A Könnyező Nárcisszákról

Megjelent: zartkor.hu

Nem, nem fogom boncolgatni Mundruczó Kornél Johannáját, hogy a bizarr-abszurd filmopera-dráma miért is maradt feledhetetlen és kellemes mozi élmény – ami sokak számára, tudom, felfoghatatlan. (Félreértés elkerülése végett nem valamilyen külső körülmény hatására.) De meg kell, hogy említsem Tóth Marianna legújabb darabjának kapcsán, mivel az összkép a Könnyező Nárcisszáknál hasonlóan abszurd formát mutat, az egyetlen probléma az, hogy a koreográfusnak esze ágában sem volt efféle „stílusbravúrt” végrehajtani líraira hangszerelt darabjával. Az előadás erőtlen, és ezt kár vattába csomagolni azon gondolkodva, milyen színű masnival is legyen átkötve a pakk. A buktatókat azonban érdemes megjelölni, hátha így elkerülhető egy későbbi bokatörés.

A zene, Weöres Sándor Psyché-szövegének átirata Sáfár Orsolya tiszta, erős hangjával, egy zongorával és egy gordonkával festi fel az előadás alapkarakterét, sőt, pár perc után egyeduralkodóvá válik, olyannyira, hogy a táncosok képpé, díszletté halványulnak, s hátrányos helyzetükből csak pillanatokra sikerül kitörniük.
Koreográfiaként egy, leginkább a mesejátékok mozgáskincsére hajazó anyagot kaptak, melyben a lány (Blaskó Borbála) kedves rokokó hölgynek, babának tűnik. Finoman egyensúlyoz hús-vér nő és piruló gyermeklány szerepei közt, anélkül, hogy meg akarná idézni Weöres különc, 19. század elejei kitalált, érzéki, szabadelvű költőnőjét; a fiú (Bora Gábor) pedig már alkatánál fogva sem lehet hiteles ebben a könnyed szerelmi szárnyalásban, rezzenéstelen arca mellőz minden játékot.

A gyermeklét naiv önfeledtségének és ártatlanságának érzetét, azaz a paradicsomi állapot bemutatását a vers szövegét szinte szóról-szóra követő „alámozogással” oldja meg a koreográfus, így semmi sem hat a meglepetés erejével, minden pillanat kiszámítható. Ez alól egy jelenet kivétel: mikor a hol vágyakozó, hol finoman civakodó pár „egymásra lel”: a fiú és a lány igazi csókban forr össze, majd olyan szeretkezést imitál-produkál, mely keresztülhúzza az összes rózsaszín elképzelést holmi kedves gyermekelőadásról. Ebbe a szövegkörnyezetbe ágyazva azonban kínosan hat, különösen a kedves, játékos, szerelmes kergetőzés és civódás után, mert az így kialakított feszültségből képtelen gondolatokat felszínre hozni, nem él a tánc adta absztrakció lehetőségeivel, s a forma és a mozdulatok esetlegesnek hatnak.

Ha eltekintek az egyértelmű Psyché-párhuzamtól (aminek szövegét, biztos, ami biztos, előadás előtt kézhez kapjuk), a darab egymaga - mint alkotás – nem tudja felvenni a beszélgetés fonalát – és most el a túlzottan (művészet)filozófiai ösvényekre tévedő fejtegetésekkel! – az Igaz-sággal. Egyszerű, tetszetős „tárgy” marad, mely bár kiegészül Weöres nőalakjával és lírájával, de a költő hangja kizárólag nyelvszöveg szinten érvényesül. A versben Psyché a központ, az ő gondolatait halljuk, érezzük – a férfi a lehetséges, vágyott társ, az ellenkező nemű lélek-darab a szerelemben való feloldódáshoz, a weöresi ős-egységhez való visszataláláshoz. A koreográfia megszűnteti Psyché lírai alany szerepét, hisz az első pillanattól fogva kétpólusú a tánc, a nő és a férfi azonos mértékben van jelen. - A művészi szabadság zászlaja alatt természetesen bármilyen interpretációnak helye lehet.

Tóth Marianna nem Psychét varázsolta elénk, a költőnőt – a költőt, mint alkotót, teremtőt -, hanem a párkapcsolatokban mindig bekövetkező hullámhegyeket-völgyeket s a vágyott „nyugalmi” állapotot. Hogy mindez a vers szövegének mimézisével valósult meg, teljesen lehetetlenné vált egy többrétű, izgalmas értelmezési lehetőségeket hordozó előadás létrejötte.
Hogy jön ide Mundruczó?! Bár a rendező sem félt az éneket, a zenét kitüntetett, karakterizáló szerepbe helyezni, de mai Szent Johannájának vásznon kibontakozó története oly mesterien profán, hogy szemtelenségével folyton kétkedő mosolyt csal elő a nézőből. A Könnyező Nárcisszák azonban… komolyan veszi magát.


Koreográfia, rendezés: Tóth Marianna
Zene: Meskó Ilona
Tánc: Blaskó Borbála és Bora Gábor
Ének: Sáfár Orsolya
Gordonka: Várdai István
Zongora: Meskó Ilona
Fény: Vajda Máté
Jelmez, smink: Diamond