művészfilmet” néz, vagy hogy „provokatív alkotást”, vagy „artisztikus kommerszet”, tehát ha kategóriákkal zsúfolt agya nehéz, és lehúz – az alatt összeroppannak a kellemkedően kifinomultnak tetsző lábak. Azzal fogja majd vádolni a rendezőt, hogy filmjeiben nyoma sincs a valósághűségnek; hogy a melegek, transzvesztiták sorsát érintő „igazi” kérdéseket csak a felszínen érinti vagy egyáltalán nem; s hogy amit csinál, az csak művészetnek álcázott giccs. – Ez esetben megállapítható, hogy az illetőnek semmi érzéke a rokokóhoz. Még kevésbé az asztalosmunkához.

„Furcsa egy világ ez, Sandy!” - David Lynchről

- mondja Nicolas Cage Laura Dern-ek a Veszett a világ-ban. De még milyen furcsa! A fehérre meszelt kerítésrácsok közül vérvörös mosollyal néznek a virágfejek. Tűzoltó integet a méltóságteljesen tovagördülő kocsiról. Idős úr locsolja az „amerikai álom – zöld” füvet, miközben a slag elakad egy ágban. Felesége odabent tévézik békésen – épp egy előre szegeződő revolver szeli át a képernyőt. Aztán újból a kertben vagyunk, s az előbbi öregurat egy hirtelen roham a földre teríti, kezében a spriccelő slaggal, amire egy szemfüles eb azon nyomban rá is bukkan, s buzgón lefetyeli az előtörő vizet. S nehogy hiányérzetünk legyen, hogy az egymásra vágott abszurdnak ható képsor méltóan frappáns befejezést nyerjen, a jelenet megkoronázásaként egy gumibugyis csecsemő totyog be a képbe, miközben szól, egyre szól az andalító Blue velvet (Kék bársony). És akkor hirtelen a bogárvilágban találjuk magunkat. A „mikrokozmosz”-ban. Ahol valahogy elmegy a kedvünk a nevetéstől, mert észrevesszük, az emberitől különböző elvek léptek működésbe, s veszik át az események irányítását.

A rendező, mint mítoszteremtő

David Lynch filmjeiben átértelmeződnek a társadalom törvényei. Alárendelődnek valamiféle öröktől fogva létező, hatalmasabb világrendnek, ami azonban nem kecsegtet harmóniával, nem nyújt békét az arra vágyónak, mint egy vallás. Nem. Épp ellenkezőleg. Könyörtelenül bebizonyítja: minden pillanatban a kezében tart minket, s váratlanul majd lecsusszanunk feneketlen mély gyomrába, hogy elemésszen.
A Lynch-et tárgyaló magyar szakirodalom buzgón biggyeszt e név mellé olyan jelzőket, mint „rejtélyes”, „kibogozhatatlan”, „hatásvadász”, „öncélúan különös”. Vitathatatlanul stílust teremtett. „Lynch-hangulatot”, s e szószerkezet tömören azt a sajátos atmoszférát hivatott jelölni, melynek előállításához a rendező előszeretettel alkalmazza törpék, óriások, boszorkányok, tündérek, félkarúak-szeműek… csapatát, miközben – a többnyire zárt – környezetben folyton zúgnak, pattognak a csövek, vezetékek, a plafonon egyre csak pörög a ventilátor, a padlót cikkcakkos, sakktáblára emlékeztető burkolat fedi. Van, hogy egy halott szarvas feje kerül az asztalra - látszólag ok nélkül; s a „mindenható fény” kínosan ügyel arra, hogy a szoba egy sarkát minduntalan elkerülje. És a tűz! (Nem kétséges, a rendező kivel rokonszenvezik a görög gondolkodók közül…)

Egy újságíró megjegyezte, Lynch-nek sosem kellet a szomszédba mennie „furcsaságokért”. Ahhoz azonban, hogy egy mítosz összeálljon, s működjön a benne (vagy általa) megalkotott világ, többre van szükség néhány megdöbbentő tárgy jelenléténél.
Kell valaki, aki feltételezhetően jó emlékezőtehetséggel rendelkezik (az emberiség csodás aranykoráig visszamenőleg), s a lelke vad. Aki nem engedte, hogy a szocializációs gépezet őt is a szabvány szerint formázza meg, majd válogatott civilizációs kínzásaival kitörölje egy másik dimenzióból magával hozott képeit.
Persze az is lehet, hogy pszichológussal állunk szemben és az ő tesztjeivel – utóbbiak ez esetben filmes külsőt öltöttek -, és célja a tömegek hipnotizálása; esetleg a nézői szokások feltérképezése áll kutatásainak középpontjában - kor- és iskolázottság-specifikusan, külön is figyelmet szentelve a sznobériára, álművészkedésre való hajlamnak.
Vagy ő a legnagyobb, legagyafúrtabb csirkefogó-elmebeteg, aki kiváló érzékkel s büntetlenül játszadozik a maga teremtette díszletek között, anélkül, hogy visszaparancsolnák a zárt osztályra.
Vagy mindhárom együtt. Vagy egyik sem. Talán egy újabb égi küldött, akinek missziója a Föld népének ébresztgetése – ha kell, hát a mozi termeiben a hagyományosabb templomok helyett.
Bárhogy is legyen, bármi is legyen ennek a kócos hajú, vadász-külsejű, minden szavában különc rendezőnek, David Lynchnek a célja, hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Egy ismeretlen világra nyit ajtót, melynek kormányzói székében egy fura emberke, egy törpe foglal helyet.

Lynch, a mítoszépítő

A struktúra, az „egész” „részekre” való szabdalásának, majd más logika szerint való újbóli összeállításának a lehetősége már a kezdetektől fogva lenyűgözte Lynchet. Első, ilyen irányú kutatásainak helyszíne azonban még nem csavaros és kibogozhatatlan film-konstrukcióinak egyike, hanem beérte néhány állat „anatómiai vizsgálatával”, elkészítvén Tyúképítőjét, melyet nem sokkal utána a „Kacsaépítő” követett. Mielőtt bárki a rendező beteges hajlamaira következtetne, hadd szolgáljon maga az „elkövető” némi magyarázattal:
Az ötletet a repülőgépmodell-építő készletek adták: egy doboznyi repülőgép-alkatrészt kell összerakni utasítás szerint, hogy aztán megkapjuk a doboz tetején látható repülőt. Mary Fisk volt a feleségem akkoriban, és Angliában dolgoztunk Az elefántember utómunkálatain. Mary visszautazott Amerikába, nekem Twickenhamben volt lakásom, és aznap, mikor Mary elrepült, lementem és vettem egy makrélát. Hazavittem, lepakoltam az asztalt, és fölvágtam a halat. Címkéket biggyesztettem a darabokra, és úgy rendeztem el őket, ahogy az építőszekrényeknél szokás, rajtuk az utasítás, hogy – mondjuk – ha kész, bocsássuk vízre. Így készült az első építőkészletem.[1] – Őszintén sajnálhatjuk, hogy a tervezett egérépítő végül nem készült el. A mélyhűtött rágcsálóknak ugyanis lába kelt a rigorózus háziúrtól bérelt lakásban… (Első játékfilmje, a Radírfej forgatásán állítólag macskát boncolt, hogy képet alkothasson magának a film struktúrájáról – persze lehet, hogy ez csak a személyes mítosz része…)
A lineáris cselekményvezetés – darabolás ide, darabolás oda – még sokáig töretlen, bár az emberi elmébe tett utazások, a psziché-térképek, a gyakori flash back-ek már sejtetik, hogy hamarosan nem csak a Gonosszal kell megbirkóznunk, hanem a rendező labirintusaival is a Lost Highway-ben(1996) s a Mulholland drive-ban(2001).
Az előbbi esetben az „elme bomlik”, az utóbbiban – sejtésem szerint, s ha helyesen értelmezem a minden egyes képkockában tetten érhető (ön)iróniát (egyik mellékfigurája rendezőt alakít…) – az egész hollywoodi álomgyár… Lynch-mítoszostul. Nem, a rendező nem önmaga ellensége. Nem megszüntetni, felszámolni igyekszik azt a világot, amit a több mint tíz játékfilmben megalkotott. Inkább fordít egyet köpönyegén, szentségtörő varázslóként fellebbenti a fátylat a titokról, jót nevet rajta, aztán „nekem már ezt is szabad!”–felkiáltással az eddiginél is sűrűbb szőttest terít vissza. Ott ül a szép szőke színésznő, Naomi Watts, meg a barnából átmenetileg szőkévé varázsolódott Laura Elena Harring egy éjszakai színielőadáson, s egyre csak ömlik a könnyük, mikor a Cipolla-szerű konferanszié kinyilatkoztatást tesz: minden csak hangfelvétel. Az élet álom, a valóság pedig illúzió. Silentio!
Csoda, ha ezen a ponton a néző is elpityeredik, s arra gondol, hogy hova tűnt Gyilkos Bob, akiről legalább biztosan tudhattuk, hogy gonosz; hova a kék bársony-mániás erőszakos Frank; vagy Lula Veszett a világbeli –kristálygömbös-gonoszboszorkány mamája. Egyedül a törpe a megmondhatója, hogy mi olyik itt…

Kicsi emberek

Furcsa, groteszk test. Kifacsart mozgás. Értelmes, vesébe látó, mindent tudó szemek. „Visszafelé-beszéd”. Néha hófehérre maszkírozva, mint egy törpe-Mephisztó. Honnan jött? Valahonnan „odaátról”. És igazságot oszt. Mégis mindenki tart ettől a „kulcsfigurától”, aki a Lynch-mítosz állandó, meghatározó – és nem utolsó sorban legfeltűnőbb - kelléke. Nem minden gonoszság nélkül azt is mondhatnám, mintha csak azért lenne rá szükség, hogy egyedi védjeggyel lássa el egyébként értelmezhetetlen alkotásait… Az ő kétértelmű alakja visz misztikumot a különc rendező agyszüleményeibe – már-már vallást alapítva a borzongató más-világra éhes nézők körében…

Sokan tartják monomániás rendezőnek, aki pályája elejétől fogva újra s újra ugyanazt a koncot rágja, ráncigálja. Dualista világában Jó és Rossz küzd egymással, metszéspontban az emberrel. De ezt a harcot egyben idézőjelbe is teszi, s az emberi butaságok megnyilvánulásaként tárgyalja. Kevés azon képek, pillanatok száma, melyekre nyugodt szívvel akasztanánk egyértelmű jelzőket, s azonosíthatnánk be a rendezői szándékot. Furcsamód épp a szürreálisnak tartott Radírfej esetében érzem nagyon is körülhatárolhatónak a jelentésmezőt, mivel az eltorzult, beteges alakokat felvonultató „valóság”, és a vágyott utópia kristálytisztán megmutatkozik. Lynch még nem játszik rá korábbi klisékre, nem bonyolítja, színezi át új árnyalatokkal motívumrendszerét, teljes zűrzavart teremtve a nézők azon típusának fejében, akik biztonságban érzik magukat, ha a szájukba rágják, hogy: igen, a fekete fekete, s a fehér valóban fehér.

A Radírfej vörös felkiáltójelként hirdette a hollywoody sémától való távolállását, népszerűségre téve szert a „művészfilmes” múltját sértődékeny hangon felemlegető Európában is. Az elefántember jó néhány fesztiváldíjjal gazdagította, s bár a Dűne megbukott, az azt követő Kék bársonyt sokan a legsikerültebb Lynch-filmnek kiáltották ki. És ekkor bombaként hatott a hír: David Lynch – Mark Frosttal az oldalán – szappanoperát forgat!

A szappan

„Én úgy képzelem el, hogy Twin Peaks-et erdők veszik körül. Ez biztos, mert amióta világ a világ, az erdő mindig titokzatos hely volt. Vagyis számomra az erdő is szereplő. Azután kitaláltuk a többit.”[2]
A szimbólumokhoz szokott néző elméjében ennek hallatán valószínűleg azonnal felrémlik Dante, amikor is „életútjának felén” egy nagy sötétlő erdőbe jutott, majd volt szerencséje olyan vezető oldalán végigjárni a Pokol összes bugyrát, akire igazán nem lehetett panasza. Bár Lynch hőseinek nem kell szembeszállniuk a mitikus fenevadakkal, városkájuk, s főként a közeli erdő szolgál némi meglepetéssel.
Már a Kék bársony helyszíne, Lumberton, mely kivágott fát jelent, megelőlegezi a későbbi „borzongások erdejét”, mely Gyilkos Bob lakhelye. S ha adott a név, a rendező hozzátesz még néhány teherautót rönkfával megrakodva (a film elején, hogy kellően feltűnő legyen…), a rádióból pedig ismerős dal szól: „Vágják a fát, röpül a forgács.” Twin Peaks pedig – folytatva a „fakitermelősdit” – fűrészmalmot kap a rendező jóvoltából. Lynch következetesen alkalmazza a mitológia-szervező szabályokat, melynek legelső pontja az lehetne: ha már megalkottál egy jól működő motívumot, használd fel később is!
A nézők pedig behódoltak. Mesére, misztikumra vágyva ültek le hétről-hétre a készülékek elé, ahol a szemük láttára kelt életre egy ismeretlen, furcsa, időben elhelyezhetetlen világ. Az akkor külföldön már ünnepelt rendezőt Magyarországon még csak egy szűk réteg ismerte, így a Twin Peaks minden előzetes ismeret nélkül vált a csütörtök esték fő programjává. – Izgalmas lenne egy összehasonlító elemzés a hazai, illetve az amerikai fogadtatás különbségeiről, a megértésbeli eltérésekről…

Az alaphelyzet: hullát vet partra a tó vize. A csendes kis várost felkavarja a bűneset, amelynek kiderítésére egy különös FBI nyomozó érkezik a helyszínre, Dale Cooper, és „Diane”, a diktafon. Eleinte úgy tűnhet, kriminek vagyunk a szemtanúi, a szemfülesebb néző azonban csakhamar a tudatára ébred: átverték. Elég egyetlen jelenet behatóbb vizsgálata, s kiderül, a „detektívesdi” csak a történetre kent máz, ürügy a bizarrabbnál bizarrabb alakok felsorakoztatására. A véletlen pedig – vagy nevezzük sorsnak? – dramaturgiai rendezőerővé lép elő. A „bűnös” – Gyilkos Bob -, minden krimi kötelező kelléke eredetileg nem is volt benne a minta-forgatókönyvben! Épp az „áldozat”, Laura szobájában folyt a forgatás, mikor Frank Silva, aki a díszletezésnél segédkezett, beszorult egy komód mögé. Valaki bekiabált neki, hogy nehogy már bezárja magát. S ekkor a múzsa… Lynchnek eszébe jutott valami. Silva személyében szó szerint „elkapta” gyilkosát. (Hasonló történt a Veszett a világ forgatásán, mikor egyik szereplője eltörte a lábát. Lynch természetesen nem hagyta, hogy mást keressenek helyette. Így sokkal érdekesebbé vált a jelenet.)
A két anekdota nem „lazításként” ékelődöttide... Bár minden forgatáson történnek előre kiszámíthatatlan dolgok, amik szükségessé teszik az eredeti elképzelés átalakítását, de míg mások bosszankodnak a váratlan nehézségeken, Lynch mintha még dörzsölné is a kezét örömében! Az „élet” belefolyik a készülő műbe. Keveredik vele, átitatja, s betervezettlensége folytán „égi ajándék”-ként üdvözli a rendező.
A néző ebből semmit sem lát. Értetlenül áll a tény előtt, hogy még csak a sorozat felénél járunk, s már kezünkben a tettes! Az pedig már végképp szemtelenség, hogy a főhős, a hérosz, akinek elemi sajátja a sebezhetetlenség – Dale Cooper-ről beszélek – váratlanul meghal. Nehezen emésztette meg ezt a nézősereg, bár látott már csodás feltámadást a képernyőn. (…Bobby is visszatért Dallasba…) A producerek gyomra azonban sokkal kényesebb. Így aztán – bár Laura apja lelepleződött – más megoldást kellett találni: Gyilkos Bob, a gonosz szellem gazdatestként használta szerencsétlen Lealand Palmert, s valójában ő a gyilkos. A szálak aztán tovább bonyolódnak. Hol ezt, hol azt a szereplőt szállja meg a démon, és persze a tiszta arcú FBI-os is visszatér.
Elgondolkodtató, de mindamellett megmosolyogtató is Bóna László Filmvilágban megjelent Twin Peaks-misztérium[3] – Az égi ügynök című cikke. A tévésorozat befejező részét beavatási szertartásként értelmezi, melynek első lépcsőfoka Cooper ügynök halála, majd feltámadása. A hős „megvilágosodásának” lehetünk tanúi, mivel az ezoterikus tanítás szerint élve átélt halálélménynek válik részesévé. „Tömegkulturális szuperhősünk” – kölcsönvéve Bóna László kifejezését – misztikus beavatódása azonban önellentmondást rejt magában. Mint a tömegkultúra szülte hérosz az individuális Én legpregnánsabb képviselője, „egyedi példánya” új metafizikus tapasztalata révén valójában megsemmisül, „beolvad” egy nagyobb Egész-be. Az eredmény: „a tömegkulturális szuperhős beavatódásában a modern kultúra alapértékei bomlanak fel és tűnnek el”.
Bár a „sors”, a „véletlen balesetek” mítoszalakító volta meghatározó Lynch egész pályáján, az vitathatatlan, hogy Dale Cooper nem csupán a produceri kényszer hatására tért vissza, mint Alvilágot járt modern Odüsszeusz. Alakja a kezdetektől fogva meghatározhatatlan, természetfeletti erőkkel való rokonságot sejtet, gondoljunk csak a logikátlannak tűnő megérzésekre, a minden reális alapot nélkülöző következtetésekre, melyek nem egyszer nevetésre késztetnek. Készséges „segítői”, „matrózai”, akik nem hallgathatják meg a szirének hangját – nem beavatottak, így számukra a megértés halálos lenne -, médiumi feladatuknak tesznek eleget: rejtjeles üzeneteket, nekik megfejthetetlen ábrákat visznek a hősnek. – Egyszóval: Lynch kedvére lubickolhat a „kétértelműség tengerének” jobb s bal partja közt. Egyfelől kiszolgálja a vallás, a filozófia, az okkult tanok, a „nagy kérdések” feszegetőinek igényét azzal, hogy Coopert végül bevezeti a vörös labirintusba - ahol kénytelen szembesülni a Gonosszal fiatalkori ellensége, Windom Earl alakjában -, s végül elbukik: az Én-hez kötöttség túlságosan erősnek bizonyul, nem képes elhárítani magától az anyag káprázatát, s vérbefagyott szerelmét meglátva felajánlja lelkét a Gonosznak, csak hogy kedvese tovább élhessen. Így egy üres test tér vissza a földi világba, melyben újra testet öltött a Rossz. „A Twin Peaks tehát mégsem az emberiség üdvtörténetének modellje egy ember üdvözülésének történetén keresztül, hanem az ember elkárhozásának útja egy ember elkárhozásán keresztül” – állapítja meg Bóna László. Ez tehát az egyik part…
Csakhogy ott van a másik! A járulékos lynchi „idézőjelekre” gondolok. Cooper ügynök szerelmes lesz! Nem mintha elvitatnám ettől a Sherlock Holmes-szerű figurától a gyengéd érzelmek jogát… Majd a „várószoba”, ahova akkor kerül, miután eltűnik a mágikus körben! Kávét(!) szolgálnak fel, de az beleragad a csészébe…, tűz lobog, elkárhozott lelkek jönnek elé… Aztán bekerül a labirintusba, ahol minden út végén a Milói Vénusz látható…- Bóna szerint azért, hogy jelezze a helyzet „ősi mivoltát”. Véleményem szerint sokkal inkább azért, hogy épp ezzel a direkt, és – valljuk be – közhelyes utalással vegye el a komolyság legcsekélyebb látszatát is. Jól ismert fogás, nem először alkalmazza, s mégis felülnek neki azok, akik még mindig nem szoktak hozzá, hogy a filmet filmként értelmezzék, s ne az irodalom bevált mítoszértelmező módszerivel igyekezzenek megragadni egy alkotást. Nem vitatom a mélyben megbúvó archetipikus történeti szálat, az ember ismeretlennel való találkozásának ősi mítoszát, ám Lynchnél ez nem kiindulási alap, hanem épp ellenkezőleg: az ősi hagyományra való rájátszás célja, hogy újszerű, új mondanivalójú mítoszának megteremtse a „díszletet”, mely egyértelműen jelzi a nézőnek, hogy nem „műfaj-filmet” lát. Sokkal inkább egy „bohóc-rendező” cirkuszi mutatványainak lehetünk tanúi, aki könnyedén játszadozik publikumának idegszálain.


Hollywood

Mit „akar mondani” David Lynch? Először is a véleményét Hollywoodról… Hollywoodnak és a nézőnek. A legutóbbi filmjében, a Mulholland drive-ban a díszlet az angyalok városa. Ide érkezik a szőke Betty, tele reménnyel, hogy színésznő legyen. Majd a második, rövidebb felében fordul a kocka, s a barna hajú Camilla(Rita) lép elénk dívaként, a rendező barátnőjeként, míg Betty az ő féltékeny (volt) szeretője... Újabb lynchi zűrzavar.(?) Színésznők színésznőt játszanak, aztán álmukból felébredve „átváltoznak”.

„Színház az egész világ!” – És mozi. Film. Univerzum, ahol minden megtörténhet, melyben „színész minden férfi és nő”, ha akar szerepelni, ha nem. Az Úr pedig ott székel, ahonnan a pénz is érkezik. Törpénk bársonyfotelből követi szemmel „bábjai”, színészei fellépését. Lynch pedig, aki megteremtette a törpét, a mítoszt, egyben a rabja is lett. A hívek kíváncsian várják, kedvencük mivel rukkol ki legközelebb, s megesznek mindent, amit csak feltálal nekik. Az elutasítók továbbra is hangoztatni fogják: nem csinál mást, mint önmagát plagizálja, mert képtelen megújulni, s a bolondját járatja a nézőkkel. Ünnepelhető ő a Hollywoodnak büszkén „beintő” fenegyerekként, „modern misztikusként”; mondhatják rá, hogy hatásvadász, zavaros… Az egyiken a bohóc mulat nagyon jót, a másikon a törpe.

[1] Filmvilág, 1998/6
[2] Filmvilág, 1998/6.
[3] Filmvilág,

Kóbor lelkek nyilaznak - Kim Ki Duk: Az íj

Megjelent: zartkor.hu

A Tavasz, nyár, ősz, tél… tavasz volt a csali. Közel édesgetett magához Kim Ki-Duk a világban látszólag benne létező, de valójában a saját különös meseszigetükön élő, a tömeg-től elszigetelődő lelkekkel - nemesen egyszerű (s egyszerűségében bonyolult, olykor giccshatáron egyensúlyozó) képletet állítva fel sorsról, létről, boldogságról. Aztán újabbak jöttek, lopakodtak (Bin jip – Lopakodó lelkek) a koreai rendező-fenegyerek vásznára, s immár itt a tizenkettedik film! Jósvesszővel, „túlnan” köttetetett szerelemmel, lírával – és humorral.
A történet úgy kezdődik, akárcsak egy mese. Volt egyszer egy kislány, aki 10 éve ki sem tette a lábát a szárazföldre. A végtelen hullámok hátán ringatózva élte mindennapjait öregapjával, a kék éggel, a kék tengerrel, és egy csodálatos íjjal, mely hol fegyverként, hol jósszerszámként, hol pedig hangszerként szolgált. Békés paradicsomukat csak a barbár „szárazföldiek” zavarták meg időnként, akiket az öreg vitt a hajóra, hogy némi pénzért cserébe onnan horgászhassanak. A kéjvágyó férfiak egytől egyig megszédülnek a lány romlatlan szépségétől. Az öreg szótlanul, íjat ragadva utasítja rendre az „unokáját” molesztálókat – hogy aztán a következő pillanatban ugyanazzal az íjjal a hajó oldalán hintázó, megbabonázó mosolyú lányra célozva jósoljon – miközben a jóslatot kérő rémülettől dermedten figyeli a veszélyes ceremóniát. – Hogy mégsem alakul népmesévé a történet, hamar nyilvánvalóvá válik a vendégek szavaiból, miszerint az öreg saját magának nevelgeti a lányt, s amint betölti tizenhatodik életévét, feleségül veszi.
Harmonikus, intim együttlétüket azonban megzavarja a „harmadik”, egy szép fiatal fiú. Neki is van „hangszere”: egy MP3-as lejátszó. Az egyensúly felborul, a tengerből, kék égből, íjzenéből (és feltehetően némi mágiával) font bűvölet oldódni kezd, s a lány ráébred, hogy ő valójában fogoly – még ha boldog is.
Hazájában nem különösebben kedvelt koreai rendezőnk finoman hangol, de hogy kezei közt sajátos keleti líra zeng fel, vagy eddigi műveinek túlhangszerelt paródiáját játssza épp, számomra a legutolsó jelenetig sem vált nyilvánvalóvá. Első alkalommal. Mert (s most eléggé el nem ítélhető, „értekezői” lélek-kiteregetős intermezzo következik) be kell, hogy valljam, kétszer néztem meg a filmet. Mind a kétszer jól szórakoztam rajta. De mind a kétszer máshogy, és más miatt. Így, mikor írni kezdtem, kénytelen voltam észlelni kellemetlen, „tudathasadásos” állapotomat. Elnézést. Mint ahogy a film is oldásról és kötésről szól, követve a tematikát, én is „oldozkodom”.
1. találkozás
A zene az első pillanatban a bőr alá mászik… Rosszat sejtek, túl hamar csavarta el a rendező a fejem. Gyanús. Aztán az íj! Ami hol fegyver, hol jósszerszám, hol hangszer! Szerfelett gyanús. S a „ha egy pisztoly felbukkan a színen, biztosan el is sül” dramaturgiájának analógiájára éledezni kezd a balsejtelem, hogy az íj talán hasonlóképpen viselkedik.
Mikor kiderül, hogy ez a barázdált, bölcs arcú öreg annak idején elrabolta a kislányt, a csapongó fantázia – meg a hideg európai fej (és szív) ? – gyorsan kikéri magának, nehogy már madárnak nézzék, s gyanúját megpróbálják elaltatni holmi íj-zenével, plátói szerelemmel… s védekezésül majdani mészárlást vizualizál! Mentségére annyit, hogy előzőleg összeolvasott ezt-azt Kim Ki-Duk Magyarországon nem vetített filmjeiről is, és korántsem tűnne képtelenségnek egy hirtelen műfajváltós fordulat…
De a film nem változik horrorrá. A néző csak vár, csak vár, gyönyörködik a festői szépségű képekben; olykor felvihog egy-egy átszellemülten giccses pillanatban (az öreg a sötét éjszakában, íjhangszerével a kezében a hajó tatján áll, előtte mintha egy ágyú alakja körvonalazódna hatalmas falloszként); elmélázik azon, milyen alacsony költségvetésből is hozhatta össze a rendező ezt a filmet (a film „kamaradarab”, végig egy hajón játszódik) ; majd arra gondol, mit jelent mindez egy kóreai honpolgárnak… Jó lenne kikérdezni, valóban úgy zajlik-e egy tradicionális házasságkötés, ahogy azt a filmen látjuk, vagy ez a rendező szimbólumokkal való játszadozása?
Igen, házasság, mert bár a lány a fiatal fiúval együtt el akarja hagyni a hajót, az öreg egy utolsó „mágikus kötéssel” próbálkozik. A távozó hajó kötelét a nyakába veszi, hogy az fojtsa halálra. Az élet azonban csak nem akar kiszállni belőle, és valószínűleg közben rá is döbben, jobb, ha elengedi a leányt, s megpróbálja elvágni a béklyót. A lány közben rájön, mire készül, visszatér, sírva borulnak egymás nyakába. A következő pillanatban már ott állnak a fedélzeten egy dúsan terített asztal mellett, kék illetve piros esküvői köntösben, egy kakassal (lába piros szalaggal összekötve) és egy tyúkkal (kék szalagos). Aztán rövid teaszertartás után a kishajóval odébbállnak, a fiú pedig – mintha a modern Kórea figyelné ámuló szemekkel a tovatűnő ősit – csak les, szótlanul. A jelenet komikumát végül ő teljesíti ki: eloldozza a tyúkot (azaz megszabadítja a lányt a férfi kötésétől), a kakast viszont úgy hagyja, s lekever neki egy pofont.
A befejezés megint csak felveti a kérdést: mi történik itt??? A lányt szépen kicsomagolja az öreg az esküvői ruhákból, ő is vetkőzni kezd, de ahelyett, hogy elhálnák a nászt, a lány elterül szűzi fehér ruhájában, az öreg pedig íjzenébe kezd. A néző szinte biztos benne, hogy na most már biztos, hogy lelövi a csalárd szerelmest! És mégsem! Az íj a levegőbe repül, az öreg pedig a habokba veti magát.
A kishajó magától visszatalál a nagyhoz, a fiú vár. A lány – még mindig álmában – szeretkezésre készen szétnyitja combjait, s mozogni kezd. Ekkor egy nyíl csapódik be lábai közé, anélkül, hogy eltalálná, s vörös vérfolt jelenik meg a patyolatfehér ruhán. (???) Egy szellem vérzik??? A fiú odalép hozzá, s a lány az ő nyakát átkarolva élvez el.
Kim Ki-Duk csúnyán cselt vetett. Végigeveztetett egy olyan történeten, melyben elhelyezett néhány csapóajtót, amit megmutat, de nem használt ki, zenével-képekkel kényeztetett, miközben előre vigyorgott a markába, mert ő már tudja, hogy a szereplői annyira tökéletesek, hogy mindent bekajálunk, még a túlnagyított szimbólumokat (tenger, nagy hajó, mellé kötött kis hajó) és a láthatatlan szeretkező szellemet is.
Csoda, ha még egyszer megnéztem a filmet?!
2. találkozás
Bár íjtól sebzetten, de mégis kevesebb gyanakvással a fejben az ember át meri adni magát a film szavak nélküli különös költőiségének, a képek és szimbólumok egyetlen egységgé összeálló nyelvének, s a zen filozófiának, melyben ember és természet elválaszthatatlan, a lélekben végbemenő folyamatok, történések tükörképe a hol nyugodt, sima, hol vad és viharos tengely, a kék, vagy felhőkkel borított ég, a változó Hold.
Hadd hasson a bűbáj! S közben már az sem zavar, hogy érzékelem Kim Ki-Duk kettős játékát, a bújtatott ön-paródiát. – A Bin jip hőse láthatatlanná válik a film végére, így szökik meg a börtönből, s csatlakozik az életüket rendbe hozni szándékozó házaspárhoz, szellemszeretőként. Az utolsó képen azt látjuk, hogy, miközben a férj vágyakozva öleli asszonyát, ő csókot vált a „harmadikkal”. Erre kontrázik rá Az íj a fent leírt, megmosolyogtatóan giccsgyanús jelenettel.
A zavar oldódott – talán, mert másodszori alkalommal jobban sütött a Nap a mozi felett…
Tavasz, nyár, ősz, tél…tavasz és a Lopakodó lelkek Az íj-jal trilógiává alakul, „filmes trigram”-má, jósábrává. Hogy a rendező ebből milyen jövőt olvashat ki magának… ?

„Hwal” , színes feliratos dél-koreai-japán romantikus dráma, 90 perc, 2005
rendező: Kim Ki-duk
forgatókönyvíró: Kim Ki-duk
zeneszerző: Eun-il Kang
operatőr: Seong-back Jang
producer: Kim Ki-duk
vágó: Kim Ki-duk
szereplő(k): Yeo-reum Han (a lány)Seong-hwang Jeon (az öregember)Si-jeok Seo (a fiú)Gook-hwan Jeon (a fiú apja)

Haneke: Rejtély

Megjelent: zartkor.hu


Haneke ismét a lélek legsötétebb mélyére nyúlt, és keze titkot tapogat. Állítja: a múltja elől senki nem menekülhet, a tettekkel egyszer el kell számolni, még ha a szembenézés nehéz is. Aki nem fél dialógusba kezdeni én-jével, annak jó esélye van a gyógyulásra. Aki azonban képtelen az önvizsgálatra, azt veszély fenyegeti, mert félelmei fölébe keverednek, s végül legyűrik.
Mára már filmes közhelynek számító megoldással indul a történet: valaki videofelvételt készítetett Georges (Daniel Auteuil) és Anne Laurent (Juliette Binoche) lakásáról. Nincs a szalagon semmi kompromittáló. A készítő egyszerűen csak jelezni akarja, hogy ő létezik, s hogy figyel. A tudat azonban, hogy valaki tudtunkon kívül betekintést nyerhet magánszféránkba, őrjítő. A férj - befutott, sikeres televíziós műsorvezető -, nyomozásba kezd, s kiderül, hogy az újabb s újabb videokazetták, valamint a furcsa gyerekrajzok - amiknek tárgya egy levágott fejű kakas – kapcsolatban állnak egy látszólag rég elfeledett gyermekkori rossz emlékkel. De ki lehet ez a „beteg” ember, akinek nincs jobb dolga, mint feldúlni egy békés, idilli család életét? Majid, a hamisan bevádolt játszótárs?
A thriller alapszituációból induló történet kellemes, külső megfigyelői székbe ülteti a nézőt, ahonnan kedvére leselkedhet a francia középosztály legbelsőbb tereibe, akiket biztonságosnak hitt bástyáik mögött hirtelen támadás ért. Ám a műfajkötelező elemek egy ponton búcsút mondanak a vászonnak – s bár a szereplők továbbra is tehetetlenül vergődnek, kutatnak, a néző azon kapja magát, hogy a voyeur-i helyzetéből adódó, adrenalin növelő izgalom elmarad. A film pedig egyre csak telítődik hol tisztább, hol homályosabb utalásokkal, melyek egy része a múltban kutatja a megoldást, más részük pedig a jelenben. A szálak azonban csak nem akarnak találkozni, vezérfonalként egy darabig segítik a nézőt, majd magára hagyják gondolataival, hadd játssza tovább egyedül a képkirakóst.
Elindulunk hát a már említett, Georges gyermekkorába vezető vonalon, másrészt a házaspár már nevében is kettősséget, álarcot viselő fia, Pierrote különös viselkedése előlegez meg egy másikat. A néző egyre kényelmetlenebbül fészkelődik székében, holott tudja, Haneke sosem kínálja tálcán a megoldást. De kést-villát kapunk. Nevek formájában. Pierrote, az archetipikus bohóc-figura mellett az apa (Georges Laurent) és az anya (Anne Laurent) neve ismerősen cseng azok számára, akik látták az Ismeretlen kód-ot (Binoche, Neuvik), és a Farkasok idejé-t (Isabelle Huppert, Daniel Duval), a rendező korábbi filmjeit. Az idegengyűlölet, a kommunikációképtelenség problémájával, a rejtett illetve kiélt agresszió, vagyis az európai „dicső civilizáció” arcát (is) elcsúnyító sebekre nem elsősorban gyógyírt keres a rendező, inkább megszállottan bontja ki újra s újra a kötéseket, hogy „na nézd!”, ez van alatta!
Ez a „takargatás” igaz mind a magánember, mint pedig társadalom szintjén. Georges a nyomozásával kapcsolatban hazudik feleségének, amit később az asszony felró neki, holott egy alkalommal ő is kijelenti: miért is kellene bíznia férjében? S hallgatásba burkolózik Franciaország is, történelmének egy sötét fejezetével, az algériai háborúval kapcsolatban. Egyik titok szüli a másikat: az „állami” az „egyénét”, s aztán az - ezt normaként elfogadó polgárként szocializálódó - „egyes ember” alakítja majd társadalmi szinten is mások életét! Haneke sokat sejtetőn mutat rá ennek az ördögi, abszurd körforgásnak a melléktermékeire, következményeire. Szájbarágás nélkül. – Sőt, oly fondorlatosan, hogy az anyag egyetlen mondata se veszítse el intertextuális sokrétűségét, és értelmezési horizontja is tág perspektívát hagyjon. Hogy aztán ki mire fókuszál, mindenkinek a magánügye – ami sok mindent elárul. Igen, a néző is megfigyeltté válik…
Könyv, és könyv mindenütt! Végtelen szöveglabirintusok, rögtönzött Borghes-i világ, ahol a „rejtély” nem létezik, hisz valahol, a könyvtárszoba egy poros hátsó polcán lapul egy könyv, hordozva a választ. Az eredeti cím, „Caché” pontos fordítása „rejtve” – ami ugyancsak arra utal, hogy a megoldás létezik – ha nem is böki ki a szemünket, ha álcázza is magát.
A már említett Pierrot egyike ezeknek a „bújkáló válaszoknak”. Egy alkalommal, mikor anyja bemegy hozzá jóéjszakát kívánni, épp egy könyvet olvas. A címe: „Chien de la Lune” (azaz: A Hold kutyája”)
Nem sokat tudunk meg róla, csak annyit, hogy első osztályú úszó, s hogy csendesen befelé fordulásában kegyetlenül analizálja szüleit. - Talán nem véletlen, hogy a filmben tanúi lehetünk egy stúdióbeszélgetésnek – háttérben falnyi magas könyv! - , mely az ifjú költőzseniről, Arthur Rimbaud-ról szól, aki mindössze 3 év alatt, 16-tól 19 éves koráig megírta „életművét” - örökre beírva magát az irodalomtörténetbe - , majd miután „kidühöngte magát”, s megundorodott az emberi társadalomtól, Afrikába ment kereskedőnek („konformizálódott”), és soha többé nem foglalkozott a költészettel. (…A róla szóló vitán részt vett Mazarine Pingeot is, aki „rejtegetett” lánya volt François Mitterrand-nak…)
A rejtvényfejtő játékban tehát a film elejétől kezdve rengeteg jel mutat a gyermek Pierrot felé. Georges, az apa eközben eljut saját gyermekkorához, s Majidhoz, aki ellen bűnt követett el fiatalon. Azt hiszi, Majid küldte a kazettákat, megtorlásként. A férfi azonban hiába bizonygatja ártatlanságát, s végül torkát elvágva – mint egykor a kakasét – öngyilkos lesz. Majid fia választ keres, de Georges, a „sértett fél”, elhajtja. - Haneke gunyoros félmosolya: no ki is az áldozat? A sérthetetlen fehér médiasztár vagy a megalázott kisebbség?
Akinek időközben nem esett volna le, hogy a múlt a legváratlanabb odúkból bújik elő, hogy igazságot szolgáltasson, annak érdemes figyelni a filmet záró képsorokat. Figyelni, erősen! Mert „rejtetten” feltűnik Pierrot és Majid fia az egyik sarokban, amint bizalmasan sugdolóznak – Haneke pedig „nyilvánosan” bezsebel egy csomó díjat, mint „hálapénzt” a vizitért a krónikusan beteg emberiségnél.



Caché

Színes, feliratos francia-osztrák-német-olasz dráma
Rendező: Michael Haneke

Operatőr: Christian Berger

Vágó: Michael Hudecek, Nadine Muse

Forgatókönyv: Michael Haneke
Szereplők: Daniel Auteuil, Juliette Binoche, Maurice Bénichou, Annie Girardot, Bernard Le Coq

Gyártó stúdió: Wega Film, Les Films du Losange

Hossz: 117 percForgalmazza: Budapest Film

Eredeti megjelenés: 2005

A szádban olvad… - Steve Buscemi : Lonesome Jim

Megjelent: zartkor.hu

…A hősök, meg akik annak képzelik magukat, egyaránt azért vannak a világon, hogy valahol otthon legyenek benne… Ez…olyan… elidegeníthetetlen jog vagy mi…
Az előbbi ritka, mint a fehér holló, igazi, „pedigrés” képviselőik létezéséről mostanság nem állnak rendelkezésre megbízható adatok, vagy talán csak a „hol”-t nem akarják a többiek orrára kötni, nehogy meginduljon a zarándoklat, mint Sai Babához, Indiába, vagy a tisztelet jeleként idő előtt ki ne preparálják őket. Az utóbbiak azonban fellelhetők egy kezdő ornitológus számára is.

Jim a „hőssé”, „művésszé”, „pedigrés” kiválasztottá, „megváltóvá” - esetünkben íróvá - válás rögös útjain a kutyasétáltatásig jutott. Nincs pénze, kénytelen hát istenhozzádot mondani New York-nak, a „lehetőségeknek”, s visszatér családjához a vidéki kisvárosba, ahonnan annak idején fejvesztve menekült el egy jövőbeni napsugaras, sikeres karrier reményében.
A tipikus amerikai siker-sztorik mára ugyancsak tipikusnak nevezhető fonákja, Steve Buscemi legfrissebb mozija újfent bebizonyítja, hogy egy fecske nem csinál nyarat, s, hogy az állat s növényvilág rajongói még egy pozitív impulzust kapjanak a továbbolvasáshoz: kutyából sem lesz szalonna.

A vidéki család a megfeneklett, céltalanul vegetáló, a kívülről érkező impulzusokat nemhogy elutasító, de felfogni sem képes, esendő, el-hülyülő sejt, fogaskerék a nagy amerikai gépezetben.
Az apa érzéketlen, a cinizmus betokozódott az agyába; az unokahúgok kékszeműek, szőkék és jól tápláltan lomhák; a báty képtelen nőt szerezni, s emiatt frusztrált. Az anya lankadatlan műmosolya mögött még felsejlik némi emberi vonás, de bárgyú naivitása a „boldogok a lelki szegények” parafrázis nem túl hízelgő újraértelmezése és felülvizsgálata, hisz kezes bárányként megy a „vágóhídra” is – még az iránt sem mutat különösebb érdeklődést, hogy kábítószer birtoklásáért ártatlanul lecsukják egy időre a magát „Evil”-ként (azaz: „Gonosz”) pozícionáló nagybácsi miatt. A Rossz azonban éppúgy, mint a Jó, rég nem hordozza már karakterének tiszta esszenciáját, Sötétség és Világosság pólusait lecserélte a Szürke, s a Mégszürkébb. Ebből a drámai kontrasztokat mellőző színskálából „főhősünk” sem tündöklik elő változatos színárnyalatokkal – mint ahogy azt egy állítólagos íróféléről feltételeznénk -, s még ha van is olykor néhány használható, értelmes gondolata, konyhafilozófusként csak annyit ér el vele, hogy testvére öngyilkosságot kísérel meg, persze sikertelenül, így aztán Jim az önjelölt népboldogítók megmosolyogtató, de sorozatos melléfogásai és tehetetlensége miatt szánalmas karikatúrája lesz.

Külön élvezetet jelent az a mód, ahogy rendezőnk milliméterre megközelíti, de aztán finoman elsiklik a szokásos dramaturgiai klisék mellett, melyek egy fejlődéstörténet felé jelölnék ki az irányt. Így például Jim nem nevel a kétbalkezes kosárlabdacsapatból néhány hónap alatt elitligát; nem válik jobb emberré az angyali ápolónő puszta közelségétől; sőt Evil mesterkedéseinek sem veszi elejét, Igazságosztót játszva. Összegezve: a romantikus hősöknek híre hamva sincs a filmben, legfeljebb Jim öngyilkos művészek portréival dekorált falán, középen Hemingway-jel, akiről az újdonsült barátnő jó szándékúan megkérdezi, hogy az meg kicsoda.

Buscemi látszólag nem kívánja lefejezni a szinte már kötelező társadalomkritikai bárdéllel a dicső amerikai létformát, inkább csomagol. Kellemes vígjátéki köntösbe, azaz – „ostyázza” a keserű pirulát. Kérdés persze, hol milyen gyorsan olvad a „borítás”, s hogy nem fáj-e sokkal jobban, ha gyolcsba hengergetett nyakra csap le a bakó…

Novák Erik: Zuhanórepülés

Megjelent: zartkor.hu

Az nem írható a film számlájára, hogy a kedves mozilátogató közönség az első fél órában papírzacskót csörget, pop-cornt rágcsál, és miután felszürcsölte a kóláját, a végén még böfög is egy nagyot, hogy a haveroknak legyen min röhögniük. Ezt a mozi-szentélyt gyalázó viselkedést csakis azért sikerült némiképp megbocsátanom, mert a Zuhanórepülés első tíz perce után megnyugodtam: nem kell attól tartanom, hogy a durva külvilági zajok miatt kimaradok egy elmés szófordulatból, a világképemben 180 fokos fordulatot eredményező gondolatmenetből. Merthogy Novák Erik új filmje e téren nem terheli le a kedves néző tartalékáramköreit.
A történet szerint főhősünk kábítószerrel kereskedett, s rács mögé került. Szabadulásának napján találkozunk vele, a börtönből való „istenhozzád” előtt még megment egy „női szerepre” kényszerített rabot a vécében, mire az élvezetükben megzavart nehézfiúk búcsúzóul tisztességesen elpáholják. Persze, persze, érti a néző, hogy egy igazság harcosával van dolga, egy jó rosszfiúval, kinek lelkéért aggódnunk illik, el ne kárhozzék. Szobatársa, az első számú „őrangyal” a lelkére köti, ne szúrja el megint, kezdjen rendes életet, mert bizony ő maga is mit nem adna azért, ha még egyszer, életében, repülhetne! Hősünk megnyugtatja: azt tervezi, elmegy dolgozni egy luxushajóra, s szakít a múlttal. Ez az idilli terv, ez a lelkesedés egészen odáig tart, amíg meg nem tudja, hogy talán több hónapot is várnia kell, míg végre tengerre szállhat. Addig, pénz híján, mit tesz egy valamire való ex-drogdealer? Őrangyal ide vagy oda, folytatja a korábbi bizniszt. A visszacsúszás, a teljes lezüllés veszélyére figyelmeztető színházigazgató, a Fiúért aggódó „Atya” tehetetlen, már csak azért is, mert egy újabb „Angyal” is színre lép „Éva” néven (…), szőkén, a „főgonosz” állítólagos húgaként, és felkínálja az „almát”… Mell-esleg pikkpakk behálózza a fiút, feledtetve vele odaadó prostituált barátnőjét, Mel(l)csit.
- Töprengtem, hogy, mégis, milyen szent cél, küldetés lebegett a forgatókönyvíró lelki szemei előtt, miféle „üzenetet” akart (feltéve, ha akart) belehallózni a mélyentisztelt – valljuk be, olykor süket - vevőkészülékébe? Tanmesét, mi szerint, aki egyszer szarba lépett, annak örökre bűzlik majd a lába?! – Majd azon méláztam, hogy vajon a film egy epizódszereplője, a filozofikus természetű rab, főhősünk fentebb említett cimborája (aki mellesleg Afganisztánban volt pilóta – a’la kötelező reality-elem, „így leszünk hitelesek”) által előadott, repülésről szóló példabeszéd hatott-e megtermékenyítően a filmcímet kiválasztó koponyákra, avagy a jól hangzó „zuhanórepülés”-hez kellett utólag fabrikálni – mintegy önigazolásként - egy pilótás szimbólumrendszert? Akárhogy is, a nagy igyekezetben, úgy látszik, mind a magyar rabtársadalom filozófus keménymagja, mind az Erőben bízó forgatókönyvíró elfelejtette leemelni a polcról a Nagy Értelmező Szótár vaskos kötetét – pedig milyen jól lehet azzal súlyzózni! -, említett rabunk ugyanis olyasféleképp használja a szót, mintha az kamikáze-akciót lenne hivatott jelölni. A hajós-tengeres, bepasszintott szimbolikus látványelemről már ne is beszéljünk…
A feszített agymunkának az lett a következménye, hogy végül elvesztettem a fonalat, s mikor ama előbb vázolt ontológiai, majd hermeneutikai mélységekből ocsúdtam, fel kellett tennem magamnak a kérdést: hogy kerültek a sztoriba a zsaruk?, s ki a f…sz az az Igor?! S – hogy némileg emelkedettebb „filozófiai” síkon tartsam magam: mikor társul végre a magyar filmben a szép fényképezés és az olykor szívet melengetően jó színészi alakítás valódi jelentéssel bíró történetekkel, olcsó parafrázisok helyett?

A.

Wong Kar Wai: Vadító szép napok

Megjelent: zartkor.hu

És vadító szép képek, melankolikus-szerelmes hangulatba ringató latin zenére. 15 évet késett a film. Fura helyzet. Wong Kar Wai második mozijában már együtt vannak mindaz, amiért annyira lehet őt szeretni, de egybenaz összes – főként dramaturgiai – hiányosság is, mely a későbbi műveknek is sajátja. Ha egymás mellé tesszük a Vadító szép napokat, a Szerelemre hangolvá-t s a 2046-ot, kiderül, hogy valójában egyetlen filmet nézünk.
Büfé, a falon egy óra ketyeg – itt kezdődik a történet, a Kar Wai-díszlet elmaradhatatlan elemei közt. Luddy, a sármos-magányos szépfiú épp Su Lizent (Maggie Cheung) igyekszik elcsábítani érzéki-filozofikus szövegével az álomról, az időről, s az egyperces barátságról. Sikerrel. De mivel a kötődésre képtelen fiúnak esze ágában sincs közel engedni a lányt, így az otthagyja őt. Sebaj! Jöhet a következő, a nagyhangú showgirl, angol nevén „Mimi” (Carina Lau), aki látszólag jobban veszi az akadályokat, hisz nem teszi meg azt a szívességet, hogy önszántából lelépjen. A reménytelen szerelmesek számát tovább gyarapítja Luddy barátja, aki Mimi-ért rajong, s a rendőr (Andy Lau), aki a bánatos Su Lizen iránt táplál nagyon-nagyon gyengéd érzelmeket, de hiába várja, hogy a lány felhívja azt a magányos, utcai telefonfülkét, ami mellett a rend őre sétálgatni szokott.
Az 1960-as évekbeli Hongkong melankóliája, kiábrándultsága visszhangzik a boldogtalan, harmóniára éhes, de azt megteremteni képtelen, retro-díszletben, málló vakolatú falak közt mozgó hősök sorsában, mondataiban. Luddy (Leslie Cheung) nyilvánvaló előképe a Szerelemre hangolva Mr. Chow-jának (Tony Leung), aki revanst akar venni hűtlen feleségén, de azzal már nem számol, hogy közben beleszeret Mrs. Chan-ba. Kar Wai Humphrey Bogart-ra maszkírozott hősei inkább szenvednek, de „szabadságukat” megőrzik, miközben női párjuk, az álmodozó tekintetű Maggie Cheung - Su Lizen és Mrs. Chow szerepében - csendesen zokog.
- Luddy sajátos életfilozófiáját egy rövidke aforizmában foglalja össze: létezik egy madár, melynek nincsenek lábai, s így egész életében repülni kényszerül. Ha elfárad, a szél szárnyán alszik. Egyszer szállhat csak le – s az a pillanat a halálának a pillanata. Szépen kigondolt ideológiájának megfelelően képtelen megmaradni egyetlen nő mellett, hisz a szerelem – azaz a megállapodás – egyet jelent a pusztulással. Felismerését lelkiismeretesen, filmről filmre tovább adja jövőbeni alteregóinak. Gyökértelenségére magyarázatként szolgál az is, hogy ex-prostituált nevelője bevallja, igazi anyja szülés után eldobta magától. A tény látszólag nem töri meg a fiút, de elhatározza, hogy felkutatja sosemvolt családját. Hátat fordít a két szerelmes nőnek, s elmegy a Fülöp-szigetekre. A látszólag széttartó életutak persze – mint Kar Wai-nál mindig – ezúttal is keresztezik egymást: a szépfiú s a rendőr Hongkongtól távol ismét összetalálkozik. A szerelmi kirakós játék résztvevőinek sorsa tovább alakul.
A dialógusok olykor nehézkesnek, kimódoltnak hatnak, s a dramaturgiai folytonosságot is megakasztja egy-két döccenő. Olykor indokolatlanul sokat időz a rendező egy-egy jelenetnél – például a rendőr és Su Lizen többszöri találkozásait egymás mellé vágja -, míg más alkalommal kihagy egységeket. Ez az a sarokpont, amibe a rosszmájú közönség illetve kritikus leggyakrabban beleköt. Ám épp ez a lazán kezelt elbeszélési mód adja a filmek jellegzetes báját-sármját is. A hangsúly egyébként is a látványon van: a szokatlan kamera-beállításokon és - mozgásokon; a kopársága ellenére – vagy épp azért – dekoratív tárgyi környezeten; a tükrök, ajtó és ablak-keretekkel biztosított kompozíciós játék lehetőségeken. Mindez együtt – s ne feledjük a magával ragadó színészi alakítást – biztosítja azt az enyhén fülledt, erotikus, mélabús atmoszférát, ami „szerelemre hangol”.





Az öntörvényű fiú, miközben kétségbeesve keresi saját személyiségét, kegyetlen játékba kezd: egyszerre bolondítja magába az eladólányként dolgozó, halk szavú Su Lizent, és Mimit, a showgirl-t. Luddy hagyja, hadd versenyezzen érte a két lány, ő nem tud vagy talán nem is akar köztük választani.Mikor végérvényesen beleszeret Su Lizenbe, szándékán kívül is olyan események láncolatát indítja el, melynek nyomában összetört szívek és elfelejtett ígéretek maradnak, és végül csupasz szenvedélyben, kényszerű önfelfedezésben és sokkoló erőszakban csúcsosodnak ki.

Egy film a szépségről, az időről és a vágyódásról. A Vadító szép napok volt az első film, melyben Wong Kar-Wai már teljességében virágzik, és melyben először dolgozott együtt későbbi állandó operatőrével, Christopher Doyle-lal. "Azt hiszem, a Vadító szép napok, a Szerelemre hangolva és a 2046 egyetlen, folyamatos történetet alkot. - nyilatkozta a rendező. - Érdekes lenne összerakni a három filmet, hogy egyetlen kerek történet legyen belőlük. Ha a Vadító szép napok és a Szerelemre hangolva csupán egy epizódja a 2046-nak, úgy a 2046 a teljes történet.”A Vadító szép napok az a film, mellyel Wong Kar-Waiból Wong Kar-Wai lett - a legbefolyásosabb, legszenvedélyesebb és legromantikusabb neo-new wave rendező. Második filmjét Wong úgy jellemezte, mint "az eltűnt világ újrafelfedezését”. Mint legtöbb filmjének, ennek is lehetne a címe: Az eltűnt idő nyomában. A filmet a hongkongi filmakadémia a valaha készült száz legjobb ázsiai film listáján a harmadik helyre tette.

Wong Kar Wai az 1960-as években uralkodó általános melankóliára és kiábrándultságra próbált reflektálni, így a Vadító szép napok a magány filmje lett. Ezt nem csupán a szereplők erősítik meg dialógusaikban, hanem az egész film képi világa is ezt támasztja alá, melyhez a világítást és a díszleteket is precízen hozzáigazította a rendező. Kar Wai hangsúlyosan közeli vagy maximum fél-közeli beállításokkal dolgozik, a kamera a legintimebb pillanatokat igyekszik megörökíteni objektívével, mégis árad a képekből az egyedüllét tejfölsűrű hangulata. Köszönhető ez a roppant hangsúlyos, ám kopár tárgyi környezetben mozgó önpusztító szereplőknek és a tökéletesen kimunkált színészi játékoknak (az ezúttal epizódszerepre „kárhoztatott” Andy Lau még így is brillírozik). A folytonosan mozgásban lévő kamera bebarangolja a helyszíneket, minden apró részletet felkutat, elidőzik rajtuk, hihetetlen erős atmoszférát teremtve, amiben Kar Wai igazán erős. A film végtelenül lassú tempóban hömpölyög, szinte már-már fájdalmasan lassan, hozzásegítve a mélabús hangulatot ahhoz, hogy eluralkodjon az egész játékidőn.

rendező: Wong Kar-Wai
forgatókönyvíró: Wong Kar-Wai
operatőr: Christopher Doyle
producer: Rover Tang
vágó: Kit-Wai Kai, Patrick Tam
szereplő(k): Leslie Cheung (Yuddy)Maggie Cheung (Su Lizhen)Andy Lau (Tide)Carina Lau (Leung Fung-Ying)Rebecca Pan (Rebecca)Jacky Cheung (Zeb)

Útvesztők, tévutak - Dominick Moll: Lemming

Megjelent: zartkor.hu

Kutatólabor. Alain Getty épp bemutatót tart a legújabb találmányról, egy távirányítós játékhelikopterre szerelt mobil biztonsági kameráról. A „kihelyezett szem” feladata, hogy ellenőrizze a lakást, s ha bármi rendkívülit észlel, riasszon. Így szerezhetnek tudomást a tulajdonosok arról is, ha távollétükben például váratlan csőtörés következtében a lakást lassan elborítja a víz – mint a laborban végzett szimuláció alkalmával. A fejlesztés folyamatban van – a szerkentyű még korántsem tökéletes.
A háborítatlannak tűnő, nyugodt felszín alatt ismeretlen erők, törvények munkálnak szemünk és elménk elől elzárt rendben. Elég azonban egy apró hiba, hogy a „túloldal” betüremkedjen a mi kis világunkba, s fenekestül felforgassa azt, káosszá változtatva a rend-et. Az ember elveszejtő, ördögi labirintusban érzi magát, vagy reménytelen stoposnak egy másik dimenzió végtelen, sötét országútján.
A film hősei, Alain és Benedicte fiatal házasok, látszólag tökéletes harmóniában élnek. A férj a munkából hazatérve értetlenkedő mosollyal szemléli a gyerekével ordibáló szomszédot, aztán feleségét csókkal fogadja, megöleli – s ezzel helyreáll univerzumában a béke. Egy kis időre. Először a mosogató lefolyója dugul el – látszólag szóra sem érdemes, bosszantó semmiség. Aztán megérkeznek a vacsoravendégek, Alain főnöke és felesége, Mr. és Mrs. Pollock. A rejtélyes, sötét napszemüveget viselő asszony minden átmenet nélkül botrányt rendez, kiteregeti családi szennyesüket, elmondja, miféle megaláztatásokat kellett mindeddig kiállnia hűtlen férje oldalán. Végezetül közli: ne is próbálják eljátszani a háziak az idilli párt, mert velük ugyanez fog történni, és szánalmas az igyekezet, amivel tartani próbálják a látszatot.
A fiatalok hamar túlteszik magukat a „nagyjelenet” s a „jóslat” okozta döbbeneten, egészséges lelkük helyrerázza a szétcsúszott világ építőköveit. Még a lefolyót is sikerül kitisztítani. Csodák csodájára azonban egy fura, halottnak tűnő kis rágcsálóféle kerül elő. Egy lemming!
David Lynch óta tudjuk, hogy hangyák, bogarak, pókok, madarak egytől egyig egy másik dimenzió lakói, hírnökei, akik egy titokzatos - az emberétől különböző (?) - „úr” által alkotott törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Lynch abszurd világát gondosan berendezte a mára már személyes védjegyének számító alakokkal (törpe, bohóc, boszorkány, varázsló, „lovag”…), motívumokkal-szimbólumokkal (végtelen országút, örökkön forgó ventilátor, fekete-fehér mintás padló, tűz…). Ezek szinte maguktól a helyükre kerülnek az „értő” nézőben, leképezve egy olyan tartalmat, gondolatot, melyről inkább csak feltételezhető, hogy esetleg megfordult a különc rendező (radír)fejében. A filmekben fokozatosan kibontakozó mitológia olyan biztosan üt tanyát a Twin Peaks-et hétről hétre követő rajongó tudatában, hogy Lynch akár azt is megengedheti magának, hogy a fenti elemeket csak úgy találomra egymáshoz hajigálva-társítva építsen fel egy új filmet. És működni fog.
A Dominik Moll rendezte Lemming letagadhatatlanul a Lynch-i csapáson szándékozik haladni… úgy tűnik azonban, maga is belekeveredik példaképe útvesztőinek egyikébe, s a sötétségtől megrémülve fejvesztve keresi a kiutat jelző fényt.
A cselekmény-gépezetet mozgásba lendítő konfliktus látszólag akkor keletkezik, mikor Alice megkörnyékezi Alain-t, a férfi azonban szerelmére hivatkozva – de láthatóan inkább gyávaságból – nemet mond. A „mi lett volna, ha” szelleme ettől kezdve kísérti őt, bűntudatát pedig nem tudja palástolni Benedicte előtt. A helyzet végképp tarthatatlanná válik, mikor Alice bekvártélyozza magát a fiatalok vendégszobájába, kitálal a lánynak, s végül öngyilkos lesz.
Ez az a pont, ahol finoman lélekvándorlós – s némi Doppelganger effektusra emlékeztető – fordulatot vesz a történet, idomulva a Lost Highway – Útvesztőben Lynch-i struktúrájához. - - - Az amerikai „kolléga” filmjével való dialógus egyértelmű kép és díszlet szintjén is. Fred és Renee otthonának-utcájának megdöbbentően pontos mását kapjuk a francia filmben, a furcsa, video-felvételeket készítő, Mephistora maszkírozott törpe pedig mintha a lemming-szakértőben öltene testet – persze jóval szelídebb formában, s nélkülözve minden transzcendentális jelleget. S míg Lynch az Óz Dorothy-ját (Kék bársony) és a gonosz Keleti Boszorkányt (Veszett a világ) illeszti be misztikus világába, addig Moll öngyilkos figurája, Alice – legalábbis a neve alapján – az Alice Csodaországban-t idézi.
A mese kétfelé válik. Benedicte testében Alice kel életre, a „lemming”, akit öngyilkosságba valójában a túlélés ösztöne hajt. Így képes visszaszerezni férjét, s egyben meghódítani Alaint is. Alice – az események látszólagos mozgatója – mellé emelkedik Alain, aki bizonytalanul egyensúlyoz reális-irreális határán, s végül balesete révén úgy tűnik, visszazökken a valóságba. Megszületik a magyarázat arra a csodára is, miként kerülhetett ez a messzi északon honos kis állat, a lemming, egy franciaországi otthon konyhai lefolyócsövébe. (A megoldást nem árulom el, de a vájtszeműek körülbelül a film első 10 perce után már tudni fogják…sajnos …). A Lynch-i misztikus-elvont világmagyarázat helyett kapunk egy gondosan megindokolt materiálisat, holott a motívumszálak (a már említett „kihelyezett szem”, a Benedicte-Alice és Alain-Mr. Pollock alakpár, a lemming…) más irányba mutatnak.
A kezdetben szépen építkező történet a végén tehát elbátortalanodik, keretet kap, és példázattá szelídül. A történet nehézkesen illeszti egybe a magukat őrületbe hajszoló szereplők s a lemmingek fura „csoportöngyilkossága” közt felmutatott, metaforaként szolgáló párhuzamot, Benedicte átalakulását Alice Pollock-ká, valamint a „csodás” és racionálisan nem megokolható elemek magyarázatául felkínált balesetet (idézőjelbe téve mindent, ami a filmben addig történt).
Halovány másolat marad a Lemming. Éretlen, a világ betegségeit nem ismerő – vagy ismerni nem akaró – egészséges másolat.


színes feliratos francia filmdráma, 129 perc, 200516 éven aluliak számára nem ajánlott DTS
rendező: Dominik Moll
forgatókönyvíró: Dominik Moll, Gilles Marchand
zeneszerző: David Whitaker
operatőr: Jean-Marc Fabre
producer: Michel Saint-Jean
vágó: Mike Fromentin
szereplő(k): Laurent Lucas (Alain Getty)Charlotte Gainsbourg (Bénédicte Getty)Charlotte Rampling (Alice Pollock)André Dussollier (Richard Pollock)Jacques Bonnaffé (Nicolas Chevalier)