Időalagút – Juhász Zsolt: Aranyág (Duna Művészegyüttes)

Forrás: Zene, zene, tánc (2008)

Régi értékek - tette hozzá a Cseresznyéskerthez, mintegy összefoglaló alcímként, Csehov. Meggyeskert – így Juhász Zsolt 2006-os, Duna Táncműhellyel készült darabja, melyben egy férfi és egy női táncost, egy magyar Ádám-ot és Évá-t állít a középpontba. Mögöttük távoli erdő projektorból vetített képe - a „Paradicsom”. Egymás után hullanak el a fák a madártávlatból egyre közelítő felvételen, miközben négy zord, sötét ruhás alak a színpad négy sarkából hordja a homokot a halálra várók életakarásával táncoló pár, az élve eltemetődő holtak köré. A Duna Művészegyüttessel 2007 végén bemutatott Tavaszi szél ennek a lassan föld alá kerülő világnak a régfeledett rítusait idézi, mely leletté lesz, akárcsak a lírai hangvételű, januárban bemutatott Fosszíliák (Duna Táncműhely) négy női archetípusa. – A Meggyeskert, a Tavaszi szél, a Fosszíliák, bár eltérő alkotói közösségben születtek, osztoznak azoknak a jegyeknek az összességében, mely Juhász - „nép show-tánc” helyett izgalmasan, az autentikusnak friss tónust adó - egyedi nyelvévé formálódott.

Az új előadás, az Aranyág (koreográfus: Mihályi Gábor, Farkas Zoltán „Batyu”, Juhász Zsolt), szimbolikájában, vizuális eszközhasználatában szorosan kapcsolódik az előbbiekhez. A Juhász Zsolt rendezte-koreografálta művek során végigtekintve sajátos időalagút nyílik, mely az évszázadok, ezredek alatt egymásra rétegződött „közös anyag” mélyére hatol. A néző „alvilágjáró” lesz, mint Vergilius színlapon is idézett Aeneasa, kezében a lépteit megvilágító aranyággal, mely Frazer ismert mítosz-tanulmányának is középponti eleme a mágia és vallás felől közelítő emberi gondolkodás-történetnek. A Tavaszi szél utolsó, pünkösdölő-királyválasztó jelenetbeli rügyező ágkoronájának zöldje az új koreográfiában aranyra vált, és univerzális jelentést nyer, mint az antikvitás beavatás-jelképe, a termékenység, és legfőképp a halhatatlanság szimbóluma. A Fosszíliák torzító, függönyszerűen lágy, olvadékony, izgalmas rétegeket rajzoló fényes tükörfala, az „idő” egyszerre illuzórikus és érzékelhető voltának képi megjelenítése ugyancsak átörökítődik az Aranyágba, s a színpad jobb és bal oldalán rétegekben, hol zuhatagszerűen elmosódva-nyúlva sokszorozza meg, „fosszilizálja” a táncolók alakját, hol folyamszerűen a tánctéren tükröződik.

Rétegek. Juhász Zsolt rendező és Lendvai Károly látványtervező izgalmasan kifejező eszközzé alakítja látható és láthatatlan, a jelen és a valamikori múlt jegyeinek, lenyomatainak egymással folytatott dialógusát, melynek többszöröződött egymásra játszása, csupán a rétegek dinamikus mozgásban tartása révén különleges narratív struktúrát eredményez. Bartók progresszív zenei világa és a Göncöl zenekar váltják egymást. A klasszikusra felel az autentikusan népi, az időtlenség fosszíliáira a most-ok, az egykor volt jelen-ek; míg a színpadon a húsvér táncosok, s az áttetsző hátsófalra vetülő, kulisszák mögött táncolók árnyképei közt alakul ki párbeszéd.
- Külön tónusokat nyer ez az összetett nyelv, attól függően, melyik zene-réteg melyik tánctér-kép réteggel kapcsolódik össze. S mindehhez jön még a fény, a legfinomabb árnyalataiban bontva ki a mítoszt: hol hagyja, hogy a ruhák természetes színe domináljon, hol hirtelen régi gyűrt fényképek fekete-fehér, vagy épp szépia tónusát adja a színpad feketéjéből „túlexponáló” fénykörkivágással elkülönített táncosnak, táncosoknak, a dokumentáló őszinteségével. Ez a „dokumentáló hozzáállás” érdekes mód épp azokban a rétegekben érhető tetten, melyekben könnyen szentimentálissá válhatna az előadás, a zene-fény-táncos (élő és árnyképe) kommunikáció hajszálpontos megszerkesztettsége azonban mindvégig mértéktartóan nagy-szerű és feszes marad. A háttér árnyalakjainak a néző számára időnként lassított felvételként érzékelhető – de a táncosok nyilvánvalóan félsebességen járt – tánca, vagy az árnyak óriássá, hőssé növelése sosem öncélú. Ezeknek a pillanatoknak a fűzére tartja állandó szellemi-lelki izzásban az Aranyágat, s kelti azt az érzést, mintha előre-hátra csúsznánk egy, a beavatottaknak feltárulkozó (idő)labirintusban, vagy mindenki közös Krónikájának lapjai között.

A kezdőkép sötétjében csak a „fosszíliafal” ezüstös derengését látni, mire a hátsó falon felaranylik egy vetített, ágas-bogas fa. A muzsikusok történetet felvezető mesemondó módjára kezdenek játszani a színpad közepén, mögöttük két óriás árnyalak járja lassú táncát, akik aztán hátulról, a dimenziókat szétválasztó határfal mögüll jönnek előre. Egy pár, Férfi és Nő - kettősük végigível az előadáson, akárcsak a Tavaszi szélben. Majd érkeznek a többiek – és spirál alakban körtáncba kezdenek. A tömeg-táncjelenetek pergő sorozatát végül egy kettős zárja, s a muzsikusok színpad közepi játékával körbe ér a felvezető. – A szerkesztésmód lírai és mitikusan elbeszélő. A három osztatú váz a nagy, az általános felől közelít a kicsi, az egyedi felé, hogy majd a végén, a kört leírva, visszatérjen kiindulópontjához.

A következő egység a már ismerős kezdeti dallamtétellel indul, s a háttérben ismét feltűnnek az árnyak. Páros táncok, legényesek váltják egymást. Bartók bús, fájdalmasan disszonáns hangjai keverednek a vérbő magyar táncmuzsikával. S felzeng a lányok éneke, tisztán, hangszerek nélkül. Mintha valami időalagútból szűrődne elő, kivételes, egyszeri pillanata az előadásnak. Hat lány kezd táncba egy valószerűtlenül „túlexponált” fénykörben, kvázi „flash back”-ként. De nem tart sokáig az elérzékenyülő líraiság, „kivilágosodik”, s a szóló pár megint lendületes táncba kezd. Szebbnél szebb jelenetek váltják egymást: többszörösen egymást metsző tánc-árnyalakok, akik óriásoknak tetszenek; az alig derengő fénykörökben táncoló férfiak kara, s a lezáró cigánytánc pergő ritmusai.
A befejező részben visszatér a kezdő motívum. Vége a mesének. A fosszíliafal színpadon felcsillámló fényében Férfi és Nő búcsút vesz egymástól, világtól, elmúlttól. De a mágikus körforgásban kezdődik minden elölről. A hátsófal többé nem mutat árnyakat, egységes ezüstfelületnek tetszik. A párok egymásra találnak, mint hosszú útról megtérők, köszöntik egymást, s járják, megint, vég nélkül, spirál alakban, gyűrűződve. Mögöttük kirajzolódik a féltve őrzött aranyág, s bár csitul, majd teljesen elhal a zene, ők tovább mozognak. Lassan, zaj nélküli üdvözlő tapsban érintve össze kezeiket.

Juházs Zsolt alig másfél éve lett a Duna Művészegyüttes vezetője. A velük, illetve a Duna Műhellyel készített munkák egységes irányt jelölnek ki, motívumok szökkennek szárba, darabról darabra képek származnak tovább, s bennük, általuk a mítosz él tovább.

Szoboszlai Annamária

Előadja a Duna Művészegyüttes tánckara

Zenészek: Boniszlavky Attila, Boniszlavszkyné Rudnyickaja Tatyjana és a Göncöl zenekar
Koreográfusok: Mihályi Gábor, Farkas Zoltán "Batyu", Juhász ZsoltTáncmesterek: Kádár Ignác, Kökény Richárd, Vámos LászlóZene: Bartók Béla, Gombai Tamás
Díszlet - Jelmez: Túri ErzsébetLátvány: Lendvai KárolyHang: Jendrics GáborAsszisztensek: Bonifert Katalin, Vámos LászlóRendező: Juhász Zsolt