2009. március 4., szerda

Fernando Eimbcke : Kacsaszezon

Megjelent: zartkor.hu

Aki arra kíváncsi, hogy Mexikóban mikor van kacsavonulás, az Fernando Eimbcke filmjében hiába keresi a válszt. Sőt, az első húsz perc azokat is elbizonytalaníthatja, akik nem reméltek eféle információt, de azt azért biztosra vették, hogy a „kacsa” valahogy mégis csak megkülönböztetett szerephez jut majd. Ám sehol egy kacsa! Helyette kihalt lakótelepet kapunk, lámpaoszlophoz lakatolt kerékpárral – azaz csak volt „pár”, az egyiktől ugyanis valaki már megfosztotta a kopott vázat - , szürke égboltot szürke házfalakkal s nem elsősorban azért, mert a film fekete-fehér... Aztán a felvillanó, s pillanatra kimerevített képek egyikén, egy többemeletes panel tetején egy zászlón feltűnik a tételmondat: „Ninos heros” – azaz „a gyerekek hősök”.
Két fiú egy napra magára marad otthon egy üveg kóla, Bush kontra Bin Laden lövöldözős videójáték, s némi kézpénz társaságában. „Értékes” időtöltésüket a szomszéd lány, egy pizzafutár, majd a beálló áramszünet zavarja meg, így kénytelenek más módon – immár együtt – múlatni tovább az időt. Változatosan. Azaz: hol fekve, hol ülve-állva, olykor filozofálva, de szinte mindig a semmibe révedve. Mintha Dali fáról lecsurgó órája lenne a szoba falán... Nincs változás, csak egy kimerevített, múltat s jövőt kizáró, álló pillanatot tudhatnak magukénak a szereplők, melyben élnek, cselekszenek – cél nélkül.
A brutális Kölykök-höz képest ez a mozi kedves, szeretnivaló hősöket ábrázol, akik azonban – műfajkötelező dramaturgia szerint – még csak nem is sejtik, hogy életükkel mechanikus, monoton ritmusnak engedelmeskednek. A rendező ügyesen konstruál, mikor létrehozza az élettelen, dologi világra rímelő – éppoly élet-telen – emberit. A film első negyedében szinte kizárólag a tárgyakon a hangsúly: kóláspohár, hűtőben rezgő puding, csöpögő vízcsap kerül premier planba, dinamikát adva a látszólagos „történés-nélküliségnek”. A játék a ritmussal akkor nyeri el mélyebb értelmét, mikor a négy „összezárt” veszi át a tárgyak szerepét, lassan feltárul életük. Pizzásfiúnk lelkivilágának pokolbugyrából komor történetet kotor elő előző munkahelyéről, egy sintértelepről, ahol ő volt a „hóhér”; a szomszédlánynak szülinapja van, de az anyja elfeletkezett róla, így kénytelen saját maga nekilátni a tortasütésnek; az egyik srác szülei pedig válófélben vannak, mindennaposak a házi-háborúk, melyeket a vagyonelosztási nézeteltérések hívnak életre, például egy, a tó vízéről levegőbe emelkedő vadkacsákat ábrázoló kép, ami egyáltalán nem szép, s a szülők eddig a szekrény mélyére dugva tárolták... Végre érthetővé válik a cím! Névnélküli szereplőink a „valódi” kacsák. Csak áztatják a feneküket anélkül, hogy a víz elpocsojásodására önmaguktól felnyílna szemük. De egy (társadalom)kritikában nem maradhat el a szembesülés. Mi legyen hát a megoldása a nihil-filmnek? Némi cannabis. A szülinapi sütibe, a feledékeny mamától elcsenve. Amitől a kacsák „szárnyrakapnak”... És - most már igazi fegyverrel, nem úgy, mint Bush és Bin laden az elején – porrá lövik a lakást, megsemmisítve a szülői vita tárgyait.
A téma élét kellemesen tompítják a szereplők, a természetes, sallangmentes játék, a megannyi apró képi- és szóbeli poén, s az a szerencsés tény, hogy a film nem veszi magát túl komolyan. Képes túlélni a banálisnak ható „füves” fordulatot, a látványos lakáspuffoktatást, s a két fiú szimbolikus póló-csere jelenetét az utolsó percekben.
Kacsa-ügyben már csak az a kérdés, le tudnak-e vajon szállni? És hol?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése