Filmírások

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

A kémfőnök története – A Pacepa-film

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeé...

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent...

„Furcsa egy világ ez, Sandy!” - David Lynchről

Kóbor lelkek nyilaznak - Kim Ki Duk: Az íj

Haneke: Rejtély

A szádban olvad… - Steve Buscemi : Lonesome Jim

Novák Erik: Zuhanórepülés

Wong Kar Wai: Vadító szép napok

Útvesztők, tévutak - Dominick Moll: Lemming

Fernando Eimbcke : Kacsaszezon

Gibson kontra Ferrara - Mária Magdolna

„Apám japán, anyám kínai…” - Egy gésa emlékiratai

Sidney Pollack: A tolmács

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

…gasztronómiai nézőpontból (is)

Szeretlek! – suttogja egy kellemes bariton. A nő ráemeli meghatottságtól könnyes tekintetét, nem szól, némasága a vallomás. Aztán egymás karjaiba omlanak, s hosszú csókban összeforrt ajkuk felett megjelenik a “The end”. Persze lehet, hogy a hölgy nem várhatta ki a “Vége” feliratot, mert pár perccel előbb már búcsút vesz Ryan O’ Neiltól s e küzdelmes árnyékvilágtól – összetört szívű szerelmest s szipogó nézőket hagyva maga után. Esetleg elutazik Casablancából… Nem falnak – legfeljebb szemeikkel, egymást.

"Egyszemélyes szélességű" éjszakai sikátor. Tésztabár. Bájos ferdeszemű szépség lépcsőn le. Csíkos, virágos, leheletfinom csipkével díszített sárga, kék, zöld, piros… magasan záródó “hattyúnyak-kiemelő”-galléros, szűk, “csakjóalakúaknak” szabású ruhában. Sármos, fekete hajú, fehér inges úr fel. A kezekben a szívfacsaróan érzelmes zene taktusaira kecsesen megbillenő éthordók; a másikon szemérmesen tovasikló pillantások – egy romantikus történet refrénszerűen vissza-visszatérő képsora.

A helyszín Hongkong, valamikor a 60-as évek elején. Két fiatal házaspár épp most költözik az egymással szomszédos albérletbe – az egyik édeskettesből azonban a nő, a másikból pedig a férfi folyton távol van. Mr. Chow és Mrs. Chan így magányosan éldegélnek, míg Mr. Chow egy nap meg nem hívja Mrs. Chant egy étterembe, s ott, kölcsönös tapogatózó kérdésekkel – melyek egy bizonyos táskára illetve nyakkendőre vonatkoznak – ki nem derítik, hogy házastársaik bizony hűtlenek. S ráadásul egymással csalják meg őket. Hogyan folytatódna ezek után egy tipikus rózsaszín románc? A két hoppon maradt szerelmes először különféle terveket eszelne ki szeretett házastársa visszahódítására, míg a nagy hadműveletek alatt végül egymásba nem habarodnak. Vagy: elhatározzák – kizárólag revans céljából! – hogy ha ők úgy, hát mi is úgy… egymásban keresnek – és találnak – vigaszt… az eredmény ugyanaz. A Szerelemre hangolva azonban e tekintetben (is) rendhagyó történet.
És “nagyon film”. A színek, a hangok, a képek mesélnek. Nagyon érzékeny, nagyon kifinomult, nagyon rafinált, nagyon egyedi stílusban anélkül, hogy agyonnyomnák az érdeklődést nem épp fordulatosságával fenntartani kívánó alkotást. – Mert elbűvölően bájos a pilláit szemérmesen rezegtető Maggie Cheung, és elgondolkodtató a Tony Leung által életre keltett “játékmester” figura, és még napok múltán is ott bujkál a fülben az érzelmes, spanyolos dallam (bravúros választás). De mindez csupasz lenne a legapróbb lelki rezdülést is híven tükröző látványtervező, William Chang, és a kamerát szinte ecsetként bűvölő Mark Lee Ping-Bin és Christopher Doyle képei nélkül, aki a korábbi “száguldós” kavalkád (Bukott angyalkák) után most “lassítani” kényszerült.
Maga a film is “lassú”, “kivárós”, mintha a rendező épp abban a pillanatban akarná eldönteni, hogy akkor most hagyja végre beteljesedni ezt a szerelmet – mert a túlfűtött erotikát már nem sokáig bírja sérülés nélkül a vászon , vagy sem. Vagy egyszerűen bízza a választást a szereplőkre, a pillanatra… De hát, a Sors – és a forgatókönyvíró – könyvében úgy van megírva, hogy ez a perc ne jöjjön el. Mégis erről a sosemvolt pillanatról szól az egész film. És még valamiről, ami első hallásra talán inkább hatásvadász, mint meglepő megállapításnak tűnhet: az evés örömszerző voltáról.A falon óra ketyeg – egy a számos vissza-visszatérő kép közül. Mutatja az állítólag “mindent megoldó” múlását. A hűtlen szerelmesek azonban csak nem térnek vissza, s a Mrs. Chan és Mr. Chow közt kibontakozó kapcsolat is – amiről egyikük sem vette észre, mikor ért szerelemmé, vagy legalábbis nem mertek róla tudomást venni – belevész az időbe. Képtelenek egymáshoz közelebb kerülni, a folyton vissza-visszatérő zene funkciója is az, hogy kiemelje, még hangsúlyosabbá tegye az elszalasztott “nagy pillanatokat” (akárcsak a film közben megjelenő haiku-szerű sorok), míg végül a férfi bele nem súgja titkát egy falmélyedésbe. Aztán sárral tapasztja be – szimbolikusan lezárva a múltat.

Úgy tűnik, a Kar-Wai – hősök képtelenek a változtatásra. Mást akarnak, jobbra vágynak, de, még ha az élet tálcán kínálja is a lehetőséget, akkor sem ismerik fel azt, vagy csak megkésve. És inkább elmenekülnek egy önmaguk teremtette realitásba, mint a Chungking Express rendőre (szintén Tony Leunggal a főszerepben). Légi kísérő barátnője ugyanis “elrepült”, többé nem kíván landolni a férfi ágyában. Hogyan küzd meg a ténnyel, hogy elhagyták? Hazatérve végigjárja a szobákat, hátha egyszer csak előpattan valamelyik zugból a hűtlen kedves, s élhetik tovább addigi életüket. Ha már a lányt nem halmozhatja el szeretete apró megnyilvánulásaival, hát minden gyengédségét egy hatalmas, hófehér plüssmackóra pazarolja, beszél hozzá, tisztogatja a szőrét. Időnként kiteszi szellőzni, napfürdőzni a stuardess-egyenruhát – lám, nem unatkozik! Az persze nem tűnik fel neki, hogy valaki az ő tudta nélkül nap mint nap bejár a lakásába, s kitörő lelkesedéssel veszi birtokba az idegen otthont, kicseréli a címkéket a felhalmozott szardíniakészleten, az unalmas-kopott fogmosó pohár helyére kedvesen színeset csen, s ami a legfontosabb: a magányosan tengődő aranyhal mellé lassan egy egész kis kolóniát telepít.
Honnan az ismeretség? “Nap, mint nap összefutunk különféle emberekkel és előfordul, hogy vadidegenek egyszerre jó barátok lesznek” “halljuk” a néma fiú gondolatait a Bukott angyalkákban. Itt is valami ilyesmi történt. A “besurranó” leányzó egy közeli büfében dolgozik, amit a lelkiismeretes járőr műszak lejárta után mindig felkeres, hogy beszerezze kedvese kedvenc csemegéjét. Mindig ugyanazt. Aztán rábeszélik egy kis változtatásra: olykor már pizzát is vesz! Nem is nagyon csodálkozik, mikor barátnője is “változtat”. Valami olyasmit fűz a történtekhez, hogy mégis csak ki kellett volna tartania a rég bevált ínyenc saláta mellett.
Az összes filmben kiemelt szerepet kap az étel, az étkezés. A Bukott angyalkák–beli bérgyilkos “társa” például – gyönyörű, fekete hajú – kissé buta, tompa, a szerelmi bánattól elgyötört nő arckifejezésével tömi magába a tésztát a film elején. Meg sem rágja, oda sem figyel. “Orális önkielégítés” premier plánban, torzító halszemoptikával! A film végén ismét visszatér ugyanez a jelenet azzal a különbséggel, hogy végül egy motoron köt ki, szorosan hozzásimulva egy férfitesthez: “Tudom, hogy nemsokára le kell szállnom. De addig is olyan jó meleget érzek.” Távol álljon tőlem, hogy túlzottan filozófiai síkra tereljem a szót, de ez, és még sok elejtett mondat Leibniz monasz-tanát juttatta eszembe, mely szabad átkötésben valahogy így hangzik: minden ember egy monasz, egy miniatűr világegyetem, amely próbál közel kerülni egy másikhoz – de legfeljebb csak súrolják egymást. A megnyugtató, tartós közelség megvalósíthatatlan. És itt lehetne arról elmélkedni, hogy hát igen, ez napjainkban, ebben a kitágult szövevényes útvesztőben különösen igaz…, meg az elidegenedés…, nem törődünk egymással… , végigrohanjuk az életünket anélkül, hogy megtanulnánk megállni egy pillanatra és kiélvezni annak múlékonyságában rejlő szépségeit… – elcsépelt közhelyek. Igazságtartalmuk boncolgatásába itt, most, inkább nem bonyolódnék bele. De árulkodóak a hideg kék neonfények, a feszülten izzó vörösek, az ideges-“dogmásan” ide-oda mozgó, majd vad száguldásba kezdő kézi kamera (olykor torzító optikájával), az átlós képszerkezet; a történet szintjén pedig a széttöredezettség, a párhuzamon egymás mellé vágott sorsok, a megszűnés – vagy ellenkezőleg, a kibontakozás – stádiumában lévő kapcsolatok. Beteljesedés nincs, az óra egy percre sem áll meg, a mutató egyre csak rója a köröket hol egy iroda falán, hol az ananászkonzervek szavatosságára figyelmeztetve.

A Chungking Express “1-es számú”, szőke hajkoronás bűnöző nőjébe beleszerető rendőr választja ezt a bizarr időmérőeszközt – egy hónapon keresztül minden nap vásárol egy, április 30-án lejáró konzervet. Mire meglesz mind a harminc darab, addigra visszatér szerelme is, az őt faképnél hagyó May. Vagy mégsem. Akkor viszont neki kell fölfalnia az egészet. Hasfájdító módja a búfelejtésnek… Akkor már inkább Mr. Chow módszere a betapasztott lyukkal. Az egyik “bukott angyalkának” is problémát okoz az ananászbefőtt. Még gyermekkorában belakmározott belőle – és megnémult. A “hanghiány” vagy a romlott gyümölcs az oka, ki tudja, mindenesetre a fiú különös módon viselkedik: éjszakánként “elad”. Fagylalttal tömi a testi erővel “vásárlóvá” nyilvánított gyanútlan járókelőket, ő maga pedig egy “halott” disznóval kerül közelebbi kapcsolatba: a hátán ülve “gyömöszöli” (igazából nem tudom, miként szabad értelmeznem a szegény szerencsétlen “elhunyton” végrehajtott mozdulatsort) állatot. – Ha valaki nem látta Kar-Wai előbb említett filmjeit, nem talál semmi különöset abban, hogy Mrs. Chan is állandóan tésztabárba járkál, s mikor végre kettesben van Mr. Chow-val, akkor sem történik semmi, csak jól bevacsoráznak. De az előbbieket is figyelembe véve azt hiszem, leszögezhetjük: mindenfajta étvágyukat – a szexuálist is – étellel elégítik ki. A Chungking Express stuardess-barátnős rendőrénél a fejlődés jelének kell tekintenünk, mikor feltűnik neki, hogy már a szardíniának sem olyan az íze, mint régen. Persze mi tudjuk, hogy ennek egyszerűen az az oka, hogy nem is szardíniát eszik.
Ha az ételt, mint szerelmet és kielégülést okozó dolgot fogjuk fel, szimbólumként értelmezhetjük a büfés lány aranyhal-telepítési akcióját. A “konzervált” helyett “élő” kapcsolattal akarja kitölteni a férfi életét. Mindegyikük ezen fáradozik. Azon, hogy értékessé tegyenek minden pillanatot. Erre vágyik a bérgyilkos, aki monológjában megvallja, évek óta részt akar venni egy esküvőn. Elméletileg neki is van felesége, legalábbis ezt hazudja a kíváncsiskodóknak. Tárcájából egy fekete nő képe kerül elő, akit évekkel ezelőtt fizetett le az “ál-fotóért” cserébe. Gyermeket pedig – hasonlóképp – egy gombóc fagyiért vett. A “Szöszi” elszántan ráakaszkodik, neki is kell valaki, de a férfinek már van társa, akivel sajátos módon tartja a kapcsolatot: jeleket hagy maga után, pl. egy dalt a zenegépben. Előfordul, hogy a lány elveszti a nyomot, de mint azt az egyik szereplő megállapítja, minden ember magával visz egy darabot a másikból. Így érzi meg Szöszi a számára ismeretlen fekete hajú lányon a bérgyilkos illatát, s jöhet létre a “nagy találkozás”, ami nem vezet sehova. Azaz dehogynem: a férfi utolsó megbízatása közben meghal. Rendezőnk örömét leli az ide-oda csavart történetekben, amiket, úgy látszik, képtelen lezárni – mindig nyitva hagyja a kérdést: lesz-e, lehet-e jövője két embernek, együtt. Mert folyton csak enni, az nem megoldás.

- Nem eszem bánatomban és nem sugdosok a konnektorba…

Megjelent: zartkor.hu

A kémfőnök története – A Pacepa-film

Nem volt olyan régen, hogy ne emlékeznék rá. A mesék általában úgy kezdődnek, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy …” király, királykisasszony, szegényember (s annak három fia). Hogy hol? „Az Óperenciás tengeren, az Üveghegyeken, a … túl, ott, ahol a kurta farkú kis malac túr, történt egyszer, hogy…”, s már bele is csöppentünk az álmok, csodás események irreális világába, ahol rendkívüli képességű, varázshatalmú hősök rohannak lándzsát szegezve a tűzokádó, szűzrabló, hétfejű sárkány ellen; ahol őszintén szorítunk a legkisebb hercegnek, hogy elnyerje végre szíve választottját; vagy hogy meglakoljon az ármánykodó, ördögi banya. Mert fény és sötét, jó és rossz küzd itt egymással, hogy aztán az előbbi kerülve ki győztesen, helyre álljon a megbomlott harmónia, s mi békésen hajtsuk álomra fejünket – bízva egy igazságosabb, szebb világban.
A „Pacepa-mese” jóval bonyolultabb képet mutat, holott ha egy kicsit gondolkodunk, rájöhetünk, hogy nem előzmény nélküli, nem „gyökértelen” – ismert sémára vezethető vissza. Igen, igen, bizony a Hófehérke egyik epizódjából nőtt önálló történetté. Eredeti címe talán az lehetett: A vadász becsülete. A filológia, nem kis sajnálatunkra, úgy tűnik, még nem tud teljes képpel szolgálni eme mesealakot illetően. Ami bizonyos, hogy vadászunk Hófehérke mostohájától, Tükrömtükröm királynétól azt a megbízást kapta, vigye a palotához közeli sötét erdőbe az ébenfekete hajú leányt, ölje meg, s bizonyítékul hozza el a szívét. Máig megmagyarázhatatlan okokból azonban a rettenthetetlen, zord vadász (nem összetévesztendő a Walt Disney által az emberek megtévesztésére és félrevezetésére feljavított utánzattal, szelídített klónnal) futni hagyta a szegény árvát, s helyette egy vaddisznó szívével tért vissza úrnőjéhez. A későbbi fejleményeket ismerjük már. Tükrömtükröm rájön, hogy szépségének egyetlen vetélytársa még mindig életben van. És most meg kell, hogy álljunk ezen a ponton! Nem tudom, feltűnt-e Önnek, kedves szülő, két ásítás között, az esti meseolvasásnál, hogy a krónika mélyen hallgat a vadászról. Holott bizonyosra vehető: a gonosz hárpia rájött, hol lóg ki a lóláb. Elejtett szavak, akkor jelentéktelennek tűnő apró részletek sora suhant át agyán és még mielőtt elindult volna, hogy a mérgezett almával örök álomra szenderítse a törpék kis gazdasszonyát, kiadta a kegyetlen parancsot: élve vagy halva, de kerítsék elő az árulót – s ezúttal már levágott fejet követelt bizonyságul. Őt még egyszer nem vágja át senki! Mi lesz vele, ha már a gazfickókban sem bízhat?! Hófehérkét épp ezért most már személyesen akarta eltenni láb alól. Udvaroncai mindeközben égen-földön keresték a vadászt – hiába. Egyesek egy hírhedt boszorkánynál látták utoljára, aki bárkit bármivé képes volt átváltozatni. Tény, hogy akkor sem került elő, mikor Hófehérke és az őt megmentő ifjú herceg került a trónra, s a gonosz királynőt örökre egy mélységes mély tömlöc fenekére zárták. Pedig, ha hihetünk a fennmaradt krónikáknak, bátran jelentkezhetett volna jól megérdemelt jutalmáért az újdonsült királynénál. Hogy ezt mégsem tette meg, persze indokolhatjuk azzal, hogy félt attól, hogy egyes Tükrömtükrömhöz hű elemek – nem leplezvén le őket – máig jelentős állami pozíciót töltenek be… De ennél sokkal valószínűbb, hogy a feddhetetlennek tartott vadász múltja nem is olyan patyolattiszta… S ez a Hófehérke-ügy csak arra volt jó, hogy néhány jó pontot szerezzen magának a történetírás nagy mestereinél. – A teljes igazságot valószínűleg már sosem fogjuk megtudni. Ismeretes, hogy egyesek előszeretettel hamisítják meg a történelmet.
Pacepa tábornok azonban él! És most csak nekünk elmondja, hogy is történt mindez valójában! Ő képtelen volt gyilkolni. „Megcsapott a rothadás szaga”- vallja. S elmenekült. Ó, hát hogyne értenénk meg őt! Mi sem tettünk volna másképp. Mi is imával s hegedűszóval búcsúztunk volna pénztől, titkos, valóságos hadsereggel megerősített magánrezidenciánktól, s az édes anyaföldtől, mely vérével táplált s felnevelt!

- Ja, és Tükrömtükröm királynőt a börtönben kivégezték! Hátulról lőtték fejbe – ez a KGB (Királylányomért Golyójár Bányászok) stílusa.

Szokolai Anasztázia (álnév – nem árt óvatosnak lenni


Híres nagy vadászok, jobb, ha…
- avagy a mese még nem ért véget! (Pacepa II.)

Mert jön VUK (Vizsgálok Utamból kotródj), aki fényt derít a történet tisztázatlan részeire. Előbb az utca emberét kérdezi hősünkről. Sok mindent mondanak róla – de jót még véletlenül sem. Ők azt a verziót tartják igaznak, mely szerint a vadász nem puszta emberbaráti szeretetből engedte el szegény Hófehérkét. Sok vér tapadt már eddig is a kezéhez, miért pont most lágyult volna meg a szíve? Inkább talán megérezte a közelgő véget, Tükrömtükröm hatalmának összeomlását, s jobbnak látta eltűnni az őt árgus szemekkel figyelők elől. Hiába írja meg leleplező könyvét (nálunk Tükörhorizontok címen jelent meg) a gonosz királynőről, a nép nem hisz neki.
VUK aztán a „hivatalos” véleményeket veszi sorra. Tanulságosak. És zavarosak. A sok-sok adat és nézet közt attól tartok, lassan elvész az igazság. Egy krónikás arról beszél, hogy még mindig léteznek olyanok, akik el akarják hitetni, hogy a vadász: áruló volt. Ha jól értettem szavait, ő nem ért egyet ezzel a vélekedéssel.
Egy bárd szerint azonban Busa király[1] titkos ügynöke volt! – Ez megmagyarázná azt is, hogy Hófehérkét miért nem tette el láb alól. Tehát hősünk már az „erdei eset” előtt lepaktált a jövőbeni uralkodóval. És megegyezett vele abban is, hogy nem ritkítja meg az ártatlan állatállományt.[2] De el lehet azt képzelni, hogy létezik vadász, aki sosem szennyezte vérrel a kezét? Vagy hogy ez nem tűnt volna fel a boszorkányos Tükrömtükrömnek? Hát persze hogy nem. Persze ha elhitették vele, hogy puskája veszélytelen, hogy csak vaktöltényeket tartalmaz… Pedig mennyi-mennyi iskolát végzett, mire megkapta ezt a megtisztelő állást…
- Így lett ő ártatlanságra ítélve?

VUK ravasz. Meg a vadász is. Közel engedte magához VUK-ot. De vajon VUK sérülés nélkül hogy tehette meg ezt? Buta kérdés. Minden lehetséges a mesék birodalmában. Míg az vissza nem vág. Jó lesz hát megőrizni inkognitónkat!

[1] Hófehérke életre csókolója, később ura (és parancsolója)
[2] Busa vegetáriánus volt. Kedvence: az alma.

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeéleskedések

Rajzolj nekem egy bárányt! – mondta a kis herceg. Láttam, amint csodaváró szemében a feszült várakozást a döbbenet váltja fel. Ceruzát tartó kezem ugyanis egy ládikát vetett papírra. Hol itt a kért gyapjas?, kiálthatjátok a gyermekkel együtt, sértődötten. Amiért rútul át lettetek verve. Pedig hát a bárány ott van… bezárva… hogy ki ne szökjék…

- Alakítsuk át a fenti kérdést – a példázat és a könnyebb érthetőség kedvéért – ilyesformán: Mutasd meg nekem, milyen a bárány! Azaz most már nem feltétlenül az érdekel minket, hogy szőre szépen kunkorodik, s hogy van-e piros masni a nyakán. Nem. Ezzel a csekélyke transzformációval új, izgalmas dimenzióba léptünk. Az író, a „teremtő” feladata a lényeg megragadása lett.
Tévedsz, ha azt hiszed, nyájas olvasó, hogy megrettenve az erőpróbától, újonnan kinevezett alkotónk a félelemtől eltorzult arccal igyekszik mielőbb homokba dugni a fejét. Már látszik ajkán az üdvözült mosoly, amivel nyugtázza, hogy végre iszonyatos csörömpöléssel lehullnak évezredes láncai, melyeket versképletek, zenei hangzatok, épületek fizikai törvényei és színszabályok tekertek köré! Igen! Eljött a nagy pillanat, mikor az idő, a történelem mákszemnyire zsugorodik, mikor nincs múlt, jelen és jövő, mikor értelmüket vesztik korszakolások, stílusok, műfajok. Ott áll gyermeki naív szívvel, mint hajdan kőbaltás őse állhatott. S hogy aztán köveket hord-e egy kupacba ólnak, vagy a barlang falát pingálja tele ártatlan hószín bárányfejekkel, esetleg mágikus szövegeket mormol bee-cézve az állatot - csapdába ejtendő a valóságot, melyet anno vélhetőleg egy több mázsás mamut képviselt – az csakis tőle függ. Mert rég lepöckölte válláról Homérosz hamvait; Leonárdót, Newtont, Mozartot s a többieket szépen összesöpörte, s nem túl mélyen, de azért tagadhatatlan tisztelettel meghajolt előttük, mielőtt végső nyughelyükre, a Letűnt Teremtők Panoptikumába helyezte őket. – És én mindezt filmre veszem. Nem kutatom az értelmét, csak rögzítem, „dobozba zárom” a látványt. Hogy az enyém legyen. Újra és újra.
Egy primitív performance a film, ami lejátsza, utánozza az életet anélkül, hogy egy lenne vele. Már a báránnyal. Mert az ugye még mindig ott kuksol a maga kis ládikójában arra várva, hogy ezzel a teleírt papirossal végre megetessem, s ezáltal kiszabaduljon mátrixvalóságából és az örök (vadász)mezőkön „nyargalászva” jófajta füvet legeljen, így repítve magát az égig és felhőformát öltve arra intsen minden megátalkodott alkotót, hogy ha már… akkor ne másnak a táljából csemegézzen, sőt! ne is tálból, hanem csak úgy a földről, mint egykoron. És ha lehet kérni ne cseresznyét…

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent anyámról

Megjelent: zartkor.hu



Oktalanság egy eredeti, kecses rokokó székhez azzal az elvárással közelíteni, hogy márpedig: mi nem csak, hogy le kívánunk ülni rá, de még a kedvesünket is az ölünkbe ültetjük, sőt, még hintázni is fogunk rajta. Bizonyára ripityára törik. S a földön nagyot koppanva fájlaljuk majd fenekünket, miközben a széket szidalmazzuk.

Így valahogy áll a helyzet Almodóvárral, és a nemzetközi porondon számtalan díjat bezsebelő, de magyar kritikai berkekben jobbára csak negatív kritikával illetett filmjével is. Mint minden műve, a Mindent anyámról is extravagáns hőseivel és azok csavaros életútjaival szórakoztat, amibe belemagyarázhatjuk mi Almodóvár „szent küldetését” itt a Földön - a polgár -és egyházpukkasztást, a más-ság elfogadtatásáért vívott küzdelmét, a különcség, mint legfőbb érték melletti esztétikai és emberi állásfoglalást - , de felesleges túlterhelni azt a bizonyos rokokó-finom alkotmányt…
Mert színház az egész világ! – és színész benne minden férfi és nő, maszkot, jelmezt hordó, pódiumra kényszerített lelkek. Tűsarokban, sminkben, vörösben, szőkén-vörösen-feketén, mellel és farokkal, ápolónő-kurvaként utazva a vágy villamosán, életmámorban. A valószínűtlen fordulatok, amiket felrónak Almodóvár mesternek, az élet álomszerű, szürreális jellegéről vallanak, s a Sorsistennő váratlannak tetsző kedély-változásairól, ami miatt látszólag összekuszálódnak a gombolyított szálak, de a végén mégis a rend képzete alakul ki. Minden és mindenki a helyére kerül.

A történet középpontjába ez alkalommal a szőke Manuela kerül, aki épp aznap veszíti el fiát, Sebastiant, mikor végre ígéretet tett neki, hogy születésnapi ajándékként mindent elmesél a családi fotóalbum csonkolt fényképeinek fantomjáról: az apjáról. A nagy titok feltárása a tragikus baleset miatt elmarad, Manuela pedig elindul megkeresni egykori kedvesét. Először egy hajdan volt barátba botlik, Agradóba, aki deréktól lefelé továbbra is az „erősebb nem” táborát gyarapítja, de időközben szert tett két dinnyeméretű műmellre is. Felbukkan a szép Rosa nővér, aki apáca létére gyereket vár, és nem a Szentlélektől… Hanem Agradó hasonszőrű barátjától, Lolától, aki történetesen Sebastian apja, azaz Manuela volt szerelme!
– Ezek után megdőlni látszik az „élet a legjobb forgatókönyv-író”-közhely, sőt, ezt talán még a szappanopera-öntők is csak pironkodva merészelnek beadagolni. A spanyol rendező azonban elragadó természetességgel mesél, egybemosva a magánéletet-öltözőt-színpadot, hogy végül már csak a SZÍNPAD létezzen, mint egyetlen, szürrealitásában hiteles valóság.

Aki azzal ül le a székre, hogy ő most „művészfilmet” néz, vagy hogy „provokatív alkotást”, vagy „artisztikus kommerszet”, tehát ha kategóriákkal zsúfolt agya nehéz, és lehúz – az alatt összeroppannak a kellemkedően kifinomultnak tetsző lábak. Azzal fogja majd vádolni a rendezőt, hogy filmjeiben nyoma sincs a valósághűségnek; hogy a melegek, transzvesztiták sorsát érintő „igazi” kérdéseket csak a felszínen érinti vagy egyáltalán nem; s hogy amit csinál, az csak művészetnek álcázott giccs. – Ez esetben megállapítható, hogy az illetőnek semmi érzéke a rokokóhoz. Még kevésbé az asztalosmunkához.

„Furcsa egy világ ez, Sandy!” - David Lynchről

- mondja Nicolas Cage Laura Dern-ek a Veszett a világ-ban. De még milyen furcsa! A fehérre meszelt kerítésrácsok közül vérvörös mosollyal néznek a virágfejek. Tűzoltó integet a méltóságteljesen tovagördülő kocsiról. Idős úr locsolja az „amerikai álom – zöld” füvet, miközben a slag elakad egy ágban. Felesége odabent tévézik békésen – épp egy előre szegeződő revolver szeli át a képernyőt. Aztán újból a kertben vagyunk, s az előbbi öregurat egy hirtelen roham a földre teríti, kezében a spriccelő slaggal, amire egy szemfüles eb azon nyomban rá is bukkan, s buzgón lefetyeli az előtörő vizet. S nehogy hiányérzetünk legyen, hogy az egymásra vágott abszurdnak ható képsor méltóan frappáns befejezést nyerjen, a jelenet megkoronázásaként egy gumibugyis csecsemő totyog be a képbe, miközben szól, egyre szól az andalító Blue velvet (Kék bársony). És akkor hirtelen a bogárvilágban találjuk magunkat. A „mikrokozmosz”-ban. Ahol valahogy elmegy a kedvünk a nevetéstől, mert észrevesszük, az emberitől különböző elvek léptek működésbe, s veszik át az események irányítását.

A rendező, mint mítoszteremtő

David Lynch filmjeiben átértelmeződnek a társadalom törvényei. Alárendelődnek valamiféle öröktől fogva létező, hatalmasabb világrendnek, ami azonban nem kecsegtet harmóniával, nem nyújt békét az arra vágyónak, mint egy vallás. Nem. Épp ellenkezőleg. Könyörtelenül bebizonyítja: minden pillanatban a kezében tart minket, s váratlanul majd lecsusszanunk feneketlen mély gyomrába, hogy elemésszen.
A Lynch-et tárgyaló magyar szakirodalom buzgón biggyeszt e név mellé olyan jelzőket, mint „rejtélyes”, „kibogozhatatlan”, „hatásvadász”, „öncélúan különös”. Vitathatatlanul stílust teremtett. „Lynch-hangulatot”, s e szószerkezet tömören azt a sajátos atmoszférát hivatott jelölni, melynek előállításához a rendező előszeretettel alkalmazza törpék, óriások, boszorkányok, tündérek, félkarúak-szeműek… csapatát, miközben – a többnyire zárt – környezetben folyton zúgnak, pattognak a csövek, vezetékek, a plafonon egyre csak pörög a ventilátor, a padlót cikkcakkos, sakktáblára emlékeztető burkolat fedi. Van, hogy egy halott szarvas feje kerül az asztalra - látszólag ok nélkül; s a „mindenható fény” kínosan ügyel arra, hogy a szoba egy sarkát minduntalan elkerülje. És a tűz! (Nem kétséges, a rendező kivel rokonszenvezik a görög gondolkodók közül…)

Egy újságíró megjegyezte, Lynch-nek sosem kellet a szomszédba mennie „furcsaságokért”. Ahhoz azonban, hogy egy mítosz összeálljon, s működjön a benne (vagy általa) megalkotott világ, többre van szükség néhány megdöbbentő tárgy jelenléténél.
Kell valaki, aki feltételezhetően jó emlékezőtehetséggel rendelkezik (az emberiség csodás aranykoráig visszamenőleg), s a lelke vad. Aki nem engedte, hogy a szocializációs gépezet őt is a szabvány szerint formázza meg, majd válogatott civilizációs kínzásaival kitörölje egy másik dimenzióból magával hozott képeit.
Persze az is lehet, hogy pszichológussal állunk szemben és az ő tesztjeivel – utóbbiak ez esetben filmes külsőt öltöttek -, és célja a tömegek hipnotizálása; esetleg a nézői szokások feltérképezése áll kutatásainak középpontjában - kor- és iskolázottság-specifikusan, külön is figyelmet szentelve a sznobériára, álművészkedésre való hajlamnak.
Vagy ő a legnagyobb, legagyafúrtabb csirkefogó-elmebeteg, aki kiváló érzékkel s büntetlenül játszadozik a maga teremtette díszletek között, anélkül, hogy visszaparancsolnák a zárt osztályra.
Vagy mindhárom együtt. Vagy egyik sem. Talán egy újabb égi küldött, akinek missziója a Föld népének ébresztgetése – ha kell, hát a mozi termeiben a hagyományosabb templomok helyett.
Bárhogy is legyen, bármi is legyen ennek a kócos hajú, vadász-külsejű, minden szavában különc rendezőnek, David Lynchnek a célja, hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Egy ismeretlen világra nyit ajtót, melynek kormányzói székében egy fura emberke, egy törpe foglal helyet.

Lynch, a mítoszépítő

A struktúra, az „egész” „részekre” való szabdalásának, majd más logika szerint való újbóli összeállításának a lehetősége már a kezdetektől fogva lenyűgözte Lynchet. Első, ilyen irányú kutatásainak helyszíne azonban még nem csavaros és kibogozhatatlan film-konstrukcióinak egyike, hanem beérte néhány állat „anatómiai vizsgálatával”, elkészítvén Tyúképítőjét, melyet nem sokkal utána a „Kacsaépítő” követett. Mielőtt bárki a rendező beteges hajlamaira következtetne, hadd szolgáljon maga az „elkövető” némi magyarázattal:
Az ötletet a repülőgépmodell-építő készletek adták: egy doboznyi repülőgép-alkatrészt kell összerakni utasítás szerint, hogy aztán megkapjuk a doboz tetején látható repülőt. Mary Fisk volt a feleségem akkoriban, és Angliában dolgoztunk Az elefántember utómunkálatain. Mary visszautazott Amerikába, nekem Twickenhamben volt lakásom, és aznap, mikor Mary elrepült, lementem és vettem egy makrélát. Hazavittem, lepakoltam az asztalt, és fölvágtam a halat. Címkéket biggyesztettem a darabokra, és úgy rendeztem el őket, ahogy az építőszekrényeknél szokás, rajtuk az utasítás, hogy – mondjuk – ha kész, bocsássuk vízre. Így készült az első építőkészletem.[1] – Őszintén sajnálhatjuk, hogy a tervezett egérépítő végül nem készült el. A mélyhűtött rágcsálóknak ugyanis lába kelt a rigorózus háziúrtól bérelt lakásban… (Első játékfilmje, a Radírfej forgatásán állítólag macskát boncolt, hogy képet alkothasson magának a film struktúrájáról – persze lehet, hogy ez csak a személyes mítosz része…)
A lineáris cselekményvezetés – darabolás ide, darabolás oda – még sokáig töretlen, bár az emberi elmébe tett utazások, a psziché-térképek, a gyakori flash back-ek már sejtetik, hogy hamarosan nem csak a Gonosszal kell megbirkóznunk, hanem a rendező labirintusaival is a Lost Highway-ben(1996) s a Mulholland drive-ban(2001).
Az előbbi esetben az „elme bomlik”, az utóbbiban – sejtésem szerint, s ha helyesen értelmezem a minden egyes képkockában tetten érhető (ön)iróniát (egyik mellékfigurája rendezőt alakít…) – az egész hollywoodi álomgyár… Lynch-mítoszostul. Nem, a rendező nem önmaga ellensége. Nem megszüntetni, felszámolni igyekszik azt a világot, amit a több mint tíz játékfilmben megalkotott. Inkább fordít egyet köpönyegén, szentségtörő varázslóként fellebbenti a fátylat a titokról, jót nevet rajta, aztán „nekem már ezt is szabad!”–felkiáltással az eddiginél is sűrűbb szőttest terít vissza. Ott ül a szép szőke színésznő, Naomi Watts, meg a barnából átmenetileg szőkévé varázsolódott Laura Elena Harring egy éjszakai színielőadáson, s egyre csak ömlik a könnyük, mikor a Cipolla-szerű konferanszié kinyilatkoztatást tesz: minden csak hangfelvétel. Az élet álom, a valóság pedig illúzió. Silentio!
Csoda, ha ezen a ponton a néző is elpityeredik, s arra gondol, hogy hova tűnt Gyilkos Bob, akiről legalább biztosan tudhattuk, hogy gonosz; hova a kék bársony-mániás erőszakos Frank; vagy Lula Veszett a világbeli –kristálygömbös-gonoszboszorkány mamája. Egyedül a törpe a megmondhatója, hogy mi olyik itt…

Kicsi emberek

Furcsa, groteszk test. Kifacsart mozgás. Értelmes, vesébe látó, mindent tudó szemek. „Visszafelé-beszéd”. Néha hófehérre maszkírozva, mint egy törpe-Mephisztó. Honnan jött? Valahonnan „odaátról”. És igazságot oszt. Mégis mindenki tart ettől a „kulcsfigurától”, aki a Lynch-mítosz állandó, meghatározó – és nem utolsó sorban legfeltűnőbb - kelléke. Nem minden gonoszság nélkül azt is mondhatnám, mintha csak azért lenne rá szükség, hogy egyedi védjeggyel lássa el egyébként értelmezhetetlen alkotásait… Az ő kétértelmű alakja visz misztikumot a különc rendező agyszüleményeibe – már-már vallást alapítva a borzongató más-világra éhes nézők körében…

Sokan tartják monomániás rendezőnek, aki pályája elejétől fogva újra s újra ugyanazt a koncot rágja, ráncigálja. Dualista világában Jó és Rossz küzd egymással, metszéspontban az emberrel. De ezt a harcot egyben idézőjelbe is teszi, s az emberi butaságok megnyilvánulásaként tárgyalja. Kevés azon képek, pillanatok száma, melyekre nyugodt szívvel akasztanánk egyértelmű jelzőket, s azonosíthatnánk be a rendezői szándékot. Furcsamód épp a szürreálisnak tartott Radírfej esetében érzem nagyon is körülhatárolhatónak a jelentésmezőt, mivel az eltorzult, beteges alakokat felvonultató „valóság”, és a vágyott utópia kristálytisztán megmutatkozik. Lynch még nem játszik rá korábbi klisékre, nem bonyolítja, színezi át új árnyalatokkal motívumrendszerét, teljes zűrzavart teremtve a nézők azon típusának fejében, akik biztonságban érzik magukat, ha a szájukba rágják, hogy: igen, a fekete fekete, s a fehér valóban fehér.

A Radírfej vörös felkiáltójelként hirdette a hollywoody sémától való távolállását, népszerűségre téve szert a „művészfilmes” múltját sértődékeny hangon felemlegető Európában is. Az elefántember jó néhány fesztiváldíjjal gazdagította, s bár a Dűne megbukott, az azt követő Kék bársonyt sokan a legsikerültebb Lynch-filmnek kiáltották ki. És ekkor bombaként hatott a hír: David Lynch – Mark Frosttal az oldalán – szappanoperát forgat!

A szappan

„Én úgy képzelem el, hogy Twin Peaks-et erdők veszik körül. Ez biztos, mert amióta világ a világ, az erdő mindig titokzatos hely volt. Vagyis számomra az erdő is szereplő. Azután kitaláltuk a többit.”[2]
A szimbólumokhoz szokott néző elméjében ennek hallatán valószínűleg azonnal felrémlik Dante, amikor is „életútjának felén” egy nagy sötétlő erdőbe jutott, majd volt szerencséje olyan vezető oldalán végigjárni a Pokol összes bugyrát, akire igazán nem lehetett panasza. Bár Lynch hőseinek nem kell szembeszállniuk a mitikus fenevadakkal, városkájuk, s főként a közeli erdő szolgál némi meglepetéssel.
Már a Kék bársony helyszíne, Lumberton, mely kivágott fát jelent, megelőlegezi a későbbi „borzongások erdejét”, mely Gyilkos Bob lakhelye. S ha adott a név, a rendező hozzátesz még néhány teherautót rönkfával megrakodva (a film elején, hogy kellően feltűnő legyen…), a rádióból pedig ismerős dal szól: „Vágják a fát, röpül a forgács.” Twin Peaks pedig – folytatva a „fakitermelősdit” – fűrészmalmot kap a rendező jóvoltából. Lynch következetesen alkalmazza a mitológia-szervező szabályokat, melynek legelső pontja az lehetne: ha már megalkottál egy jól működő motívumot, használd fel később is!
A nézők pedig behódoltak. Mesére, misztikumra vágyva ültek le hétről-hétre a készülékek elé, ahol a szemük láttára kelt életre egy ismeretlen, furcsa, időben elhelyezhetetlen világ. Az akkor külföldön már ünnepelt rendezőt Magyarországon még csak egy szűk réteg ismerte, így a Twin Peaks minden előzetes ismeret nélkül vált a csütörtök esték fő programjává. – Izgalmas lenne egy összehasonlító elemzés a hazai, illetve az amerikai fogadtatás különbségeiről, a megértésbeli eltérésekről…

Az alaphelyzet: hullát vet partra a tó vize. A csendes kis várost felkavarja a bűneset, amelynek kiderítésére egy különös FBI nyomozó érkezik a helyszínre, Dale Cooper, és „Diane”, a diktafon. Eleinte úgy tűnhet, kriminek vagyunk a szemtanúi, a szemfülesebb néző azonban csakhamar a tudatára ébred: átverték. Elég egyetlen jelenet behatóbb vizsgálata, s kiderül, a „detektívesdi” csak a történetre kent máz, ürügy a bizarrabbnál bizarrabb alakok felsorakoztatására. A véletlen pedig – vagy nevezzük sorsnak? – dramaturgiai rendezőerővé lép elő. A „bűnös” – Gyilkos Bob -, minden krimi kötelező kelléke eredetileg nem is volt benne a minta-forgatókönyvben! Épp az „áldozat”, Laura szobájában folyt a forgatás, mikor Frank Silva, aki a díszletezésnél segédkezett, beszorult egy komód mögé. Valaki bekiabált neki, hogy nehogy már bezárja magát. S ekkor a múzsa… Lynchnek eszébe jutott valami. Silva személyében szó szerint „elkapta” gyilkosát. (Hasonló történt a Veszett a világ forgatásán, mikor egyik szereplője eltörte a lábát. Lynch természetesen nem hagyta, hogy mást keressenek helyette. Így sokkal érdekesebbé vált a jelenet.)
A két anekdota nem „lazításként” ékelődöttide... Bár minden forgatáson történnek előre kiszámíthatatlan dolgok, amik szükségessé teszik az eredeti elképzelés átalakítását, de míg mások bosszankodnak a váratlan nehézségeken, Lynch mintha még dörzsölné is a kezét örömében! Az „élet” belefolyik a készülő műbe. Keveredik vele, átitatja, s betervezettlensége folytán „égi ajándék”-ként üdvözli a rendező.
A néző ebből semmit sem lát. Értetlenül áll a tény előtt, hogy még csak a sorozat felénél járunk, s már kezünkben a tettes! Az pedig már végképp szemtelenség, hogy a főhős, a hérosz, akinek elemi sajátja a sebezhetetlenség – Dale Cooper-ről beszélek – váratlanul meghal. Nehezen emésztette meg ezt a nézősereg, bár látott már csodás feltámadást a képernyőn. (…Bobby is visszatért Dallasba…) A producerek gyomra azonban sokkal kényesebb. Így aztán – bár Laura apja lelepleződött – más megoldást kellett találni: Gyilkos Bob, a gonosz szellem gazdatestként használta szerencsétlen Lealand Palmert, s valójában ő a gyilkos. A szálak aztán tovább bonyolódnak. Hol ezt, hol azt a szereplőt szállja meg a démon, és persze a tiszta arcú FBI-os is visszatér.
Elgondolkodtató, de mindamellett megmosolyogtató is Bóna László Filmvilágban megjelent Twin Peaks-misztérium[3] – Az égi ügynök című cikke. A tévésorozat befejező részét beavatási szertartásként értelmezi, melynek első lépcsőfoka Cooper ügynök halála, majd feltámadása. A hős „megvilágosodásának” lehetünk tanúi, mivel az ezoterikus tanítás szerint élve átélt halálélménynek válik részesévé. „Tömegkulturális szuperhősünk” – kölcsönvéve Bóna László kifejezését – misztikus beavatódása azonban önellentmondást rejt magában. Mint a tömegkultúra szülte hérosz az individuális Én legpregnánsabb képviselője, „egyedi példánya” új metafizikus tapasztalata révén valójában megsemmisül, „beolvad” egy nagyobb Egész-be. Az eredmény: „a tömegkulturális szuperhős beavatódásában a modern kultúra alapértékei bomlanak fel és tűnnek el”.
Bár a „sors”, a „véletlen balesetek” mítoszalakító volta meghatározó Lynch egész pályáján, az vitathatatlan, hogy Dale Cooper nem csupán a produceri kényszer hatására tért vissza, mint Alvilágot járt modern Odüsszeusz. Alakja a kezdetektől fogva meghatározhatatlan, természetfeletti erőkkel való rokonságot sejtet, gondoljunk csak a logikátlannak tűnő megérzésekre, a minden reális alapot nélkülöző következtetésekre, melyek nem egyszer nevetésre késztetnek. Készséges „segítői”, „matrózai”, akik nem hallgathatják meg a szirének hangját – nem beavatottak, így számukra a megértés halálos lenne -, médiumi feladatuknak tesznek eleget: rejtjeles üzeneteket, nekik megfejthetetlen ábrákat visznek a hősnek. – Egyszóval: Lynch kedvére lubickolhat a „kétértelműség tengerének” jobb s bal partja közt. Egyfelől kiszolgálja a vallás, a filozófia, az okkult tanok, a „nagy kérdések” feszegetőinek igényét azzal, hogy Coopert végül bevezeti a vörös labirintusba - ahol kénytelen szembesülni a Gonosszal fiatalkori ellensége, Windom Earl alakjában -, s végül elbukik: az Én-hez kötöttség túlságosan erősnek bizonyul, nem képes elhárítani magától az anyag káprázatát, s vérbefagyott szerelmét meglátva felajánlja lelkét a Gonosznak, csak hogy kedvese tovább élhessen. Így egy üres test tér vissza a földi világba, melyben újra testet öltött a Rossz. „A Twin Peaks tehát mégsem az emberiség üdvtörténetének modellje egy ember üdvözülésének történetén keresztül, hanem az ember elkárhozásának útja egy ember elkárhozásán keresztül” – állapítja meg Bóna László. Ez tehát az egyik part…
Csakhogy ott van a másik! A járulékos lynchi „idézőjelekre” gondolok. Cooper ügynök szerelmes lesz! Nem mintha elvitatnám ettől a Sherlock Holmes-szerű figurától a gyengéd érzelmek jogát… Majd a „várószoba”, ahova akkor kerül, miután eltűnik a mágikus körben! Kávét(!) szolgálnak fel, de az beleragad a csészébe…, tűz lobog, elkárhozott lelkek jönnek elé… Aztán bekerül a labirintusba, ahol minden út végén a Milói Vénusz látható…- Bóna szerint azért, hogy jelezze a helyzet „ősi mivoltát”. Véleményem szerint sokkal inkább azért, hogy épp ezzel a direkt, és – valljuk be – közhelyes utalással vegye el a komolyság legcsekélyebb látszatát is. Jól ismert fogás, nem először alkalmazza, s mégis felülnek neki azok, akik még mindig nem szoktak hozzá, hogy a filmet filmként értelmezzék, s ne az irodalom bevált mítoszértelmező módszerivel igyekezzenek megragadni egy alkotást. Nem vitatom a mélyben megbúvó archetipikus történeti szálat, az ember ismeretlennel való találkozásának ősi mítoszát, ám Lynchnél ez nem kiindulási alap, hanem épp ellenkezőleg: az ősi hagyományra való rájátszás célja, hogy újszerű, új mondanivalójú mítoszának megteremtse a „díszletet”, mely egyértelműen jelzi a nézőnek, hogy nem „műfaj-filmet” lát. Sokkal inkább egy „bohóc-rendező” cirkuszi mutatványainak lehetünk tanúi, aki könnyedén játszadozik publikumának idegszálain.


Hollywood

Mit „akar mondani” David Lynch? Először is a véleményét Hollywoodról… Hollywoodnak és a nézőnek. A legutóbbi filmjében, a Mulholland drive-ban a díszlet az angyalok városa. Ide érkezik a szőke Betty, tele reménnyel, hogy színésznő legyen. Majd a második, rövidebb felében fordul a kocka, s a barna hajú Camilla(Rita) lép elénk dívaként, a rendező barátnőjeként, míg Betty az ő féltékeny (volt) szeretője... Újabb lynchi zűrzavar.(?) Színésznők színésznőt játszanak, aztán álmukból felébredve „átváltoznak”.

„Színház az egész világ!” – És mozi. Film. Univerzum, ahol minden megtörténhet, melyben „színész minden férfi és nő”, ha akar szerepelni, ha nem. Az Úr pedig ott székel, ahonnan a pénz is érkezik. Törpénk bársonyfotelből követi szemmel „bábjai”, színészei fellépését. Lynch pedig, aki megteremtette a törpét, a mítoszt, egyben a rabja is lett. A hívek kíváncsian várják, kedvencük mivel rukkol ki legközelebb, s megesznek mindent, amit csak feltálal nekik. Az elutasítók továbbra is hangoztatni fogják: nem csinál mást, mint önmagát plagizálja, mert képtelen megújulni, s a bolondját járatja a nézőkkel. Ünnepelhető ő a Hollywoodnak büszkén „beintő” fenegyerekként, „modern misztikusként”; mondhatják rá, hogy hatásvadász, zavaros… Az egyiken a bohóc mulat nagyon jót, a másikon a törpe.

[1] Filmvilág, 1998/6
[2] Filmvilág, 1998/6.
[3] Filmvilág,

Kóbor lelkek nyilaznak - Kim Ki Duk: Az íj

Megjelent: zartkor.hu

A Tavasz, nyár, ősz, tél… tavasz volt a csali. Közel édesgetett magához Kim Ki-Duk a világban látszólag benne létező, de valójában a saját különös meseszigetükön élő, a tömeg-től elszigetelődő lelkekkel - nemesen egyszerű (s egyszerűségében bonyolult, olykor giccshatáron egyensúlyozó) képletet állítva fel sorsról, létről, boldogságról. Aztán újabbak jöttek, lopakodtak (Bin jip – Lopakodó lelkek) a koreai rendező-fenegyerek vásznára, s immár itt a tizenkettedik film! Jósvesszővel, „túlnan” köttetetett szerelemmel, lírával – és humorral.
A történet úgy kezdődik, akárcsak egy mese. Volt egyszer egy kislány, aki 10 éve ki sem tette a lábát a szárazföldre. A végtelen hullámok hátán ringatózva élte mindennapjait öregapjával, a kék éggel, a kék tengerrel, és egy csodálatos íjjal, mely hol fegyverként, hol jósszerszámként, hol pedig hangszerként szolgált. Békés paradicsomukat csak a barbár „szárazföldiek” zavarták meg időnként, akiket az öreg vitt a hajóra, hogy némi pénzért cserébe onnan horgászhassanak. A kéjvágyó férfiak egytől egyig megszédülnek a lány romlatlan szépségétől. Az öreg szótlanul, íjat ragadva utasítja rendre az „unokáját” molesztálókat – hogy aztán a következő pillanatban ugyanazzal az íjjal a hajó oldalán hintázó, megbabonázó mosolyú lányra célozva jósoljon – miközben a jóslatot kérő rémülettől dermedten figyeli a veszélyes ceremóniát. – Hogy mégsem alakul népmesévé a történet, hamar nyilvánvalóvá válik a vendégek szavaiból, miszerint az öreg saját magának nevelgeti a lányt, s amint betölti tizenhatodik életévét, feleségül veszi.
Harmonikus, intim együttlétüket azonban megzavarja a „harmadik”, egy szép fiatal fiú. Neki is van „hangszere”: egy MP3-as lejátszó. Az egyensúly felborul, a tengerből, kék égből, íjzenéből (és feltehetően némi mágiával) font bűvölet oldódni kezd, s a lány ráébred, hogy ő valójában fogoly – még ha boldog is.
Hazájában nem különösebben kedvelt koreai rendezőnk finoman hangol, de hogy kezei közt sajátos keleti líra zeng fel, vagy eddigi műveinek túlhangszerelt paródiáját játssza épp, számomra a legutolsó jelenetig sem vált nyilvánvalóvá. Első alkalommal. Mert (s most eléggé el nem ítélhető, „értekezői” lélek-kiteregetős intermezzo következik) be kell, hogy valljam, kétszer néztem meg a filmet. Mind a kétszer jól szórakoztam rajta. De mind a kétszer máshogy, és más miatt. Így, mikor írni kezdtem, kénytelen voltam észlelni kellemetlen, „tudathasadásos” állapotomat. Elnézést. Mint ahogy a film is oldásról és kötésről szól, követve a tematikát, én is „oldozkodom”.
1. találkozás
A zene az első pillanatban a bőr alá mászik… Rosszat sejtek, túl hamar csavarta el a rendező a fejem. Gyanús. Aztán az íj! Ami hol fegyver, hol jósszerszám, hol hangszer! Szerfelett gyanús. S a „ha egy pisztoly felbukkan a színen, biztosan el is sül” dramaturgiájának analógiájára éledezni kezd a balsejtelem, hogy az íj talán hasonlóképpen viselkedik.
Mikor kiderül, hogy ez a barázdált, bölcs arcú öreg annak idején elrabolta a kislányt, a csapongó fantázia – meg a hideg európai fej (és szív) ? – gyorsan kikéri magának, nehogy már madárnak nézzék, s gyanúját megpróbálják elaltatni holmi íj-zenével, plátói szerelemmel… s védekezésül majdani mészárlást vizualizál! Mentségére annyit, hogy előzőleg összeolvasott ezt-azt Kim Ki-Duk Magyarországon nem vetített filmjeiről is, és korántsem tűnne képtelenségnek egy hirtelen műfajváltós fordulat…
De a film nem változik horrorrá. A néző csak vár, csak vár, gyönyörködik a festői szépségű képekben; olykor felvihog egy-egy átszellemülten giccses pillanatban (az öreg a sötét éjszakában, íjhangszerével a kezében a hajó tatján áll, előtte mintha egy ágyú alakja körvonalazódna hatalmas falloszként); elmélázik azon, milyen alacsony költségvetésből is hozhatta össze a rendező ezt a filmet (a film „kamaradarab”, végig egy hajón játszódik) ; majd arra gondol, mit jelent mindez egy kóreai honpolgárnak… Jó lenne kikérdezni, valóban úgy zajlik-e egy tradicionális házasságkötés, ahogy azt a filmen látjuk, vagy ez a rendező szimbólumokkal való játszadozása?
Igen, házasság, mert bár a lány a fiatal fiúval együtt el akarja hagyni a hajót, az öreg egy utolsó „mágikus kötéssel” próbálkozik. A távozó hajó kötelét a nyakába veszi, hogy az fojtsa halálra. Az élet azonban csak nem akar kiszállni belőle, és valószínűleg közben rá is döbben, jobb, ha elengedi a leányt, s megpróbálja elvágni a béklyót. A lány közben rájön, mire készül, visszatér, sírva borulnak egymás nyakába. A következő pillanatban már ott állnak a fedélzeten egy dúsan terített asztal mellett, kék illetve piros esküvői köntösben, egy kakassal (lába piros szalaggal összekötve) és egy tyúkkal (kék szalagos). Aztán rövid teaszertartás után a kishajóval odébbállnak, a fiú pedig – mintha a modern Kórea figyelné ámuló szemekkel a tovatűnő ősit – csak les, szótlanul. A jelenet komikumát végül ő teljesíti ki: eloldozza a tyúkot (azaz megszabadítja a lányt a férfi kötésétől), a kakast viszont úgy hagyja, s lekever neki egy pofont.
A befejezés megint csak felveti a kérdést: mi történik itt??? A lányt szépen kicsomagolja az öreg az esküvői ruhákból, ő is vetkőzni kezd, de ahelyett, hogy elhálnák a nászt, a lány elterül szűzi fehér ruhájában, az öreg pedig íjzenébe kezd. A néző szinte biztos benne, hogy na most már biztos, hogy lelövi a csalárd szerelmest! És mégsem! Az íj a levegőbe repül, az öreg pedig a habokba veti magát.
A kishajó magától visszatalál a nagyhoz, a fiú vár. A lány – még mindig álmában – szeretkezésre készen szétnyitja combjait, s mozogni kezd. Ekkor egy nyíl csapódik be lábai közé, anélkül, hogy eltalálná, s vörös vérfolt jelenik meg a patyolatfehér ruhán. (???) Egy szellem vérzik??? A fiú odalép hozzá, s a lány az ő nyakát átkarolva élvez el.
Kim Ki-Duk csúnyán cselt vetett. Végigeveztetett egy olyan történeten, melyben elhelyezett néhány csapóajtót, amit megmutat, de nem használt ki, zenével-képekkel kényeztetett, miközben előre vigyorgott a markába, mert ő már tudja, hogy a szereplői annyira tökéletesek, hogy mindent bekajálunk, még a túlnagyított szimbólumokat (tenger, nagy hajó, mellé kötött kis hajó) és a láthatatlan szeretkező szellemet is.
Csoda, ha még egyszer megnéztem a filmet?!
2. találkozás
Bár íjtól sebzetten, de mégis kevesebb gyanakvással a fejben az ember át meri adni magát a film szavak nélküli különös költőiségének, a képek és szimbólumok egyetlen egységgé összeálló nyelvének, s a zen filozófiának, melyben ember és természet elválaszthatatlan, a lélekben végbemenő folyamatok, történések tükörképe a hol nyugodt, sima, hol vad és viharos tengely, a kék, vagy felhőkkel borított ég, a változó Hold.
Hadd hasson a bűbáj! S közben már az sem zavar, hogy érzékelem Kim Ki-Duk kettős játékát, a bújtatott ön-paródiát. – A Bin jip hőse láthatatlanná válik a film végére, így szökik meg a börtönből, s csatlakozik az életüket rendbe hozni szándékozó házaspárhoz, szellemszeretőként. Az utolsó képen azt látjuk, hogy, miközben a férj vágyakozva öleli asszonyát, ő csókot vált a „harmadikkal”. Erre kontrázik rá Az íj a fent leírt, megmosolyogtatóan giccsgyanús jelenettel.
A zavar oldódott – talán, mert másodszori alkalommal jobban sütött a Nap a mozi felett…
Tavasz, nyár, ősz, tél…tavasz és a Lopakodó lelkek Az íj-jal trilógiává alakul, „filmes trigram”-má, jósábrává. Hogy a rendező ebből milyen jövőt olvashat ki magának… ?

„Hwal” , színes feliratos dél-koreai-japán romantikus dráma, 90 perc, 2005
rendező: Kim Ki-duk
forgatókönyvíró: Kim Ki-duk
zeneszerző: Eun-il Kang
operatőr: Seong-back Jang
producer: Kim Ki-duk
vágó: Kim Ki-duk
szereplő(k): Yeo-reum Han (a lány)Seong-hwang Jeon (az öregember)Si-jeok Seo (a fiú)Gook-hwan Jeon (a fiú apja)

Haneke: Rejtély

Megjelent: zartkor.hu


Haneke ismét a lélek legsötétebb mélyére nyúlt, és keze titkot tapogat. Állítja: a múltja elől senki nem menekülhet, a tettekkel egyszer el kell számolni, még ha a szembenézés nehéz is. Aki nem fél dialógusba kezdeni én-jével, annak jó esélye van a gyógyulásra. Aki azonban képtelen az önvizsgálatra, azt veszély fenyegeti, mert félelmei fölébe keverednek, s végül legyűrik.
Mára már filmes közhelynek számító megoldással indul a történet: valaki videofelvételt készítetett Georges (Daniel Auteuil) és Anne Laurent (Juliette Binoche) lakásáról. Nincs a szalagon semmi kompromittáló. A készítő egyszerűen csak jelezni akarja, hogy ő létezik, s hogy figyel. A tudat azonban, hogy valaki tudtunkon kívül betekintést nyerhet magánszféránkba, őrjítő. A férj - befutott, sikeres televíziós műsorvezető -, nyomozásba kezd, s kiderül, hogy az újabb s újabb videokazetták, valamint a furcsa gyerekrajzok - amiknek tárgya egy levágott fejű kakas – kapcsolatban állnak egy látszólag rég elfeledett gyermekkori rossz emlékkel. De ki lehet ez a „beteg” ember, akinek nincs jobb dolga, mint feldúlni egy békés, idilli család életét? Majid, a hamisan bevádolt játszótárs?
A thriller alapszituációból induló történet kellemes, külső megfigyelői székbe ülteti a nézőt, ahonnan kedvére leselkedhet a francia középosztály legbelsőbb tereibe, akiket biztonságosnak hitt bástyáik mögött hirtelen támadás ért. Ám a műfajkötelező elemek egy ponton búcsút mondanak a vászonnak – s bár a szereplők továbbra is tehetetlenül vergődnek, kutatnak, a néző azon kapja magát, hogy a voyeur-i helyzetéből adódó, adrenalin növelő izgalom elmarad. A film pedig egyre csak telítődik hol tisztább, hol homályosabb utalásokkal, melyek egy része a múltban kutatja a megoldást, más részük pedig a jelenben. A szálak azonban csak nem akarnak találkozni, vezérfonalként egy darabig segítik a nézőt, majd magára hagyják gondolataival, hadd játssza tovább egyedül a képkirakóst.
Elindulunk hát a már említett, Georges gyermekkorába vezető vonalon, másrészt a házaspár már nevében is kettősséget, álarcot viselő fia, Pierrote különös viselkedése előlegez meg egy másikat. A néző egyre kényelmetlenebbül fészkelődik székében, holott tudja, Haneke sosem kínálja tálcán a megoldást. De kést-villát kapunk. Nevek formájában. Pierrote, az archetipikus bohóc-figura mellett az apa (Georges Laurent) és az anya (Anne Laurent) neve ismerősen cseng azok számára, akik látták az Ismeretlen kód-ot (Binoche, Neuvik), és a Farkasok idejé-t (Isabelle Huppert, Daniel Duval), a rendező korábbi filmjeit. Az idegengyűlölet, a kommunikációképtelenség problémájával, a rejtett illetve kiélt agresszió, vagyis az európai „dicső civilizáció” arcát (is) elcsúnyító sebekre nem elsősorban gyógyírt keres a rendező, inkább megszállottan bontja ki újra s újra a kötéseket, hogy „na nézd!”, ez van alatta!
Ez a „takargatás” igaz mind a magánember, mint pedig társadalom szintjén. Georges a nyomozásával kapcsolatban hazudik feleségének, amit később az asszony felró neki, holott egy alkalommal ő is kijelenti: miért is kellene bíznia férjében? S hallgatásba burkolózik Franciaország is, történelmének egy sötét fejezetével, az algériai háborúval kapcsolatban. Egyik titok szüli a másikat: az „állami” az „egyénét”, s aztán az - ezt normaként elfogadó polgárként szocializálódó - „egyes ember” alakítja majd társadalmi szinten is mások életét! Haneke sokat sejtetőn mutat rá ennek az ördögi, abszurd körforgásnak a melléktermékeire, következményeire. Szájbarágás nélkül. – Sőt, oly fondorlatosan, hogy az anyag egyetlen mondata se veszítse el intertextuális sokrétűségét, és értelmezési horizontja is tág perspektívát hagyjon. Hogy aztán ki mire fókuszál, mindenkinek a magánügye – ami sok mindent elárul. Igen, a néző is megfigyeltté válik…
Könyv, és könyv mindenütt! Végtelen szöveglabirintusok, rögtönzött Borghes-i világ, ahol a „rejtély” nem létezik, hisz valahol, a könyvtárszoba egy poros hátsó polcán lapul egy könyv, hordozva a választ. Az eredeti cím, „Caché” pontos fordítása „rejtve” – ami ugyancsak arra utal, hogy a megoldás létezik – ha nem is böki ki a szemünket, ha álcázza is magát.
A már említett Pierrot egyike ezeknek a „bújkáló válaszoknak”. Egy alkalommal, mikor anyja bemegy hozzá jóéjszakát kívánni, épp egy könyvet olvas. A címe: „Chien de la Lune” (azaz: A Hold kutyája”)
Nem sokat tudunk meg róla, csak annyit, hogy első osztályú úszó, s hogy csendesen befelé fordulásában kegyetlenül analizálja szüleit. - Talán nem véletlen, hogy a filmben tanúi lehetünk egy stúdióbeszélgetésnek – háttérben falnyi magas könyv! - , mely az ifjú költőzseniről, Arthur Rimbaud-ról szól, aki mindössze 3 év alatt, 16-tól 19 éves koráig megírta „életművét” - örökre beírva magát az irodalomtörténetbe - , majd miután „kidühöngte magát”, s megundorodott az emberi társadalomtól, Afrikába ment kereskedőnek („konformizálódott”), és soha többé nem foglalkozott a költészettel. (…A róla szóló vitán részt vett Mazarine Pingeot is, aki „rejtegetett” lánya volt François Mitterrand-nak…)
A rejtvényfejtő játékban tehát a film elejétől kezdve rengeteg jel mutat a gyermek Pierrot felé. Georges, az apa eközben eljut saját gyermekkorához, s Majidhoz, aki ellen bűnt követett el fiatalon. Azt hiszi, Majid küldte a kazettákat, megtorlásként. A férfi azonban hiába bizonygatja ártatlanságát, s végül torkát elvágva – mint egykor a kakasét – öngyilkos lesz. Majid fia választ keres, de Georges, a „sértett fél”, elhajtja. - Haneke gunyoros félmosolya: no ki is az áldozat? A sérthetetlen fehér médiasztár vagy a megalázott kisebbség?
Akinek időközben nem esett volna le, hogy a múlt a legváratlanabb odúkból bújik elő, hogy igazságot szolgáltasson, annak érdemes figyelni a filmet záró képsorokat. Figyelni, erősen! Mert „rejtetten” feltűnik Pierrot és Majid fia az egyik sarokban, amint bizalmasan sugdolóznak – Haneke pedig „nyilvánosan” bezsebel egy csomó díjat, mint „hálapénzt” a vizitért a krónikusan beteg emberiségnél.



Caché

Színes, feliratos francia-osztrák-német-olasz dráma
Rendező: Michael Haneke

Operatőr: Christian Berger

Vágó: Michael Hudecek, Nadine Muse

Forgatókönyv: Michael Haneke
Szereplők: Daniel Auteuil, Juliette Binoche, Maurice Bénichou, Annie Girardot, Bernard Le Coq

Gyártó stúdió: Wega Film, Les Films du Losange

Hossz: 117 percForgalmazza: Budapest Film

Eredeti megjelenés: 2005

A szádban olvad… - Steve Buscemi : Lonesome Jim

Megjelent: zartkor.hu

…A hősök, meg akik annak képzelik magukat, egyaránt azért vannak a világon, hogy valahol otthon legyenek benne… Ez…olyan… elidegeníthetetlen jog vagy mi…
Az előbbi ritka, mint a fehér holló, igazi, „pedigrés” képviselőik létezéséről mostanság nem állnak rendelkezésre megbízható adatok, vagy talán csak a „hol”-t nem akarják a többiek orrára kötni, nehogy meginduljon a zarándoklat, mint Sai Babához, Indiába, vagy a tisztelet jeleként idő előtt ki ne preparálják őket. Az utóbbiak azonban fellelhetők egy kezdő ornitológus számára is.

Jim a „hőssé”, „művésszé”, „pedigrés” kiválasztottá, „megváltóvá” - esetünkben íróvá - válás rögös útjain a kutyasétáltatásig jutott. Nincs pénze, kénytelen hát istenhozzádot mondani New York-nak, a „lehetőségeknek”, s visszatér családjához a vidéki kisvárosba, ahonnan annak idején fejvesztve menekült el egy jövőbeni napsugaras, sikeres karrier reményében.
A tipikus amerikai siker-sztorik mára ugyancsak tipikusnak nevezhető fonákja, Steve Buscemi legfrissebb mozija újfent bebizonyítja, hogy egy fecske nem csinál nyarat, s, hogy az állat s növényvilág rajongói még egy pozitív impulzust kapjanak a továbbolvasáshoz: kutyából sem lesz szalonna.

A vidéki család a megfeneklett, céltalanul vegetáló, a kívülről érkező impulzusokat nemhogy elutasító, de felfogni sem képes, esendő, el-hülyülő sejt, fogaskerék a nagy amerikai gépezetben.
Az apa érzéketlen, a cinizmus betokozódott az agyába; az unokahúgok kékszeműek, szőkék és jól tápláltan lomhák; a báty képtelen nőt szerezni, s emiatt frusztrált. Az anya lankadatlan műmosolya mögött még felsejlik némi emberi vonás, de bárgyú naivitása a „boldogok a lelki szegények” parafrázis nem túl hízelgő újraértelmezése és felülvizsgálata, hisz kezes bárányként megy a „vágóhídra” is – még az iránt sem mutat különösebb érdeklődést, hogy kábítószer birtoklásáért ártatlanul lecsukják egy időre a magát „Evil”-ként (azaz: „Gonosz”) pozícionáló nagybácsi miatt. A Rossz azonban éppúgy, mint a Jó, rég nem hordozza már karakterének tiszta esszenciáját, Sötétség és Világosság pólusait lecserélte a Szürke, s a Mégszürkébb. Ebből a drámai kontrasztokat mellőző színskálából „főhősünk” sem tündöklik elő változatos színárnyalatokkal – mint ahogy azt egy állítólagos íróféléről feltételeznénk -, s még ha van is olykor néhány használható, értelmes gondolata, konyhafilozófusként csak annyit ér el vele, hogy testvére öngyilkosságot kísérel meg, persze sikertelenül, így aztán Jim az önjelölt népboldogítók megmosolyogtató, de sorozatos melléfogásai és tehetetlensége miatt szánalmas karikatúrája lesz.

Külön élvezetet jelent az a mód, ahogy rendezőnk milliméterre megközelíti, de aztán finoman elsiklik a szokásos dramaturgiai klisék mellett, melyek egy fejlődéstörténet felé jelölnék ki az irányt. Így például Jim nem nevel a kétbalkezes kosárlabdacsapatból néhány hónap alatt elitligát; nem válik jobb emberré az angyali ápolónő puszta közelségétől; sőt Evil mesterkedéseinek sem veszi elejét, Igazságosztót játszva. Összegezve: a romantikus hősöknek híre hamva sincs a filmben, legfeljebb Jim öngyilkos művészek portréival dekorált falán, középen Hemingway-jel, akiről az újdonsült barátnő jó szándékúan megkérdezi, hogy az meg kicsoda.

Buscemi látszólag nem kívánja lefejezni a szinte már kötelező társadalomkritikai bárdéllel a dicső amerikai létformát, inkább csomagol. Kellemes vígjátéki köntösbe, azaz – „ostyázza” a keserű pirulát. Kérdés persze, hol milyen gyorsan olvad a „borítás”, s hogy nem fáj-e sokkal jobban, ha gyolcsba hengergetett nyakra csap le a bakó…

Novák Erik: Zuhanórepülés

Megjelent: zartkor.hu

Az nem írható a film számlájára, hogy a kedves mozilátogató közönség az első fél órában papírzacskót csörget, pop-cornt rágcsál, és miután felszürcsölte a kóláját, a végén még böfög is egy nagyot, hogy a haveroknak legyen min röhögniük. Ezt a mozi-szentélyt gyalázó viselkedést csakis azért sikerült némiképp megbocsátanom, mert a Zuhanórepülés első tíz perce után megnyugodtam: nem kell attól tartanom, hogy a durva külvilági zajok miatt kimaradok egy elmés szófordulatból, a világképemben 180 fokos fordulatot eredményező gondolatmenetből. Merthogy Novák Erik új filmje e téren nem terheli le a kedves néző tartalékáramköreit.
A történet szerint főhősünk kábítószerrel kereskedett, s rács mögé került. Szabadulásának napján találkozunk vele, a börtönből való „istenhozzád” előtt még megment egy „női szerepre” kényszerített rabot a vécében, mire az élvezetükben megzavart nehézfiúk búcsúzóul tisztességesen elpáholják. Persze, persze, érti a néző, hogy egy igazság harcosával van dolga, egy jó rosszfiúval, kinek lelkéért aggódnunk illik, el ne kárhozzék. Szobatársa, az első számú „őrangyal” a lelkére köti, ne szúrja el megint, kezdjen rendes életet, mert bizony ő maga is mit nem adna azért, ha még egyszer, életében, repülhetne! Hősünk megnyugtatja: azt tervezi, elmegy dolgozni egy luxushajóra, s szakít a múlttal. Ez az idilli terv, ez a lelkesedés egészen odáig tart, amíg meg nem tudja, hogy talán több hónapot is várnia kell, míg végre tengerre szállhat. Addig, pénz híján, mit tesz egy valamire való ex-drogdealer? Őrangyal ide vagy oda, folytatja a korábbi bizniszt. A visszacsúszás, a teljes lezüllés veszélyére figyelmeztető színházigazgató, a Fiúért aggódó „Atya” tehetetlen, már csak azért is, mert egy újabb „Angyal” is színre lép „Éva” néven (…), szőkén, a „főgonosz” állítólagos húgaként, és felkínálja az „almát”… Mell-esleg pikkpakk behálózza a fiút, feledtetve vele odaadó prostituált barátnőjét, Mel(l)csit.
- Töprengtem, hogy, mégis, milyen szent cél, küldetés lebegett a forgatókönyvíró lelki szemei előtt, miféle „üzenetet” akart (feltéve, ha akart) belehallózni a mélyentisztelt – valljuk be, olykor süket - vevőkészülékébe? Tanmesét, mi szerint, aki egyszer szarba lépett, annak örökre bűzlik majd a lába?! – Majd azon méláztam, hogy vajon a film egy epizódszereplője, a filozofikus természetű rab, főhősünk fentebb említett cimborája (aki mellesleg Afganisztánban volt pilóta – a’la kötelező reality-elem, „így leszünk hitelesek”) által előadott, repülésről szóló példabeszéd hatott-e megtermékenyítően a filmcímet kiválasztó koponyákra, avagy a jól hangzó „zuhanórepülés”-hez kellett utólag fabrikálni – mintegy önigazolásként - egy pilótás szimbólumrendszert? Akárhogy is, a nagy igyekezetben, úgy látszik, mind a magyar rabtársadalom filozófus keménymagja, mind az Erőben bízó forgatókönyvíró elfelejtette leemelni a polcról a Nagy Értelmező Szótár vaskos kötetét – pedig milyen jól lehet azzal súlyzózni! -, említett rabunk ugyanis olyasféleképp használja a szót, mintha az kamikáze-akciót lenne hivatott jelölni. A hajós-tengeres, bepasszintott szimbolikus látványelemről már ne is beszéljünk…
A feszített agymunkának az lett a következménye, hogy végül elvesztettem a fonalat, s mikor ama előbb vázolt ontológiai, majd hermeneutikai mélységekből ocsúdtam, fel kellett tennem magamnak a kérdést: hogy kerültek a sztoriba a zsaruk?, s ki a f…sz az az Igor?! S – hogy némileg emelkedettebb „filozófiai” síkon tartsam magam: mikor társul végre a magyar filmben a szép fényképezés és az olykor szívet melengetően jó színészi alakítás valódi jelentéssel bíró történetekkel, olcsó parafrázisok helyett?

A.

Wong Kar Wai: Vadító szép napok

Megjelent: zartkor.hu

És vadító szép képek, melankolikus-szerelmes hangulatba ringató latin zenére. 15 évet késett a film. Fura helyzet. Wong Kar Wai második mozijában már együtt vannak mindaz, amiért annyira lehet őt szeretni, de egybenaz összes – főként dramaturgiai – hiányosság is, mely a későbbi műveknek is sajátja. Ha egymás mellé tesszük a Vadító szép napokat, a Szerelemre hangolvá-t s a 2046-ot, kiderül, hogy valójában egyetlen filmet nézünk.
Büfé, a falon egy óra ketyeg – itt kezdődik a történet, a Kar Wai-díszlet elmaradhatatlan elemei közt. Luddy, a sármos-magányos szépfiú épp Su Lizent (Maggie Cheung) igyekszik elcsábítani érzéki-filozofikus szövegével az álomról, az időről, s az egyperces barátságról. Sikerrel. De mivel a kötődésre képtelen fiúnak esze ágában sincs közel engedni a lányt, így az otthagyja őt. Sebaj! Jöhet a következő, a nagyhangú showgirl, angol nevén „Mimi” (Carina Lau), aki látszólag jobban veszi az akadályokat, hisz nem teszi meg azt a szívességet, hogy önszántából lelépjen. A reménytelen szerelmesek számát tovább gyarapítja Luddy barátja, aki Mimi-ért rajong, s a rendőr (Andy Lau), aki a bánatos Su Lizen iránt táplál nagyon-nagyon gyengéd érzelmeket, de hiába várja, hogy a lány felhívja azt a magányos, utcai telefonfülkét, ami mellett a rend őre sétálgatni szokott.
Az 1960-as évekbeli Hongkong melankóliája, kiábrándultsága visszhangzik a boldogtalan, harmóniára éhes, de azt megteremteni képtelen, retro-díszletben, málló vakolatú falak közt mozgó hősök sorsában, mondataiban. Luddy (Leslie Cheung) nyilvánvaló előképe a Szerelemre hangolva Mr. Chow-jának (Tony Leung), aki revanst akar venni hűtlen feleségén, de azzal már nem számol, hogy közben beleszeret Mrs. Chan-ba. Kar Wai Humphrey Bogart-ra maszkírozott hősei inkább szenvednek, de „szabadságukat” megőrzik, miközben női párjuk, az álmodozó tekintetű Maggie Cheung - Su Lizen és Mrs. Chow szerepében - csendesen zokog.
- Luddy sajátos életfilozófiáját egy rövidke aforizmában foglalja össze: létezik egy madár, melynek nincsenek lábai, s így egész életében repülni kényszerül. Ha elfárad, a szél szárnyán alszik. Egyszer szállhat csak le – s az a pillanat a halálának a pillanata. Szépen kigondolt ideológiájának megfelelően képtelen megmaradni egyetlen nő mellett, hisz a szerelem – azaz a megállapodás – egyet jelent a pusztulással. Felismerését lelkiismeretesen, filmről filmre tovább adja jövőbeni alteregóinak. Gyökértelenségére magyarázatként szolgál az is, hogy ex-prostituált nevelője bevallja, igazi anyja szülés után eldobta magától. A tény látszólag nem töri meg a fiút, de elhatározza, hogy felkutatja sosemvolt családját. Hátat fordít a két szerelmes nőnek, s elmegy a Fülöp-szigetekre. A látszólag széttartó életutak persze – mint Kar Wai-nál mindig – ezúttal is keresztezik egymást: a szépfiú s a rendőr Hongkongtól távol ismét összetalálkozik. A szerelmi kirakós játék résztvevőinek sorsa tovább alakul.
A dialógusok olykor nehézkesnek, kimódoltnak hatnak, s a dramaturgiai folytonosságot is megakasztja egy-két döccenő. Olykor indokolatlanul sokat időz a rendező egy-egy jelenetnél – például a rendőr és Su Lizen többszöri találkozásait egymás mellé vágja -, míg más alkalommal kihagy egységeket. Ez az a sarokpont, amibe a rosszmájú közönség illetve kritikus leggyakrabban beleköt. Ám épp ez a lazán kezelt elbeszélési mód adja a filmek jellegzetes báját-sármját is. A hangsúly egyébként is a látványon van: a szokatlan kamera-beállításokon és - mozgásokon; a kopársága ellenére – vagy épp azért – dekoratív tárgyi környezeten; a tükrök, ajtó és ablak-keretekkel biztosított kompozíciós játék lehetőségeken. Mindez együtt – s ne feledjük a magával ragadó színészi alakítást – biztosítja azt az enyhén fülledt, erotikus, mélabús atmoszférát, ami „szerelemre hangol”.





Az öntörvényű fiú, miközben kétségbeesve keresi saját személyiségét, kegyetlen játékba kezd: egyszerre bolondítja magába az eladólányként dolgozó, halk szavú Su Lizent, és Mimit, a showgirl-t. Luddy hagyja, hadd versenyezzen érte a két lány, ő nem tud vagy talán nem is akar köztük választani.Mikor végérvényesen beleszeret Su Lizenbe, szándékán kívül is olyan események láncolatát indítja el, melynek nyomában összetört szívek és elfelejtett ígéretek maradnak, és végül csupasz szenvedélyben, kényszerű önfelfedezésben és sokkoló erőszakban csúcsosodnak ki.

Egy film a szépségről, az időről és a vágyódásról. A Vadító szép napok volt az első film, melyben Wong Kar-Wai már teljességében virágzik, és melyben először dolgozott együtt későbbi állandó operatőrével, Christopher Doyle-lal. "Azt hiszem, a Vadító szép napok, a Szerelemre hangolva és a 2046 egyetlen, folyamatos történetet alkot. - nyilatkozta a rendező. - Érdekes lenne összerakni a három filmet, hogy egyetlen kerek történet legyen belőlük. Ha a Vadító szép napok és a Szerelemre hangolva csupán egy epizódja a 2046-nak, úgy a 2046 a teljes történet.”A Vadító szép napok az a film, mellyel Wong Kar-Waiból Wong Kar-Wai lett - a legbefolyásosabb, legszenvedélyesebb és legromantikusabb neo-new wave rendező. Második filmjét Wong úgy jellemezte, mint "az eltűnt világ újrafelfedezését”. Mint legtöbb filmjének, ennek is lehetne a címe: Az eltűnt idő nyomában. A filmet a hongkongi filmakadémia a valaha készült száz legjobb ázsiai film listáján a harmadik helyre tette.

Wong Kar Wai az 1960-as években uralkodó általános melankóliára és kiábrándultságra próbált reflektálni, így a Vadító szép napok a magány filmje lett. Ezt nem csupán a szereplők erősítik meg dialógusaikban, hanem az egész film képi világa is ezt támasztja alá, melyhez a világítást és a díszleteket is precízen hozzáigazította a rendező. Kar Wai hangsúlyosan közeli vagy maximum fél-közeli beállításokkal dolgozik, a kamera a legintimebb pillanatokat igyekszik megörökíteni objektívével, mégis árad a képekből az egyedüllét tejfölsűrű hangulata. Köszönhető ez a roppant hangsúlyos, ám kopár tárgyi környezetben mozgó önpusztító szereplőknek és a tökéletesen kimunkált színészi játékoknak (az ezúttal epizódszerepre „kárhoztatott” Andy Lau még így is brillírozik). A folytonosan mozgásban lévő kamera bebarangolja a helyszíneket, minden apró részletet felkutat, elidőzik rajtuk, hihetetlen erős atmoszférát teremtve, amiben Kar Wai igazán erős. A film végtelenül lassú tempóban hömpölyög, szinte már-már fájdalmasan lassan, hozzásegítve a mélabús hangulatot ahhoz, hogy eluralkodjon az egész játékidőn.

rendező: Wong Kar-Wai
forgatókönyvíró: Wong Kar-Wai
operatőr: Christopher Doyle
producer: Rover Tang
vágó: Kit-Wai Kai, Patrick Tam
szereplő(k): Leslie Cheung (Yuddy)Maggie Cheung (Su Lizhen)Andy Lau (Tide)Carina Lau (Leung Fung-Ying)Rebecca Pan (Rebecca)Jacky Cheung (Zeb)

Útvesztők, tévutak - Dominick Moll: Lemming

Megjelent: zartkor.hu

Kutatólabor. Alain Getty épp bemutatót tart a legújabb találmányról, egy távirányítós játékhelikopterre szerelt mobil biztonsági kameráról. A „kihelyezett szem” feladata, hogy ellenőrizze a lakást, s ha bármi rendkívülit észlel, riasszon. Így szerezhetnek tudomást a tulajdonosok arról is, ha távollétükben például váratlan csőtörés következtében a lakást lassan elborítja a víz – mint a laborban végzett szimuláció alkalmával. A fejlesztés folyamatban van – a szerkentyű még korántsem tökéletes.
A háborítatlannak tűnő, nyugodt felszín alatt ismeretlen erők, törvények munkálnak szemünk és elménk elől elzárt rendben. Elég azonban egy apró hiba, hogy a „túloldal” betüremkedjen a mi kis világunkba, s fenekestül felforgassa azt, káosszá változtatva a rend-et. Az ember elveszejtő, ördögi labirintusban érzi magát, vagy reménytelen stoposnak egy másik dimenzió végtelen, sötét országútján.
A film hősei, Alain és Benedicte fiatal házasok, látszólag tökéletes harmóniában élnek. A férj a munkából hazatérve értetlenkedő mosollyal szemléli a gyerekével ordibáló szomszédot, aztán feleségét csókkal fogadja, megöleli – s ezzel helyreáll univerzumában a béke. Egy kis időre. Először a mosogató lefolyója dugul el – látszólag szóra sem érdemes, bosszantó semmiség. Aztán megérkeznek a vacsoravendégek, Alain főnöke és felesége, Mr. és Mrs. Pollock. A rejtélyes, sötét napszemüveget viselő asszony minden átmenet nélkül botrányt rendez, kiteregeti családi szennyesüket, elmondja, miféle megaláztatásokat kellett mindeddig kiállnia hűtlen férje oldalán. Végezetül közli: ne is próbálják eljátszani a háziak az idilli párt, mert velük ugyanez fog történni, és szánalmas az igyekezet, amivel tartani próbálják a látszatot.
A fiatalok hamar túlteszik magukat a „nagyjelenet” s a „jóslat” okozta döbbeneten, egészséges lelkük helyrerázza a szétcsúszott világ építőköveit. Még a lefolyót is sikerül kitisztítani. Csodák csodájára azonban egy fura, halottnak tűnő kis rágcsálóféle kerül elő. Egy lemming!
David Lynch óta tudjuk, hogy hangyák, bogarak, pókok, madarak egytől egyig egy másik dimenzió lakói, hírnökei, akik egy titokzatos - az emberétől különböző (?) - „úr” által alkotott törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Lynch abszurd világát gondosan berendezte a mára már személyes védjegyének számító alakokkal (törpe, bohóc, boszorkány, varázsló, „lovag”…), motívumokkal-szimbólumokkal (végtelen országút, örökkön forgó ventilátor, fekete-fehér mintás padló, tűz…). Ezek szinte maguktól a helyükre kerülnek az „értő” nézőben, leképezve egy olyan tartalmat, gondolatot, melyről inkább csak feltételezhető, hogy esetleg megfordult a különc rendező (radír)fejében. A filmekben fokozatosan kibontakozó mitológia olyan biztosan üt tanyát a Twin Peaks-et hétről hétre követő rajongó tudatában, hogy Lynch akár azt is megengedheti magának, hogy a fenti elemeket csak úgy találomra egymáshoz hajigálva-társítva építsen fel egy új filmet. És működni fog.
A Dominik Moll rendezte Lemming letagadhatatlanul a Lynch-i csapáson szándékozik haladni… úgy tűnik azonban, maga is belekeveredik példaképe útvesztőinek egyikébe, s a sötétségtől megrémülve fejvesztve keresi a kiutat jelző fényt.
A cselekmény-gépezetet mozgásba lendítő konfliktus látszólag akkor keletkezik, mikor Alice megkörnyékezi Alain-t, a férfi azonban szerelmére hivatkozva – de láthatóan inkább gyávaságból – nemet mond. A „mi lett volna, ha” szelleme ettől kezdve kísérti őt, bűntudatát pedig nem tudja palástolni Benedicte előtt. A helyzet végképp tarthatatlanná válik, mikor Alice bekvártélyozza magát a fiatalok vendégszobájába, kitálal a lánynak, s végül öngyilkos lesz.
Ez az a pont, ahol finoman lélekvándorlós – s némi Doppelganger effektusra emlékeztető – fordulatot vesz a történet, idomulva a Lost Highway – Útvesztőben Lynch-i struktúrájához. - - - Az amerikai „kolléga” filmjével való dialógus egyértelmű kép és díszlet szintjén is. Fred és Renee otthonának-utcájának megdöbbentően pontos mását kapjuk a francia filmben, a furcsa, video-felvételeket készítő, Mephistora maszkírozott törpe pedig mintha a lemming-szakértőben öltene testet – persze jóval szelídebb formában, s nélkülözve minden transzcendentális jelleget. S míg Lynch az Óz Dorothy-ját (Kék bársony) és a gonosz Keleti Boszorkányt (Veszett a világ) illeszti be misztikus világába, addig Moll öngyilkos figurája, Alice – legalábbis a neve alapján – az Alice Csodaországban-t idézi.
A mese kétfelé válik. Benedicte testében Alice kel életre, a „lemming”, akit öngyilkosságba valójában a túlélés ösztöne hajt. Így képes visszaszerezni férjét, s egyben meghódítani Alaint is. Alice – az események látszólagos mozgatója – mellé emelkedik Alain, aki bizonytalanul egyensúlyoz reális-irreális határán, s végül balesete révén úgy tűnik, visszazökken a valóságba. Megszületik a magyarázat arra a csodára is, miként kerülhetett ez a messzi északon honos kis állat, a lemming, egy franciaországi otthon konyhai lefolyócsövébe. (A megoldást nem árulom el, de a vájtszeműek körülbelül a film első 10 perce után már tudni fogják…sajnos …). A Lynch-i misztikus-elvont világmagyarázat helyett kapunk egy gondosan megindokolt materiálisat, holott a motívumszálak (a már említett „kihelyezett szem”, a Benedicte-Alice és Alain-Mr. Pollock alakpár, a lemming…) más irányba mutatnak.
A kezdetben szépen építkező történet a végén tehát elbátortalanodik, keretet kap, és példázattá szelídül. A történet nehézkesen illeszti egybe a magukat őrületbe hajszoló szereplők s a lemmingek fura „csoportöngyilkossága” közt felmutatott, metaforaként szolgáló párhuzamot, Benedicte átalakulását Alice Pollock-ká, valamint a „csodás” és racionálisan nem megokolható elemek magyarázatául felkínált balesetet (idézőjelbe téve mindent, ami a filmben addig történt).
Halovány másolat marad a Lemming. Éretlen, a világ betegségeit nem ismerő – vagy ismerni nem akaró – egészséges másolat.


színes feliratos francia filmdráma, 129 perc, 200516 éven aluliak számára nem ajánlott DTS
rendező: Dominik Moll
forgatókönyvíró: Dominik Moll, Gilles Marchand
zeneszerző: David Whitaker
operatőr: Jean-Marc Fabre
producer: Michel Saint-Jean
vágó: Mike Fromentin
szereplő(k): Laurent Lucas (Alain Getty)Charlotte Gainsbourg (Bénédicte Getty)Charlotte Rampling (Alice Pollock)André Dussollier (Richard Pollock)Jacques Bonnaffé (Nicolas Chevalier)

Fernando Eimbcke : Kacsaszezon

Megjelent: zartkor.hu

Aki arra kíváncsi, hogy Mexikóban mikor van kacsavonulás, az Fernando Eimbcke filmjében hiába keresi a válszt. Sőt, az első húsz perc azokat is elbizonytalaníthatja, akik nem reméltek eféle információt, de azt azért biztosra vették, hogy a „kacsa” valahogy mégis csak megkülönböztetett szerephez jut majd. Ám sehol egy kacsa! Helyette kihalt lakótelepet kapunk, lámpaoszlophoz lakatolt kerékpárral – azaz csak volt „pár”, az egyiktől ugyanis valaki már megfosztotta a kopott vázat - , szürke égboltot szürke házfalakkal s nem elsősorban azért, mert a film fekete-fehér... Aztán a felvillanó, s pillanatra kimerevített képek egyikén, egy többemeletes panel tetején egy zászlón feltűnik a tételmondat: „Ninos heros” – azaz „a gyerekek hősök”.
Két fiú egy napra magára marad otthon egy üveg kóla, Bush kontra Bin Laden lövöldözős videójáték, s némi kézpénz társaságában. „Értékes” időtöltésüket a szomszéd lány, egy pizzafutár, majd a beálló áramszünet zavarja meg, így kénytelenek más módon – immár együtt – múlatni tovább az időt. Változatosan. Azaz: hol fekve, hol ülve-állva, olykor filozofálva, de szinte mindig a semmibe révedve. Mintha Dali fáról lecsurgó órája lenne a szoba falán... Nincs változás, csak egy kimerevített, múltat s jövőt kizáró, álló pillanatot tudhatnak magukénak a szereplők, melyben élnek, cselekszenek – cél nélkül.
A brutális Kölykök-höz képest ez a mozi kedves, szeretnivaló hősöket ábrázol, akik azonban – műfajkötelező dramaturgia szerint – még csak nem is sejtik, hogy életükkel mechanikus, monoton ritmusnak engedelmeskednek. A rendező ügyesen konstruál, mikor létrehozza az élettelen, dologi világra rímelő – éppoly élet-telen – emberit. A film első negyedében szinte kizárólag a tárgyakon a hangsúly: kóláspohár, hűtőben rezgő puding, csöpögő vízcsap kerül premier planba, dinamikát adva a látszólagos „történés-nélküliségnek”. A játék a ritmussal akkor nyeri el mélyebb értelmét, mikor a négy „összezárt” veszi át a tárgyak szerepét, lassan feltárul életük. Pizzásfiúnk lelkivilágának pokolbugyrából komor történetet kotor elő előző munkahelyéről, egy sintértelepről, ahol ő volt a „hóhér”; a szomszédlánynak szülinapja van, de az anyja elfeletkezett róla, így kénytelen saját maga nekilátni a tortasütésnek; az egyik srác szülei pedig válófélben vannak, mindennaposak a házi-háborúk, melyeket a vagyonelosztási nézeteltérések hívnak életre, például egy, a tó vízéről levegőbe emelkedő vadkacsákat ábrázoló kép, ami egyáltalán nem szép, s a szülők eddig a szekrény mélyére dugva tárolták... Végre érthetővé válik a cím! Névnélküli szereplőink a „valódi” kacsák. Csak áztatják a feneküket anélkül, hogy a víz elpocsojásodására önmaguktól felnyílna szemük. De egy (társadalom)kritikában nem maradhat el a szembesülés. Mi legyen hát a megoldása a nihil-filmnek? Némi cannabis. A szülinapi sütibe, a feledékeny mamától elcsenve. Amitől a kacsák „szárnyrakapnak”... És - most már igazi fegyverrel, nem úgy, mint Bush és Bin laden az elején – porrá lövik a lakást, megsemmisítve a szülői vita tárgyait.
A téma élét kellemesen tompítják a szereplők, a természetes, sallangmentes játék, a megannyi apró képi- és szóbeli poén, s az a szerencsés tény, hogy a film nem veszi magát túl komolyan. Képes túlélni a banálisnak ható „füves” fordulatot, a látványos lakáspuffoktatást, s a két fiú szimbolikus póló-csere jelenetét az utolsó percekben.
Kacsa-ügyben már csak az a kérdés, le tudnak-e vajon szállni? És hol?

Gibson kontra Ferrara - Mária Magdolna

Megjelent: zartkor.hu

A Krisztus Passió-jára adott válasz nem sokat váratott magára, már csak azért sem, mert manapság úgy tűnik, ez a téma nem csak rengeteg nézőt/olvasót vonzz, de tömérdek pénzt is az alkotó bankszámlájára. Hát még ha egy igaz-kreált pert is körít hozzá az elmés marketing-csapat, mint tette ezt a plágiummal gyanúsított Dan Brown bestseller, A Da Vinci-kód esetén, s egyben akaratlanul is elő/utó-kampányt rendezve a Mária Magdolná-nak, melyért 2005-ben a Velencei Filmfesztiválon Abel Ferrara rendezői különdíjat kapott.
Míg Magdaléna a könyvek könyvében örökre, mint „bűnös asszony”, mint prostituált lesz számon tartva, addig az ezoterikus irodalom már rég megkezdte Jézus kedveseként, s a legfőbb tanítványként való „rehabilitálását”. Mel Gibson megalomániás „férfi-passiója” után úgy tűnik, kapunk egy kifordított „nőit”.
Tony Childress (Matthew Modin) független író-rendező Ez az én vérem címmel filmet forgat, „eretnek” mód egy nőt nevezve meg, mint a Megváltó hiteles tanainak egyetlen értő letéteményesét. Ő maga „vállalja” Jézus szerepét, Magdalénát pedig kedvese, a tehetséges Marie Palesi (Juliette Binoche) játssza, aki azonban a forgatás befejeztével mintha benne ragadt volna szerepében, s nem hajlandó visszatérni New York-ba, helyette Jeruzsálem felé veszi útját. Majd a történet egy évet ugrik az időben, s a néző Manhattan sötét utcáin, autóban ülve, vagy a nem kevésbé „sötét” tévéstúdiókban találja magát, ahol új „hőst” kap Ted Younger (Forest Whitaker) televíziós sztár-újságíró személyében, aki fő-műsoridőben, egy héten keresztül Jézus korával és életével foglakozik. Úgy tűnik, semmi más nem érdekli, mint hogy a végére járjon a „bibliai mesének”, hogy kibogozza a Jézust és kedvesét-tanítványát összefűző szálakat, hogy elérje a „megvilágosodást”. Megszállottan kutat (többek között Marie Palesi után, akiről semmi hír), elhanyagolja terhes feleségét, s közben lepaktál a filmjének bemutatójára készülő Tony Childress-szel. A bűnökért azonban felelni kell…
Ferrarát, akit sokan Scorsese örökösének is tekintenek, szinte minden filmjében a vallás, a jó és a rossz, bűn, bűnhődés és megváltás gondolata foglalkoztatja, gondoljunk csak New York királyá-ra, vagy a Mocskos zsaru-ra, mely mintaha az Aljas utcák-at folytatná. Újra-újra szervezi kedvenc motívumait, a „rossz fiú, mint Messiás”-történetet, a bűnbánatra felszólító Madonna-alakot, aztán nyakon önti hol több, hol kevesebb groteszk humorral. A Madonna és a Messiás ebből a munkából sem hiányzik, a humor viszont igen. Ha csak a Mel Gibsont – s mellesleg önmagát is – egyértelműen, ironikusan megidéző Tony Childress figuráját nem számítjuk, s azt a tényt, hogy a Megváltó ez egyszer egy nő, egy színésznő, aki szerepének indíttatására spirituális útra lép. A banálisnak tűnő megoldást Juliette Binoche hitelesíti, s közben kapunk egy kis női elégtételt is (ha a Dogma „igazságszolgáltatása” után továbbra is ilyesmire vágynánk), amiért a gyengébb nem, eléggé el nem ítélhető módon, csúnyán kiszorult a Szentháromságból. No, nem mintha mindezt valamilyen feminista megfontolásból tenné… Az igazi célpont itt a média, és láthatólag az is kaján örömmel tölti el a rendezőt, hogy odafricskázhat egyed a „kollegának”, Mel Gibsonnak, s hogy egy kicsit lejjebb rángathatja az álszentség leplét. A filmben látható jelenet – bombariadóval akadályozzák meg az Ez az én vérem premierjét – a botránykedvelő Ferrara nagy sajnálatára a Mária Magdolna esetében elmaradt, kénytelen beérni szimpla egyházi tiltakozással.
Biztos alapokon áll a film, még ha olykor soknak is érezzük a színésznő tanítványának felcsapó Ted Younger Tony Childresst ostorozó kirohanásait, s a túlzottan szimbolikusra sikeredett „Madonna és a kisded” mellékszálat. Mindenesetre a „fő gonosz” nem mutatkozik meg, kapunk viszont egy „filmben Jézus – életben Júdás” rendezőt, aki bár „szerződést” köt a megismerést szomjazó „Faust-újságíróval”, „behajtani” semmit sem sikerül rajta, a legdrágább kincs, feleség és gyermek a színésznő „isteni” közbenjárására életben marad.
New York, a modernkor „bűnös városa” mindvégig sötét arcát láttatja, ahova csak az utcalámpák fénye lop némi – mesterséges! – fényt… csoda, ha itt csak mű-igehirdetőkre telik? A képi világ következetesen sötétség-világosság dualitására épül, az éjszakai metropolis képei a jeruzsálemi napvilágnál, a Marie Palesit mutató jelenetekben nyernek ellenpontot.
Úgy tűnik, Abel Ferrara a kezdeti mészárolós, olcsó horrortól a kultuszgyanús filmeken keresztül lassan a klasszicizálódás felé veszi az irányt, ahogy az már előző filmjében, A temetés-ben is megfigyelhető volt. Kevesebb vér, kevesebb erőszak, több ideológia és társadalomkritika.

- Laura Palmer -



színes olasz-francia-amerikai filmdráma, 83 perc, 2005Dolby Digital
rendező: Abel Ferrara
forgatókönyvíró: Abel Ferrara, Mario Isabella, Simone Lageoles
zeneszerző: Francis Kuipers
operatőr: Stefano Falivene, Abel Ferrara
producer: Roberto De Nigris, Thierry Klemniuk, Fernando Sulichin
vágó: Patrizio Marone, Fabio Nunziata, Langdon Page, Julia Ruell
szereplő(k): Juliette Binoche (Marie Palesi/Mary Magdalene)Forest Whitaker (Ted)Matthew Modine (Tony)Heather Graham (Elizabeth)Marion Cotillard (Gretchen Mol)Stefania Rocca (Brenda Sax)

„Apám japán, anyám kínai…” - Egy gésa emlékiratai

Megjelent: zartkor.hu

„Lótuszvirág”-nak a karácsonyi ajándék-hajsza közben többször is megakadt a szeme az ünnep jóvoltából óriásra hízott könyv-halom egy darabján. „Egy gésa emlékiratai” – t ígérte a cím, Arthur Golden bestsellerét, egzotikus „leányregényt” – igényes köntösben. Ööö… kimonóban. „Lótuszvirág” a család hölgytagjaira gondolt, akik bizonyára élvezettel falnák a gésaházbeli kalandokat egy elzárt, titokzatos világban… Valahogy aztán inkább egy Veronika került a fa alá…, a kékszemű gésa pedig a filmvászonra.
Az olvasók millióit vonzó regény természetesen a hollywood-i álom-(meg pénz)gyárban kötött ki, a szuperprodukció rendezői székébe pedig, az előzetes elképzelésekkel ellentétben, nem Spielberg, hanem a Chicago-ért jó néhány Oscar-t bezsebelő Rob Marshall ült.
1929, Japán. Egy 9 éves kislányt és testvérét a szülők eladják gésának, így a kicsiny halászfaluból a hatalmas Kiyotóba kerülnek. Hiába próbálnak megszökni – tervük kudarcot vall, és soha többé nem látják egymást. Chiyo varázslatos, „tenger-kék” szemei mindenkit ámulatba ejtenek, az ünnepelt Hatsumono azonban veszélyes ellenfelet lát benne, s gonosz ármánykodásai meg is hozzák az eredményt: Chiyo egyszerű szolgáló lesz. Aztán hirtelen népmesei fordulat: a konkurens gésa-ház feje, Mameha pártfogásába veszi, s az immár „Nitta Sayuri”-vá lett Chiyo egyre közelebb kerül a gyermekkora óta szeretett férfihez. De a második világháború törést hoz Japán megszokott világába, és a gésák életébe is… A kitartó, igaz szerelem azonban – azt hiszem, nem lövöm le a „poént”, ha elárulom - a végén elnyeri méltó jutalmát.
A rendező könnyen fogyasztható filmet tálal fel, színpompásat, illatosat… Csak épp a néző kényszerül fura szerepbe. Olyasmi ez, mintha egy olasz étterembe beülve az arab főszakács azt várná el a vendégtől, hogy hamburgert egyen evőpálcikákkal… Na jó, ez talán túlzás. De tény, hogy Rob Marshall a japán sushi-hoz a kínai piacon vásárolta össze a hozzávalókat (nevezetesen a Sayurit játszó Zhang Ziyi-t), aztán vette a cókmókját, és Kaliforniában főzte meg a vacsorát, s ha már ott volt, ráöntött egy kis juharszirupot is. Az ínyencek ízlelő bimbói számára pedig belecsempészett néhány szépen végig vezetett szimbólumot (víz® hó, víz® hal, víz® kék szemek, víz® természeti erő, és zen! zen! zen!), japán társadalmi etikett-szabályokat, a tájképfestészetet s a tradicionális tus-rajzot idéző képeket – hadd nyamnyogjanak rajta. És a néző megeszi, mert Zhang Ziyi – még ha nem is japán, de – gyönyörű. Mert a „művészkedés” megmarad a jó ízlés határain belül. Van benne egy jóféle „csajozós duma” („megmutatom a kimonógyűjteményemet”). Van akciófilmeket idéző háztetőn mászkálás, barackfa-virágzás, látványos színpadi tánc. Ármány és szerelem, bajtársiasság, egy kis „szépség és szörnyeteg”-parafrázis, hosszú fekete hajzuhatagok, hófehér bőr… és egy leheletnyi erotika (bár a témához mérten túlságosan is spórolós…). És a végére azt is jól megjegyezzük: a gésa nem lehet szabad, nem lehet a maga ura. Ő az „életre kelt művészet”.
Ha valamely nyughatatlan néző sehogy sem akar belenyugodni, hogy egy amerikai szerző tollából származó japán történet, amit kínai színészek játszanak angol nyelven (némi akcentussal, olykor belekeverve mondókájukba néhány eredeti-re maszkírozó japán szót), a Kaliforniában újraépített „Kiyotóban”, tehát ha valaki van oly szemtelen, hogy ebben a Hamupipőke-sztoriban mégis megkísérel „mélyebb” tartalmat is felfedezni, ám tegye. A narrátor – hisz emlékiratról van szó – feltár egy sajátosan keleti, női alkimista-történetet, „arannyá-formálódást” – de ez a kísérlet szigorúan megmarad a „külszíni fejtés” szintjén.
Ne akarjuk kicsomagolni a filmet a kimonójából. A nő is felöltözve érdekesebb… (?)

Sidney Pollack: A tolmács

Megjelent: zartkor.hu

Igen. Tolmács. Mert a bábel-hal nem vállalta a szerepet. Azt mondta, inkább ottmarad ő valahol a Galaxisban, egyébként is már leszerződött Douglas Adamsnél! Ekkor jött Nicole, fejében az agyi anyagcsere folyamatok melléktermékén éldegélő barátságos uszonyos szimbióta nélkül, s Sidney Pollack legnagyobb örömére épp sikerült kihallgatnia egy afrikai államocska vezetője ellen tervezett merényletet - épp ku nyelven elsuttogva, a hatamas ENSZ épület ezernyi tolmácsa közül épp az ő egyetlen értő füle hallatára! – De tegyük fel, hogy a politikai thriller műfajához nem annyira passzoló „csodás elemet” „véletlen”-nek könyveljük el, megadva az esélyt Pollack rendező úrnak, hogy akkor most már igazán szeggye elő a cidriztető felszerelését, s szépen következetesen lepjen meg minket!
Míg elmerengünk az intellektusunknak koncként odavetett bábeli-zűrzavaros-világ-példázaton s az abban rendet tenni képes „megváltó” tolmácson (kommunikációs feladó-vevő-csatorna elemzésektől ezegyszer eltekintek); bűn, bűnhődés, gyász és megbocsátás ku nép körében élő hagyományain; a folyó két különböző partján állók közt létesítendő szimbolikus híd alapkőlerakásán s azon, hogy a forgatókönyvíró milyen hatékonysággal képes (vagy nem képes) alkalmazni a „ha elvetetted egy motívum magvát, azt öntözgesd szépen hogy a végén szüretelhess” szabályt, tehát ha vesszük a fáradságot s elmélkedünk, rá kell jöjjünk, a várva várt feszültség nem annyira a film érdekfeszítő cselekménye hatására jön létre bennünk, hanem inkább az előbb említett idegmunka eredményeként, amivel próbáljuk helyére pakolni a politikai pártokat, a hatalmi összeesküvéseket, s a hangzatos, metaforikus tételmondatok szerepét. Meg szőke szép hősnőnket, a ku nyelv angyalarcú tudorát, aki állítólag meg akarja menteni az afrikai ország elnökét annak ellenére, hogy a „szabadságharcos” politikus már fele népét kiírtotta – beleértve tolmácsnőnk családját is.
A nagy rettegés tehát elmarad. Helyette kapunk egy kis gyászfeldolgozó-lélektant, újabb megerősítést, hogy mennyire nincs a helyén semmi ebben a mi világunkban, s hogy tanuljunk nyelveket, mert másképp – bábel-hal híján – sosem lesz belőlünk tolmács, vagy ... thriller-hős.