A szádban olvad… - Steve Buscemi : Lonesome Jim

Megjelent: zartkor.hu

…A hősök, meg akik annak képzelik magukat, egyaránt azért vannak a világon, hogy valahol otthon legyenek benne… Ez…olyan… elidegeníthetetlen jog vagy mi…
Az előbbi ritka, mint a fehér holló, igazi, „pedigrés” képviselőik létezéséről mostanság nem állnak rendelkezésre megbízható adatok, vagy talán csak a „hol”-t nem akarják a többiek orrára kötni, nehogy meginduljon a zarándoklat, mint Sai Babához, Indiába, vagy a tisztelet jeleként idő előtt ki ne preparálják őket. Az utóbbiak azonban fellelhetők egy kezdő ornitológus számára is.

Jim a „hőssé”, „művésszé”, „pedigrés” kiválasztottá, „megváltóvá” - esetünkben íróvá - válás rögös útjain a kutyasétáltatásig jutott. Nincs pénze, kénytelen hát istenhozzádot mondani New York-nak, a „lehetőségeknek”, s visszatér családjához a vidéki kisvárosba, ahonnan annak idején fejvesztve menekült el egy jövőbeni napsugaras, sikeres karrier reményében.
A tipikus amerikai siker-sztorik mára ugyancsak tipikusnak nevezhető fonákja, Steve Buscemi legfrissebb mozija újfent bebizonyítja, hogy egy fecske nem csinál nyarat, s, hogy az állat s növényvilág rajongói még egy pozitív impulzust kapjanak a továbbolvasáshoz: kutyából sem lesz szalonna.

A vidéki család a megfeneklett, céltalanul vegetáló, a kívülről érkező impulzusokat nemhogy elutasító, de felfogni sem képes, esendő, el-hülyülő sejt, fogaskerék a nagy amerikai gépezetben.
Az apa érzéketlen, a cinizmus betokozódott az agyába; az unokahúgok kékszeműek, szőkék és jól tápláltan lomhák; a báty képtelen nőt szerezni, s emiatt frusztrált. Az anya lankadatlan műmosolya mögött még felsejlik némi emberi vonás, de bárgyú naivitása a „boldogok a lelki szegények” parafrázis nem túl hízelgő újraértelmezése és felülvizsgálata, hisz kezes bárányként megy a „vágóhídra” is – még az iránt sem mutat különösebb érdeklődést, hogy kábítószer birtoklásáért ártatlanul lecsukják egy időre a magát „Evil”-ként (azaz: „Gonosz”) pozícionáló nagybácsi miatt. A Rossz azonban éppúgy, mint a Jó, rég nem hordozza már karakterének tiszta esszenciáját, Sötétség és Világosság pólusait lecserélte a Szürke, s a Mégszürkébb. Ebből a drámai kontrasztokat mellőző színskálából „főhősünk” sem tündöklik elő változatos színárnyalatokkal – mint ahogy azt egy állítólagos íróféléről feltételeznénk -, s még ha van is olykor néhány használható, értelmes gondolata, konyhafilozófusként csak annyit ér el vele, hogy testvére öngyilkosságot kísérel meg, persze sikertelenül, így aztán Jim az önjelölt népboldogítók megmosolyogtató, de sorozatos melléfogásai és tehetetlensége miatt szánalmas karikatúrája lesz.

Külön élvezetet jelent az a mód, ahogy rendezőnk milliméterre megközelíti, de aztán finoman elsiklik a szokásos dramaturgiai klisék mellett, melyek egy fejlődéstörténet felé jelölnék ki az irányt. Így például Jim nem nevel a kétbalkezes kosárlabdacsapatból néhány hónap alatt elitligát; nem válik jobb emberré az angyali ápolónő puszta közelségétől; sőt Evil mesterkedéseinek sem veszi elejét, Igazságosztót játszva. Összegezve: a romantikus hősöknek híre hamva sincs a filmben, legfeljebb Jim öngyilkos művészek portréival dekorált falán, középen Hemingway-jel, akiről az újdonsült barátnő jó szándékúan megkérdezi, hogy az meg kicsoda.

Buscemi látszólag nem kívánja lefejezni a szinte már kötelező társadalomkritikai bárdéllel a dicső amerikai létformát, inkább csomagol. Kellemes vígjátéki köntösbe, azaz – „ostyázza” a keserű pirulát. Kérdés persze, hol milyen gyorsan olvad a „borítás”, s hogy nem fáj-e sokkal jobban, ha gyolcsba hengergetett nyakra csap le a bakó…