A csoda(fa)ra várva - Juhász Zsolt: Meggyeskert

Megjelent: zartkor.hu

Nem tudom, hogy a kor igényeire adott válaszként, azaz külső befolyásoló tényezőknek, vagy pedig egyszerűen az alkotói kifejezésformák belülről generálódó, újszerű-kísérletező látásmódjának tulajdonítható, hogy a saját bevallásuk szerint autentikus néptáncot táncoló együttesek repertoárján is egyre gyakrabban tűnnek fel jól-rosszul sikerült hibrid darabok, melyek erős folklór hagyományú gyökereiket a modern tánc elemeivel ötvözik, s a videotechnika adta lehetőségeket is egyre szívesebben alkalmazzák. A gyakran még távolról sem rokonítható, különböző műfajok szerencsés esetben nem zavarják meg egymást, sőt kölcsönösen frissítik is a „vérvonalat”.

Juhász Zsolt egyre ösztönösebb bátorsággal gyúrja egybe a legkülönfélébb anyagokat, szervezi egységbe a folklórkincset a táncszínházzal, s a drámától (pl. Ionescu: Székek) és a lírától (Szőcs Géza: Vendégszertő) nyert gondolati tartalommal. Legújabb koreográfiájának címe, a Meggyeskert is számos párhuzamot, áthallást sejtet: Édenkert, Cseresznyéskert (Csehov), Vlagyimír és Estragon tartózkodási helye miközben Godot-ra várnak (Beckett), vagy a magyar népmesék kertje a csodás aranyalmafával…, bármelyik alteregója lehet ez a „meggyeskert”.

Juhász Zsolt „balladisztikus” táncműveinek sorába illeszkedik a legújabb darab is, bár az epikus szál jelentősége egyre csökken – nem tűnik el! - , tág teret hagyva a nézőnek, hogy a látottakat saját „mitológiája”, szerelemről, világról, és annak működéséről kialakított nézetei szerint teremtse újjá magában.

A színen egy (szerelmes)pár… Férfi és nő… Ádám és Éva (?) a Paradicsomban, a Kertben, melyet a mögéjük vetített, a zöldellő, nyugalmat és békét sugalló, madártávlatból fényképezett táj jelképez. Hogy az Édenkert parafrázisra miért nem játszik rá egyértelműen a rendező, azaz hogy miért alkalmazza ezt a tág perspektívájú képet, arra csak később kapunk választ. Mindenesetre a bibliai hasonlat mellé újabb mitológiai utalást kapunk, mikor a férfi s a női táncos oszlopot képezve szorosan egymáshoz simul ( a lány kézen állva, fejjel lefelé), egyszerre idézve elénk a világ tengelyét, az eget s földet összekötő csodafát vagy égig érő paszulyt, melynek tetején, mint tudjuk, hétfejű sárkány él, akivel előbb meg kell hogy küzdjön a hős, s csak aztán érheti el a boldogságot.
A „paszulyos” sokfejű szörny helyett négy, katonai nadrágba bújtatott komor tekintetű férfi akadályozza a szerelmesek egymásra találását. A színen mintha láthatatlan erővonalak mellett mozognának a táncosok. Egy koordinátarendszerben, ahol a fiúnak és a lánynak egy időben, sajnos, nem lehet többé „közös pontja”. Nem látják egymást a „rengetegben”, a rendszerben. Ennek megfelelően változik a vetített kép is: a totál szűkül: egy domboldalt mutat, karcsú, magasba törő fákkal, melyeket mozdulatlanságukból a szél (és a videó technikus, aki helyenként begyorsítja a lejátszást) lendíti ki.

Ezzel újabb „felvonáshoz” érkezünk. Miközben az „előtérben” a hat táncos közti történés egyre kevésbé követhető, a „háttérben” eldől először csak egy fa… aztán még egy… és még egy… A néző kutat a képen, mi ennek az oka. Rájön, hogy erdőirtás folyik, apró, hangyányinak tűnő munkagépek mozgolódnak.
- Odavesznek a fák… az Édenkert… Good bye, éghez fűző varázsszálak! – mondhatnánk. A felismerésre az előtérben is megkapjuk az erőteljes párhuzamot: a pár mintha újra egymásra talált volna, de immár a halálban ropják vég nélküli táncukat, a négy alak pedig a színpad négy sarkában elhelyezett homokzsákokból egyre csak hordja a földet köréjük.

- „Ahhá!”- mondom magamnak, feléledve merengéseimből, s egyszerre jóval egyértelműbb megvilágításban látom a darabot. Helyesebben nem is annyira az értelmezés az, amit megkönnyít a jelenet, hanem az azonosulást az emberi-vel, a közös sors ezen képi-táncos-haláltáncos formában való felidézése révén. A kezdeti képi asszociáció (a már említett férfi-nő világtengely) után ugyanis a koreográfus mintha elengedte volna a kezünket, a hangsúlyos kezdés után az volt az érzésem, nem tudja folytatni a gondolatot, s legfőbb gondja, hogy miként töltse ki az időt, míg el nem vezeti táncosait a jóval erőteljesebb befejezésig. Ettől vontatottá lett a munka, a kezdeti balladai hangulat szószátyárrá vált, amit esetleg a táncosok színészi jelenléte ellensúlyozhatott, központozhatott volna, de a – feltehetően koncepciónak megfelelő – rezzenéstelen arcok csak „jelen voltak”, de nem váltak élővé. (A Vendégszerető dunaújvárosi, Bartók Színházbeli bemutatóján hasonló megoldással élt, akkor azonban - a táncosok szuggesztív személyiségének köszönhetően - szépen illeszkedett ez a stiláris elem a darabba. Ellenfény, 2006/01., Szoboszlai)

Az energiában gazdag befejezés némiképp kárpótol. A férfi és nő táncában érzékelhetővé válik az a – minek is nevezzem… - őserő, ami „van”, ami ott lüktet minden egyes létezőben, még ha a gépezet be is darál minket. – Elnézést az abszurd képért, de… olyan volt látni ezt a két táncost, mint mikor a (kegyetlen) gazdasszony lesújt a kakasra, az azonban mintha észre sem venné… Azt hiszi, fej nélkül is élhet tovább.

„Régi értékek” – tette hozzá a Cseresznyéskerthez, mintegy összefoglaló alcímként, Csehov. A cseresznye édes, a meggy azonban savanykás, a Tudás Fájáról már jól becsemegéztünk… Várjunk még Godot-ra?


Duna Táncműhely, 2006

Koreográfus, rendező: Juhász Zsolt
Táncosok: Pozsár Éva Kitty, Végh Tamás, Balogh Csaba, Ignéczi Gergő, Vadász Dániel Soós András