A nő hétszer - Gergye Krisztián: T.E.S.T.

A nő hétszer - T.E.S.T.


Az első Gergye-darab, ami szinte már tetszik.
A koreográfus ezúttal otthon hagyta kedvenc szignóját, kövér balerináját és Ágens sem énekel; a táncosok mind feketében, s a minimál-világítás jegyében csak néhány fénycsík játszik; a zene a templomi énekek hangzásvilágán át az operák, s végül érzéki latinos hangzású muzsika felé ível. Felesleges manírok, sallangok jó része lemetélve, vagy ami mégis ott maradt, általában jól fest. Gergye tagadná, de ez a munka már-már stílusa klasszicizálódását jelzi… A test kizárólagos anyaggá vált. Az, ami.

Hét nő, hét eltérő karakter: vékonyak s kevésbé azok, olykor lemeztelenítve, előbukkanó-buggyanó mellekkel, máskor diszkréten rejtve, kézzel takarva. Hol bábszerű maszk-teremtmények, hol nagyon is élő lények. Születnek, , a néző húsába vájó tekintettel sorjáznak a színre, és formázzák a nőt egy ismeretlen evolúciós elvet követve.
Elsőként gésa-ruhát viselő nő sejlik fel a színpad jobb oldalán. Lábát finomkodó lassúsággal rakosgatja előre, úgy vonul, mint egy királynő, de a jelenés összeomlik. Lelkileg és testileg is. A nemi szervére céloz az ujjával, szenved, de ebből a szenvedésből nem lehet kiút, nem tud kilépni a maszk arisztokratikusan csillogó páncéljából.
Az őt követő táncos sokáig csak a hátát mutatja. Óriásterpeszben araszol előre-oldalra, mint egy ereje teljében lévő furcsa állat, egy kentaur – eleinte tehát még abban is kételkedem, hogy nő az illető, mert a jól fejlett, duzzadó hátizmokra írt koreográfia egyértelműen maszkulin jegyekkel ruházza fel a táncost, míg a két, mellkason tartott kéz mögül mégiscsak elő nem bukkan a női mell. Csak ennyi a különbség… ?
Ön-és közveszélyes a harmadik. Eszét vesztve harap, mar bele a levegőbe, mintha véres koncért – vagy önmagáért - civakodna egy láthatatlan ellenféllel.
A negyedik az első pajzán alak – de a hölgy, ez a kebleit felpolcoló és azokat púderrel egészen mattá, műanyagszerűvé tevő rokokó baba, élveteg ringyó visszaretten saját szexusától is, s egyszeriben gyermekké változik, szopni kezdi az ujját.
Ötödikként apró, madár csontú táncos lép a színre. Lábfejei görcsösen befelé fordulnak, mintha így látná biztosítottnak, hogy mindenki elől bombabiztosan bezárhassa testének „azt” a bizonyos pontját.
A hatodik nadrágot visel. Ő az emancipált nő, a feminista. Kisfiús alakját egyedül a meztelen felsőteste „nőisíti”, haja rövid, tüskére vágott, táncában kevéssé érhetők tetten társnői szexualitással, illetve saját nemükkel kapcsolatos problémái. „Felülemelkedett” – vagy egyszerűen csak méltóságán alulinak tartja a gondokkal való szembenézést.
Majd a hetedik. A valódi, csábító, rejtélyes, gyönyörű nőstény következik tele megélt szenvedéllyel, ki láthatóan maga mögött tudja már a korábbi gyötrődéseket, az önvaló s a nemi identitás lázas keresését.
Ők heten lennének hát az archetípusok? Eszembe jut Shirly McClain varázslatos alakítása Vittorio De Sica filmjében (A nő hétszer). A közös pont kizárólag a szám, a misztikus „hetes”, merthogy a színésznő humorral, iróniával formázott nőfigurái nem női nemi öndefiníciójukat keresik, hanem – bármily prózai – a szerelmet. Gergye lányai azonban nem efféle „egyszerű” földi nők. Testük anyag, aminek a női nem ad belső-külső minőséget, formát – ha ad. A „külső”-vel még csak meg lehet barátkozni, de a „belső”-t megélni drámai. Mostanában különösen…
A villamoson aztán akaratlanul is elbámészkodtam, figyeltem, már-már indiszkrét mód lestem a felszálló nőket, s találgattam, hogy vannak ők, magukkal, a szexel, a „pénisztelenséggel”. Egy magas szőke lány leengedett karokkal, derékban kicsit hátra megtörve hagyta, hogy kedvese karjait köré fonva tartsa, ha rántana egyet a 4-es. Egy másik tűzpiros kabátban, rövidre nyírt fekete haja mögül enyhén lesajnáló mosollyal nyugtázta az egyik prédaleső hímet. Ott egy szűzi tiszta arc, amott egy műköröm dobol, fejem felett rózsaszín mobiltelefonon randi szerveződik. És közeledik, közeledik egy… karszalaggal…és rikácsol: „jegyeket, bé…”. Megjött a kövér balerina. Bambulni máshol is lehet…


OtO OnO