Nyizsinszkij vagyok! Én vagyok Nyizsinszkij! - Haumann Máté

Megjelent: zartkor.hu

„Én vagyok Nyizsinszkij?” - De előbb talán a fekete zongoráról, ami komor méltósággal foglalta el a tenyérnyi színpad jobb sarkát. A zongoráról, aminek végül is semmi funkciója nem lesz az előadás során… csak díszletelem, vagy az sem, talán nem volt hova tenni, s arra a 70-80 percre igazán nem érdemes kirángatni a raktárba, míg a darab tart. Azért a zongora mégis… „mutat”, bejáratott szimbólum, „megy” egy tudathasadásos-elmebeteg (?) nagymonológhoz (élet-koporsóként), még ha „sírás, nyerítés, búgás” ezúttal nem is tőle, hanem a színésztől ered.
A zongorás intermezzo voltaképp az előadást megelőző félelmeimről ad számot: Haumann Máté, Nyizsinszkijként, egyedül a színpadon, 7 figura bőrébe bújva… öngyilkosságnak tűnik.

A Spinoza szobányi színháztermének balra eső ablakmélyedésében egy férfi alakja sejlik fel, aki, alighogy megszűnik a szokásos pusmogás, in medias res, minden felvezetés nélkül belecsap a monológba, újra s újra azt kérdi, ő valóban Nyizsinszkij-e, vagy inkább a saját apja, vagy az öccse, s mindezt olyan erővel, ahonnan nehéznek tetszik a további fokozás. Kényszerzubbonya a klasszikus balett-táncosok ruháját idézi, de a lelógó kötés úgy fest, mintha szétcincálták volna kosztümét, vagy mintha a mozgástól szétrepedt volna – az utolsó tánc alkalmával. Mindez, a már idézett fekete zongora, az átható csendet megtörő, kívülről beszüremlő zongoradallam olyan „artisztikus” légkört teremt, hogy az első pár percben igazolva látszanak a balsejtelmek.
Aztán már csak ez a vékony, fehérbe öltözött alak létezik, aki egyre csak beszél, és kérdez, és felidéz, és áthidalja azt az árkot, ami a „kintről jött” (értsd: néző) és a „benti”, azaz elmegyógyintézetbe zárt, minden tekintetben „belül” élő művész közt tátong. Ja, s ami a legfontosabb, mindezt olyan fokú izzással, ami szépen lassan elpárologtatja a félelmet.

A Nyizsinszkij utolsó tánca, Norman Allen negyedik drámája az előadótól sokat követelő, igazi jutalomjáték. Szövege - mely a modern lélektani regény tudatfolyam-technikájának megfelelően az elmében s a lélek emlékezetében örvénylő képekből sajátos történetté rendeződik - bolyongás térben és időben, az „eltűnt idő nyomában”. Mivel töretlen, egy pillanatra sem szűnő belső gondolatáramlásról van szó, így az előadó figyelme, koncentrációja egy pillanatra sem lankadhat, másként megtörik a varázs, s a néző – hirtelen átzsilipeltetvén egyik dimenzióból a másikba – unottan legyint, és köszöni, de nem kér többet effajta kényszertelepítésből.
Nem kapunk.
Haumann Máté alakítása hiteles – bár sajnos a kis terem bensőséges atmoszférateremtő ereje nem párosult megfelelő látási viszonyokkal, s így furcsa, félig hangjáték-szerű előadás jutott osztályrészül a túlságosan hátul, előnytelen, „outscenikus” pozíciót elfoglaló közönségnek.
A táncos/ápolt tudata egymás után dobja felszínre életének meghatározó alakjait: önmagát, a gyerek Vaclavot; felfedezőjét-impresszárióját-szeretőjét, Gyagilevet; feleségét, Pulszky Romolát; a szintén táncosnő lánytestvért; a partner-kolléga balerinát – különböző személyiségeket, hús-vér alakokat, melyek azonban mégis csak elme-teremtette lények, akik benépesítik Nyizsinszkij csönd-színpadát. Mindezt eszköz nélkül – azaz dehogy, egy táncos egyetlen eszköze a teste lehet, s a rendező, felismerve e tényt, olyan pozíciókba helyezi a monodráma szereplőjét, hogy a színházi előadásból végül egy tudatosan átgondolt koreográfia (is) kibontakozik, melyben a zene a színész hangja. A jelenetezést a pozícióváltások mellett a fénytechnika segíti, a megvilágítás módja az éppen játszott szerep-hez , megelevenített elme-alakhoz kötődik, s jellemzi azt.

Így bontakozik ki egy zseniális táncos élete, aki egyedi, szokatlan nyelvezetével merőben felforgatta a klasszikus balett finomkodó gesztusrendszerét, formavilágát. Aki ünnepelt sztár, akinek a színpad a mindene - de az életben halálra van ítélve, s ez végzete.

A darab nyilvánvalóan nem az „Így élt” sorozat színpadi megfelelője kíván lenni (Radó Gyula rendező gyakorlott a monodráma műfajban), bár Haumann Máté legemlékezetesebb pillanatai épp azok, mikor pár percbe sűrítve egy egész este (például egy bál, s az ott rögtönzött fellépés) lenyomatát adja, annak minden színével, ízével, illatával. Valóban, a néző megesküdne rá, hogy látta a plafonról lógó méregdrága kristálycsillárokat és a kikent-kifent sznob gyülekezetet, aki süket mindenre, de legfőképpen a művész-lét tragédiájára. - „Nyizsinszkij vagyok?” A táncos és a „halandó” elvesztette a kapcsolatot… A név önálló életre kelt, örök életet kapott, az ember pedig, kénytelen megküzdeni a halállal – meg a fekete zongorával.


Rendező: Radó Gyula
Művészeti tanácsadó: Seregi László
Mozgás: Király Attila
Jelmeztervező: Zoób Kati
Látvány: Sibalin György
Világítás: Csorba Mátyás
Hang: Csorba Mátyás

Vaclav Nizsinszkij: Haumann Máté