A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeéleskedések

Rajzolj nekem egy bárányt! – mondta a kis herceg. Láttam, amint csodaváró szemében a feszült várakozást a döbbenet váltja fel. Ceruzát tartó kezem ugyanis egy ládikát vetett papírra. Hol itt a kért gyapjas?, kiálthatjátok a gyermekkel együtt, sértődötten. Amiért rútul át lettetek verve. Pedig hát a bárány ott van… bezárva… hogy ki ne szökjék…

- Alakítsuk át a fenti kérdést – a példázat és a könnyebb érthetőség kedvéért – ilyesformán: Mutasd meg nekem, milyen a bárány! Azaz most már nem feltétlenül az érdekel minket, hogy szőre szépen kunkorodik, s hogy van-e piros masni a nyakán. Nem. Ezzel a csekélyke transzformációval új, izgalmas dimenzióba léptünk. Az író, a „teremtő” feladata a lényeg megragadása lett.
Tévedsz, ha azt hiszed, nyájas olvasó, hogy megrettenve az erőpróbától, újonnan kinevezett alkotónk a félelemtől eltorzult arccal igyekszik mielőbb homokba dugni a fejét. Már látszik ajkán az üdvözült mosoly, amivel nyugtázza, hogy végre iszonyatos csörömpöléssel lehullnak évezredes láncai, melyeket versképletek, zenei hangzatok, épületek fizikai törvényei és színszabályok tekertek köré! Igen! Eljött a nagy pillanat, mikor az idő, a történelem mákszemnyire zsugorodik, mikor nincs múlt, jelen és jövő, mikor értelmüket vesztik korszakolások, stílusok, műfajok. Ott áll gyermeki naív szívvel, mint hajdan kőbaltás őse állhatott. S hogy aztán köveket hord-e egy kupacba ólnak, vagy a barlang falát pingálja tele ártatlan hószín bárányfejekkel, esetleg mágikus szövegeket mormol bee-cézve az állatot - csapdába ejtendő a valóságot, melyet anno vélhetőleg egy több mázsás mamut képviselt – az csakis tőle függ. Mert rég lepöckölte válláról Homérosz hamvait; Leonárdót, Newtont, Mozartot s a többieket szépen összesöpörte, s nem túl mélyen, de azért tagadhatatlan tisztelettel meghajolt előttük, mielőtt végső nyughelyükre, a Letűnt Teremtők Panoptikumába helyezte őket. – És én mindezt filmre veszem. Nem kutatom az értelmét, csak rögzítem, „dobozba zárom” a látványt. Hogy az enyém legyen. Újra és újra.
Egy primitív performance a film, ami lejátsza, utánozza az életet anélkül, hogy egy lenne vele. Már a báránnyal. Mert az ugye még mindig ott kuksol a maga kis ládikójában arra várva, hogy ezzel a teleírt papirossal végre megetessem, s ezáltal kiszabaduljon mátrixvalóságából és az örök (vadász)mezőkön „nyargalászva” jófajta füvet legeljen, így repítve magát az égig és felhőformát öltve arra intsen minden megátalkodott alkotót, hogy ha már… akkor ne másnak a táljából csemegézzen, sőt! ne is tálból, hanem csak úgy a földről, mint egykoron. És ha lehet kérni ne cseresznyét…