Egzisztencialista haláltánc plasztiknővel - Horváth Csaba: Nagyvárosi ikonok

Megjelent: zartkor.hu

Bárányok egy sínen, tétován nézelődnek. Majd kirakati babák tűnnek fel üvegkalickájukban, s a régi, patinás épületek homlokzatán kőangyalok fújják örökké trombitájukat. Nyílik az üvegajtó, feltűnik a táncos feje, s belenéz az egyik vászonra vetített szembe.

Pilinszky János utolsó, Szálkák előtt kiadott verseskötete kapta a Nagyvárosi ikonok címet. A koncentrációs tábor szörnyű tapasztalata, apokaliptikus látomások, a jelenné lett múlt, s az ember, mint létbe vetett-kárhoztatott egzisztens abszurditásának élménye határozza meg a kötet hangulatát, érzésvilágát, mely mégis hittel párosul.
"Pilinszky János költészete kezdetektől meghatározta művészi ambícióimat, koreográfiai ténykedésemet. Mély elkötelezettséget takar hát, ha szólóestem neki ajánlom, belőle építem. Ez, itt, és most persze még 'csak' azt jelenti, hogy a koreográfus önkorlátozást vállal: éppen annyira kell majd az alkotási folyamatban fegyelmeznie, alázatra bírnia önmagát, mint amilyen fegyelemmel és alázattal mondta ki a költő - vagy éppen hallgatta el - az egykoron rábízott szavakat”. Horváth Csaba nem pszeudo-Pilinszkyként éled a színpadon, még az elhangzó részletek sem Pilinszkytől származnak, hanem a Jelenések könyvéből. A mozdulatok, a videotechnika, a fények s a tükrök, a zene, a vetítővászon veszik át a hasonlat, a metafora, a szimbólum szerepét, s alkotnak „szöveget”.

-A színpadkép Pilinszky korai kötetét, a Trapéz és korlátot juttatta eszembe, az embert, aki ég és föld között egyensúlyoz mindent és semmit sem kockáztató akrobataként, aki örökké csak játssza, játssza szokásos játékait – mint ahogy azt az egyik dalszövegben az előadás alatt is halljuk.
Kettős világ bontakozik ki előttünk: az egyén misztikus, istenhez közelítő, tőle teremtettként függő világa… s a művész, a táncos profán(?), közönségéhez fűződő kapcsolata. A világításért felelős „valaki” egyrészt kollega, segítség – másfelől azonban ő „Isten”, akihez kiszól, ha valami nem a kedve szerint alakul a színpadon. Mint ahogy kellékese-partnernője (Blaskó Borbála) egyben Szentlélek is, angyal, közvetítő, aki kell ha súg, hogy a színész a rábízott szavakat pontosan közvetítse. Csaba pedig Csaba…és Fiú, „bárány”. Misztikus Isten-ügylete finoman hangolódik egybe a megteremtettsége folytán rámért feladatokkal, a bejárandó életúttal, s az előadói-léttel. – Hisz, mindenki a többiekkel együtt, mégis végtelenül magányosan játssza a rá kirótt szerepet.

A kettősség tolakodás nélkül, de következetesen érvényesül a videó kivetítőn pergő képek önmagában zárt, de a tánccal minden pillanatban kommunikáló világával. Majom és ember, bárány és farkas, vízben úszó fóka és ember az uszodában, plasztikarcú kirakatbabák és manökenek a kifutón, állatkert - és nagyváros. S a képekre rávetül a táncos árnyéka, kimerevített képe – egy „ikon”, akit mára már nem festmény örökít meg, hanem a fényképezőgép, amit Blaskó Borbála a háttérben sűrűn kattogtat. Képek az utókornak…
Horváth Csaba teste hol valóság, hol tükörkép, hol árny – hol mindegyik egyszerre. A színpad ékszerűen kialakított hátsófala kék, zöld, pinkes színeket ölt magára – izzó, de valódi fényt nem adó neonlámpákat idézve. A nyugodt zongorahangra pergős, lüktető zene válaszol, az énekesek „recsitálják” modernkori imáikat, modern istenségekként. „Hazudni, csalni, ba….ni”, erre tanít a kor - az utóbbit várakozásainkkal ellentétben „bántani”-ra egészíti ki a táncos a graffitisek festékszórójával az egyik tükrön. S a fenti három szót ismét visszahalljuk az angol nyelvű dalszövegből.

A nézőnek közben belül, az agyában egységgé szerveződik az ezernyi apró részlet, a kép, a hang, a tánc… s látja az ember – ez az egyszerre szent, s egyszerre komikus figura -, ahogy szerepét játssza ebben a kozmikus tébolyban. Ahogy kérdez, ahogy értelmez, ahogy vízi pisztollyal lő a levegőbe, egyre magasabbra – de Istent nem találja el. S ahogy ugyanezzel a pisztollyal a földre vetülő fénycsíkot lövöldözve jelez a világosítónak (Istennek), hogy hosszabbítsa meg a fénycsóvát. De nem teszi. a zongora hangját halljuk. Akkor ez itt a vég? A halál? Dramaturgiailag izgalmas befejezés lenne… mert minden „elhalkult”, a zene, a mozdulatok, a képek…S aztán mégsem.

Egy pillanatra bánom, hogy a koreográfus nem él az így kialakult katarzis eszközével. Gyorsul a zene, vissza a porondra – hát meghalni sem tudunk nyugodtan? Horváth Csaba köröz a színpadon, angyalka-Szentlélek-partnernője a bal oldalon állva kezeit alig összeütve tapsikol. Oh! Hát…igen... hogy is gondolhattam, hogy a nagyvárosunkban, a mi állatkertünkben kimúlhatunk örvendező nézőközönség nélkül? Miközben a zene „happy end”-es, addig a porondon, lelke mélyén sír az akrobata, a bohóc… de… „Show most go on!” És a nézőközönség is tapsolja ezt a sajátos, filozofikus haláltáncot. Megnéztük, értékeljük a leélt életet. S közben mi is játsszunk. Hisz jól ismerjük szerepünket. Mi, a néző vagyunk: tapsolunk, mert tetszett (vagy megszokásból). S a sorstárs, a misztikus én is vagyunk: igazából magunkat tapsoljuk.



Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Kovács József
Zene: kortárs zenei montázs (Brian Eno, David Bowie, J. S. Bach, Led Zeppelin, R.E.M., Robert Schumann, Sofia Gubaidulina, The Roots)
Film: Buvári Tamás
Szereplők: Szűcs Elemér, Blaskó Borbála
Táncolja: Horváth Csaba
Közreműködik: Blaskó Borbála