Lelkes-szellemes - Triplex (Nagy Csilla, Réti Anna)

Megjelent: zartkor.hu

Fokozott érdeklődéssel figyelem, mikor a táncos, aki a testét s a lelkét adja az előadásnak, - kiteljesítve a hármasságot, koreográfusként – a szelleme is lesz. Egyszeriben a maga teljességében áll elénk; álca nélkül, kívülről kell látnia önmagát, és nem hazudhat. Önismereti tréning ez, sőt több, mert amellett, hogy a táncos vall, elmélkedik, közben nem feledkezhet meg arról, hogy ő: ad is. Őt figyelik, ő közvetít, ő „csatorna”.

Nagy Csilla Monománia címet viselő munkáját mutatta be. Két magányos, szerelmes, vágyódó ember szólója-monológja elevenedik meg a színpadon, a darab felépítése szerint egymástól térben és időben elcsúszva, de a mozdulat-rímek és a lámpa, mint partner alkalmazása Nagy Csilla, majd az utána következő Hámor József szólójában arra enged következtetni, hogy a jeleneteket helyesebb egymással paralel elképzelnünk, egy időben – de különböző térben.
Pár éve láttam egy festményt egy füstös bárban falán. A kép esztétikai értékét most hagyjuk, nem is fontos ez, sokkal inkább a hangulat, amit felidézett, s melyet visszaköszönni éreztem, mikor Nagy Csilla a színre lépett. A kép egy nőt ábrázolt, aki egy asztalon könyökölve finoman (de nem kellemkedő) decens mozdulattal tartja el magától a cigarettát, feje fölött narancssárgán egy lámpa izzik. Fáradtan, merengve ereszti ki száján a füstöt - mintha épp kedvesével társalogna gondolatban.
Ez esetben nincs füst, de egy kis ernyős asztali lámpa, az igen, mely egyrészt táncpartner, másrészt az előadás dramaturgiájának fontos szervező eleme. A lámpa, a „férfi” megvilágítja a nőt, kontúrokat fest alakjára, test nélkül folyja körbe. Ideális társ: fel-és lekapcsolható, hozható-vihető. Nagy Csilla melankolikusnak ható lénye összhangban áll ezzel a szerelmi „monomániával”, amiből nem is igen keres kiutat, bár az andalító muzsika pár percre megszűnik, mikor a táncos a talpával felfelé fordítja a lámpát, mintha a másik felet ezzel akarná kiiktatni egy időre gondolatai közül. Belső hallásunk azonban továbbra is a korábbi dalhoz kapcsolja a mozdulatokat.
A monológ befejező képe találó: a szerelmes nő a feje helyére ülteti a lámpát, lassan távolodik. Egy test – fej helyett egy világító gömbbel, mely végül kialszik.
A válasz-monológ Hámor Józseftől érkezik, akinek – férfi lévén, stílszerűen – egy hosszú állólámpa jeleníti meg a hiányzó társat, melyet hol lekapcsol, hol felkapcsol, vizsgálgatja sötét és világos viszonyát. Az ő beszéde tagoltabb, karakteresebb. Fekete és fehér… szemben Nagy Csilla vörös és annak árnyalatait felidéző szólójával.
A befejezés ez esetben is lámpaoltással történik, de nem követi a nő szentimentális lámpa-fej végszavát. Elterül a földön.
A két szóló a férfi és a női aspektus megjelenítése a szerelmi társasjátékban. Együtt vannak, de elbeszélnek egymás mellett, hisz Nagy Csilla kis, nőies lámpával járja táncát – pedig az a társat, a férfit hivatott helyettesíteni. Hámor József pedig, hosszú, férfias lámpát kap partnernek. Ez, így, valóban monománia…

Réti Anna a Lélek pulóver nélkül című táncát mutatta be, melynek rövid változata 2005 májusában a legjobb szóló díjat nyerte el a Szóló-Duó Táncfesztiválon, 2006 márciusában pedig, a 10. Stuttgarti Nemzetközi Táncszínházi Fesztiválon táncosként első, koreográfusként pedig második helyezést ért el vele.
Ez esetben volt szemük a bíráknak. Réti Anna bebizonyította, hogy jól ismeri a testét és a lelkét is… Csoda, ha nem vacog (hangtalan), és nem kell rá pulóver?! De komolyra fordítva a szót – mindig gyanús, ha valaki ilyet ír le, de ez esetben, kérem, ne tartsa senki annak! – az est a MU-ban Réti Annáé volt.
Sajátos lelki-evolúció lépcsőfokain araszol végig a táncos. A kezdőkép hatásos. Számomra a kissé beteges japán művész-horror filmeket juttatja eszembe a színpad hátsó felében felsejlő valami, ami leginkább egy zsákra emlékeztet, de mozog, tehát élő-lényt feltételez. A szín sötét, a „gömböc” titokzatos, nem fedi fel egykönnyen magát. A ruha anyaga egyre csak gyűrődik, árnyékot vet, idomul a „tartalmához”, s egy pillanatra Miró festett, ákombákom szürrealista állatkái is megidéződnek – legalábbis bennem. Nem gondolom, hogy Réti Anna ilyesmit forgatott volna a fejében.
A „csomag” – folyton újabb s újabb jelzők jutnak eszembe… - lassan formát ölt, kibontakozik belőle egy emberinek tűnő lény, aki esetlenül próbálgatja tagjait rendeltetésszerűen használni, de azok mintha a legváratlanabb helyekről nőnének ki, bukkannának elő. Nem érzékeljük az arcát, így érzelmeit sem térképezhetjük fel, egyedüli kiindulópontunk a furcsán groteszk mozgás.
De a lény fejlődni vágyik. Nekiindul, többször is hátraesik – de közben igazi színészi játéknak lehetünk tanúi: a táncos arcot kap, látjuk megszületni. Ez Réti Anna nagy pillanata. Minden mozdulata, rebbenése hiteles. Nem bűvészkedik-művészkedik-lélekkitereget… egyszerűen jelen van.
Ezt az egyszerűséget és őszinteséget még a befejezés sem hangolja émelyítővé, mikor nadrágot húzva, szimplán csak beül közénk, nézők közé, az első sorba.