Mi, a cirkusz - Hólyagcirkusz: Csődcsicsergő

Megjelent: zartkor.hu

“- De ez nem szííííííííííííííííííííííííínház!” – mondom megint, immáron sokadszor, bölcsészes szent hevülettel M.S.-nek. “- Ez cííííííííííííííííírkusz!” – nyílok egy hosszú whiskyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy-re, mert el akarom neki magyarázni, meg akarom vele értetni, győzedelmeskedni akarok ebben a cirkusz-ügyi dialógban – én, a fogadatlan prókátor.

Mert értem, nagyon is értem, amiről M.S. beszél, mikor azt mondja, hogy “Ákoskám” (Ákoskám nem én vagyok, lehet, nem is így mondta, hogy nem ezzel a kifejezéssel élt, hogy ákoskám, de akár ezt is mondhatta volna), tehát "Ákoskám nem értem, min kacagtál annyit! Hogy a Spilák rántottát főz?! Ugggggggyan kérlek! Vagy, hogy a Szőke Szabolcs olcsó színpadi mű-röhögéssel akar minket is megnevettetni, hogy vegyük észre, nem poénon szórakozunk, hanem a saját “reflexiségünk” (micsoda képtelen hülye szó) lépett működésbe ebben a színpadi űrben, ahol nem történik semmi, az égvilágon semmi, csak a Semmi?" – Mert M.S. színész, mondom magamnak, a színészek szemszögéből éli át a darabot, az ő jelenlétükön, személyiségük, karakterük erején csügg, és nem akarja “rebbenetlen pillájú”, józan fejű esztétaként áldását adni erre a Semmire. Akkor valami elvész – a Világból.De ez cirkusz! Sőt mi több opera – azokon a Deszkákon állunk (vagy pléhpadlón), állnak, a színészek. Vagy bohócok. Vagy mik. Az egyik, Szőke Szabolcs, már a színpadon, bortól ájultan székéről lecsúszva vár minket. A másik, Eszes Fruzsina, késve érkezik, és levág egy gyors ön-analízist “egész jó” hangszeres tudományáról. A Spilák “zajt üt” a teaforralóval – miközben előre értelmezi az előadást, s a rendező utasításait tartalmazó papírlappal a kezében beáll a szöveg által meghatározott helyre. Ezzel az önreflektáló gesztussal, az értelmezési koordináták és elvárási horizontok (…) (mert ez nem…) felrajzolásának gesztusával veszi kezdetét a “színházcsődi” előadás!

Furcsa hangszerek szólalnak meg furcsa figurák kezei közt, a hangok lassan egymásba kapaszkodnak, hogy megszülessen a dallam, hangosabban, egyre hangosabban, ebben a rendetlen, összevissza zenekari árokban, ahol isznak, főznek, vizelnek – majd megtorpan. A zenébe belekúszik a színház, a kötelező verbalitás, de a hangszerek “kezelői” elbeszélnek egymás mellet, a kommunikáció – a zenén kívül – ebben a darabban (is) lehetetlen. Szétcsúszik, mint a színpad közepén helyet foglaló óriás metronóm ajtaja, amiből funkciótlan figura mászik elő újra és újra. De a totális csőd felé haladva könnyedén átszökell a darab az abszurd-színháziságon, és ismét a húrok közé csap. Minden apró momentum, bohóctréfa egy hangjegy, és a szereplők (ez nem úúúúúúúúúúgy színház) hangszerek, a ritmus hordozói, az egyetlen, lehetséges összetartó formában, a zenében lelve megnyugvást ideig-óráig – ebben a Semmiben. És akkor. Akkor színre lép rongyos rózsaszín kokott ruhában az énekesnő, Tóth Evelin, és megszületik “valami”. (…) “Színház…” – mondja M.S. Erejével a színpadon játszók közül senki sem vetekedhet – talán csak a balra, dobok mögött ülő, kockára festett szemű Homonnai Katalin, akit, mint egy nem a mindennapi szemnek szánt cirkuszi szentet, bálványt, cirkuszügyi médiumot (a klasszikus fekete-fehér keresztbe csíkos pólót viseli), az előadás első harmadában még letakarva hagynak. A züllött, szakadt díva hangja magasra csap, szemeit forgatja, mint egy varázserejét próbálgató eszelős boszorkány, vasorrú bába. Magas sarkú cipőjét lecseréli a két, kezdettől fogva a mikrofonállvány mellett árválkodó tornacsukákra, s arcán a fehér festéket elkenve, száját gyúrva, nyelvét elő-elődugva kiokádja magából clown énjét – a maszk-ot, a bohócot. A “megszületés” ténye maga nem okoz katarzist. Tóth Evelin dala – akárcsak Spilák Lajos sajátos “előadás-értelmezése” a darab elején, Eszes Fruzsina szomorú nagybőgős önvallomása, vagy Szőke Szabolcs “vak de mégis halló” hegedűsként való önmeghatározása (a sor folytatható Rácz Attilával, Nádasi Lászlóval, Szabó Domokossal) – definiál. A fehér arc, a maszk borzalmasan – és szándékosan – közhelyessé tett definícióját adja, miközben egy óriás fapatkóra emlékeztető alkotmányon körülforog, kering a színpadon. Még egyszer: a születésben semmi letaglózót nem élek át. Annál inkább a színésznő jelen-létében, fájdalmas-gyönyörű clown-állapotában.A darab a jobb oldalon, póznára erősített játék baba “csúszásával” ér véget, a cseppnyi plasztikra erősített nagy boszorkány-orrával végigkopogtat (egyszer, egy vásári forgatagban láttam hasonló játékszert…) a rúdon – s a zene elhallgat. A színésznő – mint azt az alcím is mondja (Művésznő a csúcsponton) – fentről, ha úgy tetszik, a hangjegyek magasából – a fán kopácsolva a mélybe száll“Ez nem színház!” Ez színház, opera – és cirkusz. És “fehér, fehér, fehér” – az arc.