Tánc szarvval, golyóval - Compagnie Marie Chouinard

Megjelent: zartkor.hu

Marie Chouinard 1990-ben, Montreálban alapította meg saját társulatát, melyre akkoriban sokan felkapták fejüket, hisz az önállóan dolgozó, szólóiról híres – és hírhedett – táncos-koreográfus kiválóan képzett művészeket gyűjtött maga köré. A “multifunkcionális” alkotó – aki koreografál, jelmezt tervez, zenét komponál -, idén ismét Magyarországra látogatott.
Az állati, az ösztönös, a natúr-brutális természetesség, a test kielégítésének elsődlegessége, a “dionüszoszi” – a szellemi, a költői, az apollóni ideál ellenpárja: a faún. Fején óriási kecskeszarvak, teste deformált, tüskékkel borított. Alakjának egy része folyamatosan a homályba vész, így ez a “testi” lény valahogy mégis tünékeny; ősi képmás egy letűnt korból, melyben istenek születtek.Az Egy faún délutánjá*ban nem kapunk nimfakacajtól hangos ligeteket. Még csak zenét sem, legalábbis nem Debussytől, mint ahogy azt a cím alapján várnánk. A táncos testéhez rögzített elektródák generálják a hangot, közvetlenül a test, a mozdulat zenél-hörög-reszel, egy ismeretlen dimenzió tökéletes illúzióját teremtve, melynek lakója furcsa, időtlennek tetsző mozgással halad balról jobbra, majd jobbról balra… majd megint oda, s megint vissza, vég nélkül, egyre csak üldözve a hol vörösben, hol sárgában játszó sötétségbe belehasító fénysávokat, a nimfákat.Nincs történet; hogy is lehetne, hisz a “lét-ezés” megélésének zsongító mámorában nincs más dolga, mint megkaparintani és magáévá tenni a kósza “leányzókat”. Szarvát letörve hatalmas, vörös falloszt ragaszt, s végre maradásra bírja a folyton tovatűnő fényt, a nimfát. Monotonnak is tűnhetne az előadás, ha nem idéződnénk meg a tökéletes precizitással kivitelezett mozdulatoktól. Egy szobor kelt életre!, az animátor mozgatta figurák esetlen darabosságával: belül mintha egy rugó húzná össze s nyújtaná újra a táncos tagjait, arca vad grimaszokba rándul, s egy pillanatra rögzíti, kitartja a pózt. Vaclav Nyizsinszkij maga idejében provokatívnak számító előadására épít a koreográfusnő, melyben – a Marie Chouinard-ra jellemző csavarásként –, egy táncosnő személyesíti meg az ösztönlény faúnt, mozgásvilágában egyszerre idézve fel az egyiptomi emberábrázolást s a görög vázaképeket. Teremtménye téren és időn kívül létezik, tele duzzadó, kitörni kész, zabolázatlan energiával – mely ezúttal egy lassú, feszes táncban kulminálódik. Az Étude No. I. mozgásterét egy kék táncszőnyeg jelöli ki, a “történetnek” pedig egy közjáték adja a keretét a táncosnő és segítője közt, aki a lányt – meditációs pózt idéző testhelyzetben – a nézőnek háttal a szőnyegre helyez, s elgurít két ólomgolyót. Ebben a térbeli és dramaturgiai koordináták által felvázolt rendszerben kezd “működésbe” a táncos, mintha a nyugalmi helyzetre azért lett volna szükség, hogy tudatát kitisztítva tudjon asszociálni a golyók ütötte fémes hangra és mozgásra. A lábán lévő cipő fémorra-és sarka, s a hajában lévő hatalmas, tüskeszerű (az előző darab fallikus szimbólumát újfent megidéző) eszköz révén a táncos hordozza a golyó anyagát, s tánca is a guruló, konduló, ellentétesen ható erők hatásának kitett tárgy dinamikáját idézi, zene nélkül is “zeneivé” varázsolva az előadást – s egyben absztrakttá. Hisz a ritmus halljuk csak (amit cipőjével üt ki), mégis, képzeletünk dallammal ruházza fel a “kopogó” vázat.
Szerkezetileg 5 részre tagolódik a darab, melyek különböző témáit, tartalmát az ehhez kitalált-alkotott mozdulatforma viseli. A közös pont a tér, egy háromdimenziós paletta, melyen a koreográfus “megfesti” a test, a hang, az energiák konstruktivista képét, anyagként kezelve a meditáló “médium” tagjait, aki amint lelép a kék szőnyegről ( “kilép a képből”), rögtön emberré, táncos-nővé válik, próbál, sőt, a szőnyeg szélén “lejárja” a soron következő részt. Ezzel egyrészt összezsugorítja a “valódi” produkció “valós” idejét egy skicc kvázi-idejére, másrészt a humor forrásává is válik az így felgyorsított-elnagyolt-sietett mozgás. – Ő az eldobott “ólomgolyó”, a dobás előtti pillanatban. A lehetőség. A tánc pedig… a megvalósult realitás. A képhez – azaz a tánchoz – a kék szőnyegen kívül készíti vázlatait, mozgás-és figuratanulmányait. A sztepptáncostól a vadnyugati hősig számos alakot megidéz, s közben karikíroz, kifordítom-befordítom esszét írva a táncról, mozgásról magáról, melyhez a díszletet ismét az egyiptomi szobrokat idéző kéz-és testtartások adják. Az utolsó képben visszatér a segítő, ismét meditációs pózban helyezve elénk a táncost, de ezúttal már a két – elsajátított, megtanult, eltáncolt – golyóval. Majd a segítő apró golyókat vesz kézbe, s most ezeket gurítja el, kisebb zajt csapva, mint azelőtt.Izgalmas, tiszta logikával építkezik a koreográfia, szinte tapinthatóvá téve a vázat, az egész rendszer működését, melyből egyetlen egyszer enged kilépést. Ez a voltaképpeni tengelye a darabnak, s az azt szervező gondolatiságnak, mert a forma nélküli, elvont ideák világába lép ekkor át a táncos, ahol nincs “golyó”, a fény szinte teljesen elalszik, s egy napszemüveggel a szemén igyekszik benne eligazodni – a “gyakorlati” rendszerkutatásokat “elméleti”-vel egészítve ki.

Compagnie Marie Chouinard

Egy faun délutánja
Koncepció – koreográfia és zene: Marie Chouinard

Étude No. 1.

Koncepció – koreográfia: Marie Chouinard
Zene: Louis Dufort