„Apám japán, anyám kínai…” - Egy gésa emlékiratai

Megjelent: zartkor.hu

„Lótuszvirág”-nak a karácsonyi ajándék-hajsza közben többször is megakadt a szeme az ünnep jóvoltából óriásra hízott könyv-halom egy darabján. „Egy gésa emlékiratai” – t ígérte a cím, Arthur Golden bestsellerét, egzotikus „leányregényt” – igényes köntösben. Ööö… kimonóban. „Lótuszvirág” a család hölgytagjaira gondolt, akik bizonyára élvezettel falnák a gésaházbeli kalandokat egy elzárt, titokzatos világban… Valahogy aztán inkább egy Veronika került a fa alá…, a kékszemű gésa pedig a filmvászonra.
Az olvasók millióit vonzó regény természetesen a hollywood-i álom-(meg pénz)gyárban kötött ki, a szuperprodukció rendezői székébe pedig, az előzetes elképzelésekkel ellentétben, nem Spielberg, hanem a Chicago-ért jó néhány Oscar-t bezsebelő Rob Marshall ült.
1929, Japán. Egy 9 éves kislányt és testvérét a szülők eladják gésának, így a kicsiny halászfaluból a hatalmas Kiyotóba kerülnek. Hiába próbálnak megszökni – tervük kudarcot vall, és soha többé nem látják egymást. Chiyo varázslatos, „tenger-kék” szemei mindenkit ámulatba ejtenek, az ünnepelt Hatsumono azonban veszélyes ellenfelet lát benne, s gonosz ármánykodásai meg is hozzák az eredményt: Chiyo egyszerű szolgáló lesz. Aztán hirtelen népmesei fordulat: a konkurens gésa-ház feje, Mameha pártfogásába veszi, s az immár „Nitta Sayuri”-vá lett Chiyo egyre közelebb kerül a gyermekkora óta szeretett férfihez. De a második világháború törést hoz Japán megszokott világába, és a gésák életébe is… A kitartó, igaz szerelem azonban – azt hiszem, nem lövöm le a „poént”, ha elárulom - a végén elnyeri méltó jutalmát.
A rendező könnyen fogyasztható filmet tálal fel, színpompásat, illatosat… Csak épp a néző kényszerül fura szerepbe. Olyasmi ez, mintha egy olasz étterembe beülve az arab főszakács azt várná el a vendégtől, hogy hamburgert egyen evőpálcikákkal… Na jó, ez talán túlzás. De tény, hogy Rob Marshall a japán sushi-hoz a kínai piacon vásárolta össze a hozzávalókat (nevezetesen a Sayurit játszó Zhang Ziyi-t), aztán vette a cókmókját, és Kaliforniában főzte meg a vacsorát, s ha már ott volt, ráöntött egy kis juharszirupot is. Az ínyencek ízlelő bimbói számára pedig belecsempészett néhány szépen végig vezetett szimbólumot (víz® hó, víz® hal, víz® kék szemek, víz® természeti erő, és zen! zen! zen!), japán társadalmi etikett-szabályokat, a tájképfestészetet s a tradicionális tus-rajzot idéző képeket – hadd nyamnyogjanak rajta. És a néző megeszi, mert Zhang Ziyi – még ha nem is japán, de – gyönyörű. Mert a „művészkedés” megmarad a jó ízlés határain belül. Van benne egy jóféle „csajozós duma” („megmutatom a kimonógyűjteményemet”). Van akciófilmeket idéző háztetőn mászkálás, barackfa-virágzás, látványos színpadi tánc. Ármány és szerelem, bajtársiasság, egy kis „szépség és szörnyeteg”-parafrázis, hosszú fekete hajzuhatagok, hófehér bőr… és egy leheletnyi erotika (bár a témához mérten túlságosan is spórolós…). És a végére azt is jól megjegyezzük: a gésa nem lehet szabad, nem lehet a maga ura. Ő az „életre kelt művészet”.
Ha valamely nyughatatlan néző sehogy sem akar belenyugodni, hogy egy amerikai szerző tollából származó japán történet, amit kínai színészek játszanak angol nyelven (némi akcentussal, olykor belekeverve mondókájukba néhány eredeti-re maszkírozó japán szót), a Kaliforniában újraépített „Kiyotóban”, tehát ha valaki van oly szemtelen, hogy ebben a Hamupipőke-sztoriban mégis megkísérel „mélyebb” tartalmat is felfedezni, ám tegye. A narrátor – hisz emlékiratról van szó – feltár egy sajátosan keleti, női alkimista-történetet, „arannyá-formálódást” – de ez a kísérlet szigorúan megmarad a „külszíni fejtés” szintjén.
Ne akarjuk kicsomagolni a filmet a kimonójából. A nő is felöltözve érdekesebb… (?)