A macska életei meg a lenyúzott bőr - Hámor József

Félek. Azaz féltem a macskát. Még ha kilenc élete is van, a bőrt akkor sem lehet szerencsétlenről a végtelenségig nyúzni. Még ha új bundát varrunk neki – azaz „átcsomagoljuk” -, és holnaptól mondjuk… kamacs-nak nevezzük, akkor sem. Attól az még ugyanúgy nyávog.
Tavaly év vége felé mutatta be a MU Színház Az egy-et, Hámor József koreográfiáját a MU Terminál előadásában. Akkor csak sebtében vetettem papírra néhány megjegyzést, amit most újra fellapoztam. „Technikai probléma az előadás elején. Kiégett az egyik lámpa? Kellemetlen… Még kellemetlenebb, hogy a koreográfiába egy történetet erőltetett az alkotó, felesleges és követhetetlen terhet pakolva az egyébként dinamikus és nagyon erős energiákkal dolgozó táncra. A buta néző csapdájába esve én is elkövetem azt a hibát, hogy „olvasni” akarom a látottakat, tehát szisztematikus sztori-vezérfonál-felgombolyításba kezdek, amiből aztán azt sütöm ki, hogy itt valamiféle „ember-áldozatról” lehet szó… talán a Napisten számára? Találgatok. S közben újabb szál kerül kezembe – egy szerelmi. Na, most már végképp elvesztem a narráció Minotaurusz-labirintusában. Ki lesz az én Thészeuszom? A bikafejű, embertestű szörnyeteg akkor támad rám, mikor a keleties zenébe beleszövődik egy jól ismert dallam. Most ez tényleg a Love Story?! Nem hiszem el! A gépet nem olajozzák hanem mézezik. (…itt valami fénykörbe hajtott fejről meg keresztre feszítésről értekezem… - de mára ez már nem aktuális) Hiányzik a jól átgondolt koreográfia, s a mozgásanyag sem tudott a táncosok beszélt nyelvévé válni. Na, majd talán februárban…”
A Trafó Pólusok sorozatában találkoztam másodszor Az egy-gyel. Jót tett neki a MU óta eltelt pár hónap, de a betűket sem lehet a végtelenségig koptatni…