Kóbor lelkek nyilaznak - Kim Ki Duk: Az íj

Megjelent: zartkor.hu

A Tavasz, nyár, ősz, tél… tavasz volt a csali. Közel édesgetett magához Kim Ki-Duk a világban látszólag benne létező, de valójában a saját különös meseszigetükön élő, a tömeg-től elszigetelődő lelkekkel - nemesen egyszerű (s egyszerűségében bonyolult, olykor giccshatáron egyensúlyozó) képletet állítva fel sorsról, létről, boldogságról. Aztán újabbak jöttek, lopakodtak (Bin jip – Lopakodó lelkek) a koreai rendező-fenegyerek vásznára, s immár itt a tizenkettedik film! Jósvesszővel, „túlnan” köttetetett szerelemmel, lírával – és humorral.
A történet úgy kezdődik, akárcsak egy mese. Volt egyszer egy kislány, aki 10 éve ki sem tette a lábát a szárazföldre. A végtelen hullámok hátán ringatózva élte mindennapjait öregapjával, a kék éggel, a kék tengerrel, és egy csodálatos íjjal, mely hol fegyverként, hol jósszerszámként, hol pedig hangszerként szolgált. Békés paradicsomukat csak a barbár „szárazföldiek” zavarták meg időnként, akiket az öreg vitt a hajóra, hogy némi pénzért cserébe onnan horgászhassanak. A kéjvágyó férfiak egytől egyig megszédülnek a lány romlatlan szépségétől. Az öreg szótlanul, íjat ragadva utasítja rendre az „unokáját” molesztálókat – hogy aztán a következő pillanatban ugyanazzal az íjjal a hajó oldalán hintázó, megbabonázó mosolyú lányra célozva jósoljon – miközben a jóslatot kérő rémülettől dermedten figyeli a veszélyes ceremóniát. – Hogy mégsem alakul népmesévé a történet, hamar nyilvánvalóvá válik a vendégek szavaiból, miszerint az öreg saját magának nevelgeti a lányt, s amint betölti tizenhatodik életévét, feleségül veszi.
Harmonikus, intim együttlétüket azonban megzavarja a „harmadik”, egy szép fiatal fiú. Neki is van „hangszere”: egy MP3-as lejátszó. Az egyensúly felborul, a tengerből, kék égből, íjzenéből (és feltehetően némi mágiával) font bűvölet oldódni kezd, s a lány ráébred, hogy ő valójában fogoly – még ha boldog is.
Hazájában nem különösebben kedvelt koreai rendezőnk finoman hangol, de hogy kezei közt sajátos keleti líra zeng fel, vagy eddigi műveinek túlhangszerelt paródiáját játssza épp, számomra a legutolsó jelenetig sem vált nyilvánvalóvá. Első alkalommal. Mert (s most eléggé el nem ítélhető, „értekezői” lélek-kiteregetős intermezzo következik) be kell, hogy valljam, kétszer néztem meg a filmet. Mind a kétszer jól szórakoztam rajta. De mind a kétszer máshogy, és más miatt. Így, mikor írni kezdtem, kénytelen voltam észlelni kellemetlen, „tudathasadásos” állapotomat. Elnézést. Mint ahogy a film is oldásról és kötésről szól, követve a tematikát, én is „oldozkodom”.
1. találkozás
A zene az első pillanatban a bőr alá mászik… Rosszat sejtek, túl hamar csavarta el a rendező a fejem. Gyanús. Aztán az íj! Ami hol fegyver, hol jósszerszám, hol hangszer! Szerfelett gyanús. S a „ha egy pisztoly felbukkan a színen, biztosan el is sül” dramaturgiájának analógiájára éledezni kezd a balsejtelem, hogy az íj talán hasonlóképpen viselkedik.
Mikor kiderül, hogy ez a barázdált, bölcs arcú öreg annak idején elrabolta a kislányt, a csapongó fantázia – meg a hideg európai fej (és szív) ? – gyorsan kikéri magának, nehogy már madárnak nézzék, s gyanúját megpróbálják elaltatni holmi íj-zenével, plátói szerelemmel… s védekezésül majdani mészárlást vizualizál! Mentségére annyit, hogy előzőleg összeolvasott ezt-azt Kim Ki-Duk Magyarországon nem vetített filmjeiről is, és korántsem tűnne képtelenségnek egy hirtelen műfajváltós fordulat…
De a film nem változik horrorrá. A néző csak vár, csak vár, gyönyörködik a festői szépségű képekben; olykor felvihog egy-egy átszellemülten giccses pillanatban (az öreg a sötét éjszakában, íjhangszerével a kezében a hajó tatján áll, előtte mintha egy ágyú alakja körvonalazódna hatalmas falloszként); elmélázik azon, milyen alacsony költségvetésből is hozhatta össze a rendező ezt a filmet (a film „kamaradarab”, végig egy hajón játszódik) ; majd arra gondol, mit jelent mindez egy kóreai honpolgárnak… Jó lenne kikérdezni, valóban úgy zajlik-e egy tradicionális házasságkötés, ahogy azt a filmen látjuk, vagy ez a rendező szimbólumokkal való játszadozása?
Igen, házasság, mert bár a lány a fiatal fiúval együtt el akarja hagyni a hajót, az öreg egy utolsó „mágikus kötéssel” próbálkozik. A távozó hajó kötelét a nyakába veszi, hogy az fojtsa halálra. Az élet azonban csak nem akar kiszállni belőle, és valószínűleg közben rá is döbben, jobb, ha elengedi a leányt, s megpróbálja elvágni a béklyót. A lány közben rájön, mire készül, visszatér, sírva borulnak egymás nyakába. A következő pillanatban már ott állnak a fedélzeten egy dúsan terített asztal mellett, kék illetve piros esküvői köntösben, egy kakassal (lába piros szalaggal összekötve) és egy tyúkkal (kék szalagos). Aztán rövid teaszertartás után a kishajóval odébbállnak, a fiú pedig – mintha a modern Kórea figyelné ámuló szemekkel a tovatűnő ősit – csak les, szótlanul. A jelenet komikumát végül ő teljesíti ki: eloldozza a tyúkot (azaz megszabadítja a lányt a férfi kötésétől), a kakast viszont úgy hagyja, s lekever neki egy pofont.
A befejezés megint csak felveti a kérdést: mi történik itt??? A lányt szépen kicsomagolja az öreg az esküvői ruhákból, ő is vetkőzni kezd, de ahelyett, hogy elhálnák a nászt, a lány elterül szűzi fehér ruhájában, az öreg pedig íjzenébe kezd. A néző szinte biztos benne, hogy na most már biztos, hogy lelövi a csalárd szerelmest! És mégsem! Az íj a levegőbe repül, az öreg pedig a habokba veti magát.
A kishajó magától visszatalál a nagyhoz, a fiú vár. A lány – még mindig álmában – szeretkezésre készen szétnyitja combjait, s mozogni kezd. Ekkor egy nyíl csapódik be lábai közé, anélkül, hogy eltalálná, s vörös vérfolt jelenik meg a patyolatfehér ruhán. (???) Egy szellem vérzik??? A fiú odalép hozzá, s a lány az ő nyakát átkarolva élvez el.
Kim Ki-Duk csúnyán cselt vetett. Végigeveztetett egy olyan történeten, melyben elhelyezett néhány csapóajtót, amit megmutat, de nem használt ki, zenével-képekkel kényeztetett, miközben előre vigyorgott a markába, mert ő már tudja, hogy a szereplői annyira tökéletesek, hogy mindent bekajálunk, még a túlnagyított szimbólumokat (tenger, nagy hajó, mellé kötött kis hajó) és a láthatatlan szeretkező szellemet is.
Csoda, ha még egyszer megnéztem a filmet?!
2. találkozás
Bár íjtól sebzetten, de mégis kevesebb gyanakvással a fejben az ember át meri adni magát a film szavak nélküli különös költőiségének, a képek és szimbólumok egyetlen egységgé összeálló nyelvének, s a zen filozófiának, melyben ember és természet elválaszthatatlan, a lélekben végbemenő folyamatok, történések tükörképe a hol nyugodt, sima, hol vad és viharos tengely, a kék, vagy felhőkkel borított ég, a változó Hold.
Hadd hasson a bűbáj! S közben már az sem zavar, hogy érzékelem Kim Ki-Duk kettős játékát, a bújtatott ön-paródiát. – A Bin jip hőse láthatatlanná válik a film végére, így szökik meg a börtönből, s csatlakozik az életüket rendbe hozni szándékozó házaspárhoz, szellemszeretőként. Az utolsó képen azt látjuk, hogy, miközben a férj vágyakozva öleli asszonyát, ő csókot vált a „harmadikkal”. Erre kontrázik rá Az íj a fent leírt, megmosolyogtatóan giccsgyanús jelenettel.
A zavar oldódott – talán, mert másodszori alkalommal jobban sütött a Nap a mozi felett…
Tavasz, nyár, ősz, tél…tavasz és a Lopakodó lelkek Az íj-jal trilógiává alakul, „filmes trigram”-má, jósábrává. Hogy a rendező ebből milyen jövőt olvashat ki magának… ?

„Hwal” , színes feliratos dél-koreai-japán romantikus dráma, 90 perc, 2005
rendező: Kim Ki-duk
forgatókönyvíró: Kim Ki-duk
zeneszerző: Eun-il Kang
operatőr: Seong-back Jang
producer: Kim Ki-duk
vágó: Kim Ki-duk
szereplő(k): Yeo-reum Han (a lány)Seong-hwang Jeon (az öregember)Si-jeok Seo (a fiú)Gook-hwan Jeon (a fiú apja)