Spicces kortárs - Kortárs koreográfusok estje

Megjelent: zartkor.hu

Várat sziklára, táncot klasszikus balett alapokra! Kortárskodjunk, kortárskodjunk, de attól még nem leszel jó táncos, hogy művészien folysz le a falról Munch Sikoly-fejét utánozva! Sőt! Attól sem, ha közben kerregő hangokat produkálsz! – A fenti mondatokhoz hasonlóak gyakran elhangzanak klasszikus balett-mester által vezetett modern órákon. (De… egy beazonosíthatónak vélt alak, s valósággal való megegyezés természetesen ezúttal is a véletlen műve! Khm…)

Míg „A” kortársak folydogálnak (?), addig a kortársak, kortársaink, akik szerencsésen maguk mögött hagyták a balettintézet kifinomult kínzókamráit, a beléjük oltott klasszikus-injekció immunhatásának védelmében eveznek új, ismeretlen vizekre - ki milyen messzire, és milyen látványos módon, az alkat, nyitottság és tehetség kérdése.
Hogy a spicc-cipőbe tört lábakon minden más is jól mutasson, hét évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Balett művészei egy koreográfusi műhelyt hoztak létre, mely segíti a fiatal tehetségeket, hogy a kortárs szemléletmódú, modern hangokat is képesek legyenek hitelesen, s egyszersmind profi szinten megszólaltatni.
Ezek a fiatalok idén a Nemzeti Táncszínházban mutatkozhattak be legújabb darabjaikkal, két estén keresztül, melyek címe: „Új utakon”, illetve „Klasszikus alapokon”.

Bárhogy toldozzuk-foldozzuk a „kortárs”, a „modern”, a „klasszikus” jelzőket, végeredményben a tánc lényegéhez, valójához kell/ene közel jutnunk, ahhoz az elemi (spirituális) erőhöz, energiához, ami a mozgást, a létezést táplálja - öncél nélkül. Ha ez sikerül, már fél siker!
A „Klasszikus alapokon” est bizonyítja, hogy mit tesz a „balettos műveltség”, hisz a tánctudás, a mozgáskultúra egyszer s mindenkorra be lett oltva egy szigorú test-tudattal, ami a táncost átsegíti a nehézségeken. A problémát inkább a téma jelenti ezeknél a rövidebb daraboknál: néha úgy tűnik, a koreográfusok elsődleges célja egy kitűzött feladat teljesítése volt, így a darabok kevéssé személyesek. ( - Nem mintha a Sikoly-fejet hiányolnám…)
Az est mégis sokszínű. A klasszikus iskolának leginkább Andrea P. Merlot Éjjeli Metamorfózis címet viselő, igényesen kivitelezett koreográfiája felelt meg, térforma-váltásaiban megidézve a nagy balettek világát, nyolc táncossal. A legpopulárisabb darab - a tapsból ítélve - az After Mozart lehetett, Venekei Mariann könnyed, játékos balett-stílusparódia, Bajári Levente előadásában.
Megemlíteném még Feledi Jánost, akinek koreográfiája, a Szabad percek korábban már látható volt a Budapest Balett összegző jellegűnek tekinthető, 2005. őszi bemutatóján (táncos: Nádasdy Adrienn). Néhány szabad pillanat… a lélek (a táncos) leveszi a hófehér zakót, kibújik a szokásos szerepekből, s csak úgy, a maga örömére… táncol. Finom, tekergő kígyóra emlékeztető mozgása már-már nőies – de felesleges volna ebbe a koreográfiába valami túlzottan sós-borsos tartalmat belegyömöszölni, mivel értéke a felidézett hangulat, és a kellemes látvány.
Az Ez Nekünk Art!, Kerényi Miklós Dávid munkájának címe igazi show-t takar, pergő kavalkádot, „kortársas” videó betéttel, néhány szimbólumféleséggel (nem árt, és nem fáj a darabnak). (– Talán furcsának tetszik az egybevetés, de filmimádóknak sokat mondhat, ha mindehhez hozzáteszem, hogy a koreográfia egésze Hajdú Szabolcs Macerás ügyek-ét juttatta eszembe.)

A klasszikus balett nem csak a Hattyúk tava meg a Diótörő. Mint ahogy a „kortárs tánc” sem egyenlő a fájdalmas vonaglással. Egy biztos: néző így is, úgy is megússza a spicc-cipőt.