Játsszuk azt, hogy színház! – Juhász Bálint és Kenéz Anikó: Kerek a káposzta

Megjelent: zartkor.hu

Sokféleképp lehet színházat játszani, a kedvesem gyakorlott bábjátékos, én, ha már választanom kell, a kesztyűbábbal szemben a marionett-figurákat részesítem előnyben. Néha azt játsszuk, hogy dugunk, és mindketten tudjuk, hogy kell. Színházban még nem játszottunk. A darab mindig más, mert van úgy, hogy nincs kedvem vacsorázni. Otthon. És elugrom inkább egy törökbe…

A Sirályban új befogadó állomásra találtak az intézmény-független színtársulatok, csoportosulások, újító, a színházról másképpen gondolkodó ötletek. A kiérlelt, hangjukra lelt „nagyok” mellett – mint az Urbi et orbi (rendezte: Urbán András), vagy a Libiomfi (Stefanovics-Kálmánchelyi-Végh) – a „kicsik” is elkiálthatják magukat, s ha elég hangosak, mint például a KoMa Társulat a Plazma című Garaczi darabbal, jó eséllyel döngethetnek félelmesebb, felszentelődött ajtókat is. Már ha ez a szívük vágya.
A Föld Színház előadása, a Kerek a káposzta ilyen formakereső, kísérletező darab, ami témájául a párválasztást, szerelmet, szakítást tette, s a darabhoz írt ismertető szerint azt kutatja, keresi, hogy „Mit is csinálunk? Hogy is csináljuk?” - Mindig enyhe gyomorgörcsöt kapok, mikor a színészek arra kényszerítenek, hogy tettlegesen is részévé váljak a játékuknak, esetünkben üvegezéssel és bizonyos kérdésekre adandó írott és mondott véleménynyilvánítással. A gyomorgörcs tud fejlődni kellemes izgalommá, mert cinkossá válok egy nagy közös „vállalkozásban”, erre példa a Libiomfi kasztingja a készülő Micimackóhoz. És a gyomorgörcs alakulhat hányingerré, mikor is megfogadom, hogy soha többet nem eszem… káposztát. Ez a pillanat nálam rögtön a darab elején bekövetkezett, mikor Juhász Bálint és Kenéz Anikó, a nő és pasi ügyi mizériáinkat újrarendező pár először fog bele „Játsszuk azt, hogy dugunk!” kezdetű, s minden „felvonásban” megismétlődő bugyuta dialógusába. Egy pillanatra még azt is fontolóra veszem: a káposzta sokkal inkább… szögletes. De a formával szembeni ellenérzéseimet pihentetem, mert a színpadi történéseket megelőzően vetített film kezdő képén Anikó verbális Bilagitot nyom a szánkba azzal, hogy elmondja: színházat nem csak „úgy” lehet csinálni; egészen másfajta jelenlét, vagy történés is képes színházként működni, kibillenteni a nézőt passzivitásából. Őt követően darabjaira vágott, és újraszerkesztett interjú következik a következő kérdésekkel: 1. Milyen tulajdonságok szükségesek, hogy szerelmes légy valakibe? 2. Hol szoktak az emberek ismerkedni? 3. Min szoktak veszekedni a párok? 4. Mondj egy okot, ami szakításhoz vezethet! – Az így létrejött anyag funkciója kettős: az utcán, vagy otthonukban megszólaltatott hétköznapi arcok szabad megnyilvánulása remélhetőleg elegendő ahhoz, hogy a nézők feloldódjanak, és ugyanígy mesélni kezdjenek; másrészt kiindulópontként szolgál a színészeknek saját dialógusaik, jeleneteik megalkotásához - a darab során számos mondat visszacseng a filmből -, ez a váz. A színpadon a játék csak eztán indul, „üvegezéssel”, s a szabály szerint az választ a fenti 4 kérdés közül, akire a megpörgetett üveg mutat. A válaszok krétával a padlóra kerülnek, majd rövid jelenetek következnek, elhangzik a nálam gyomorfájást kiváltó „Játsszuk azt, hogy dugunk!” szöveg, majd minden egyes felvonást egy drámai szituáció zár le, melynek története ugyanaz, de tónusa más és más: a férfi nősülni készül, a házassági tanú, egy nő, sürgeti, hogy öltözzön, mert elkésik, mire a férfi szerelmet vall neki, és egymás karjaiba zuhannak.
Az alkotói szándék kristálytisztának tűnik. Van 4 kérdés – voltaképp 4 kvázi felvonás -, melynek tartalma lényegtelen, akár a halászléfőzés is lehetne… Üvegezéssel – dramaturgnak ott a Sors keze – eldől, a kérdések milyen sorrendben követik egymást, s improvizációval az előre elkészített vázra a színészek rászerelgetik az általunk adott válaszokat is, így „járva körül, több oldalról” ezt az egész párkapcsolatosdit. Kísérleti szinten a szerkezet maga működni látszik. De hogy mindez színház lenne…?
Látunk jeleneteket, egy férfi és egy nő beszél egymáshoz, olykor halandzsanyelven, máskor ismert versekből idézve, majd pörögnek-forognak egymáson a földön, mint egy szeretkező, vagy mint egy alvó pár, aztán hozzánk szólnak, és persze elhangzik a… „Játsszuk azt, hogy dugunk!” - Mindez az előre meghatározott játékszabály szerint, előadásról előadásra módosuló szöveggel, attól függően, hogy a nézők aznap éppen mit dobtak be a közösbe. Bár e helyt talán meg kell, hogy cáfoljam magam, hisz a dolog iróniája abban rejlik, hogy a közönség – akárcsak a kisfilm szereplői – valószínűleg ugyanazokkal a közhelyekkel szolgálnak újra és újra, amitől az előadás ugyan nem válik hamissá, de az improvizáció valódisága és az esetlegesség megkérdőjeleződik. Hogy feltevésemet ellenőrizzem, megkértem egy barátomat, nézze meg a darabot. Igen, igen: a nézők szinte ugyan azokat a válaszokat adták, így aztán a színészek nyugodtan hagyatkozhatnak az előre megírt szövegkönyvre, s csak néhány különc néző ötletét kell bedolgoznia, például a szaunában való ismerkedésről.
Egy jó kis társasjátéknál többet, de egy maradandó színházi élménynél kevesebbet ad a Kerek a káposzta. A váratlan helyzetek – mint amilyen például a nézők teljes érdektelensége, közömbössége, vagy akár túlzott aktivitása lehet – kreatív, spontán és alkotó módon való kihasználása lendületet adhatna az alapjában véve életképes ötletnek, de a szereplők nem tudnak megbirkózni a játékmesteri s a színészi feladatokkal is egy időben. A kezdetben lámpalázasnak tűnő Juhász Bálint a maga természetességében, maníroktól mentesen - néha talán unalmasan - van jelen a színpadon, de egyetlen mondata sem vezet mélyebbre, ismeretlen ösvényekre, Kenéz Anikó összeszorult, grimaszokba ránduló szája és folyton szikrázó szemei (amik szó szerint mintha kapcsolásra működnének az üvegpörgetéseket követő jelenetekben) egy idő után kimondottan zavaróak, mert jelentés nélküliek. Csak a szöveg van, a „valamiről” beszélés van. Nem „valamit” mondás.
Pedig az a „valami” fel-felcsillan egy pillanatra, utána kellene ásni felületi kaparászás helyett. Ott a filmbéli lány, aki implicit módon Platón androgün-mítoszáról, a félbevágott lelkekről beszél… Vagy a Björk-szám indította asszociáció, hogy tudniillik az izlandiak (dokumentumfilmekben utána lehet nézni) folyton kúrnak, még akár testvér a testvérrel is!, mert hosszú a tél, s nagy a sötét. De játékba lehet hozni az ember „szerelem-érzete” mögött meghúzódó, s a közhelyes válaszokból is kirajzolódó szimpla mechanizmusokat, szétszaggatni és nem csak legyezgetni a rózsaszín fátylakat. Az elhangzó versrészletek (pl. az Óda, József Attilától) is csak felmázolt illusztrációnak tűnnek, sem alátámasztani, sem ellenpontozni nincs erejük – de nincs is mit. Összegzésképp: marad egy forma, ami nincs feltöltve tartalommal, ahhoz pedig nem elég „csinos”, hogy maga azzá váljék.
- Nem kell minden előadásba bugyiszaggatás meg meztelenség, de felvállalás igen. És ezt nem lehet félvállról venni. Azon túl, hogy él a vágy, a színházcsinálás vágya, kell lennie valami elementárisan, feltartóztathatatlanul feltörő mondanivalónak. Visszagondolva, a kisfilm sokkal izgalmasabbnak hatott a maga ad hoc modorában, mint a színházi „társasjáték”. Szerepelt ott egy pár, egy hosszú, sötét hajú lány, meg a kedvese. Az utóbbi, arra a kérdésre, hogy megtalálta-e már a nagy Ő-t, nem átallott – persze őszintén – a barátnője jelenlétében nem-mel válaszolni, mire a lány, aki persze viselkedni akart a kamera előtt, tovább mosolygott, de fészkelődni kezdett, a haját tűrögette – lehet, hogy máris a szakítást fontolgatta. Remek pillanat! Kapunk használható szakító-mondatokat is. Meg „felszedőst”. És egy kedves, jó szövegű kisfilmet, amit egy kókadt előadás követ, mert nem mer tovább látni a fejre húzott zacskónál – meg a káposztánál.