Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

…gasztronómiai nézőpontból (is)

Szeretlek! – suttogja egy kellemes bariton. A nő ráemeli meghatottságtól könnyes tekintetét, nem szól, némasága a vallomás. Aztán egymás karjaiba omlanak, s hosszú csókban összeforrt ajkuk felett megjelenik a “The end”. Persze lehet, hogy a hölgy nem várhatta ki a “Vége” feliratot, mert pár perccel előbb már búcsút vesz Ryan O’ Neiltól s e küzdelmes árnyékvilágtól – összetört szívű szerelmest s szipogó nézőket hagyva maga után. Esetleg elutazik Casablancából… Nem falnak – legfeljebb szemeikkel, egymást.

"Egyszemélyes szélességű" éjszakai sikátor. Tésztabár. Bájos ferdeszemű szépség lépcsőn le. Csíkos, virágos, leheletfinom csipkével díszített sárga, kék, zöld, piros… magasan záródó “hattyúnyak-kiemelő”-galléros, szűk, “csakjóalakúaknak” szabású ruhában. Sármos, fekete hajú, fehér inges úr fel. A kezekben a szívfacsaróan érzelmes zene taktusaira kecsesen megbillenő éthordók; a másikon szemérmesen tovasikló pillantások – egy romantikus történet refrénszerűen vissza-visszatérő képsora.

A helyszín Hongkong, valamikor a 60-as évek elején. Két fiatal házaspár épp most költözik az egymással szomszédos albérletbe – az egyik édeskettesből azonban a nő, a másikból pedig a férfi folyton távol van. Mr. Chow és Mrs. Chan így magányosan éldegélnek, míg Mr. Chow egy nap meg nem hívja Mrs. Chant egy étterembe, s ott, kölcsönös tapogatózó kérdésekkel – melyek egy bizonyos táskára illetve nyakkendőre vonatkoznak – ki nem derítik, hogy házastársaik bizony hűtlenek. S ráadásul egymással csalják meg őket. Hogyan folytatódna ezek után egy tipikus rózsaszín románc? A két hoppon maradt szerelmes először különféle terveket eszelne ki szeretett házastársa visszahódítására, míg a nagy hadműveletek alatt végül egymásba nem habarodnak. Vagy: elhatározzák – kizárólag revans céljából! – hogy ha ők úgy, hát mi is úgy… egymásban keresnek – és találnak – vigaszt… az eredmény ugyanaz. A Szerelemre hangolva azonban e tekintetben (is) rendhagyó történet.
És “nagyon film”. A színek, a hangok, a képek mesélnek. Nagyon érzékeny, nagyon kifinomult, nagyon rafinált, nagyon egyedi stílusban anélkül, hogy agyonnyomnák az érdeklődést nem épp fordulatosságával fenntartani kívánó alkotást. – Mert elbűvölően bájos a pilláit szemérmesen rezegtető Maggie Cheung, és elgondolkodtató a Tony Leung által életre keltett “játékmester” figura, és még napok múltán is ott bujkál a fülben az érzelmes, spanyolos dallam (bravúros választás). De mindez csupasz lenne a legapróbb lelki rezdülést is híven tükröző látványtervező, William Chang, és a kamerát szinte ecsetként bűvölő Mark Lee Ping-Bin és Christopher Doyle képei nélkül, aki a korábbi “száguldós” kavalkád (Bukott angyalkák) után most “lassítani” kényszerült.
Maga a film is “lassú”, “kivárós”, mintha a rendező épp abban a pillanatban akarná eldönteni, hogy akkor most hagyja végre beteljesedni ezt a szerelmet – mert a túlfűtött erotikát már nem sokáig bírja sérülés nélkül a vászon , vagy sem. Vagy egyszerűen bízza a választást a szereplőkre, a pillanatra… De hát, a Sors – és a forgatókönyvíró – könyvében úgy van megírva, hogy ez a perc ne jöjjön el. Mégis erről a sosemvolt pillanatról szól az egész film. És még valamiről, ami első hallásra talán inkább hatásvadász, mint meglepő megállapításnak tűnhet: az evés örömszerző voltáról.A falon óra ketyeg – egy a számos vissza-visszatérő kép közül. Mutatja az állítólag “mindent megoldó” múlását. A hűtlen szerelmesek azonban csak nem térnek vissza, s a Mrs. Chan és Mr. Chow közt kibontakozó kapcsolat is – amiről egyikük sem vette észre, mikor ért szerelemmé, vagy legalábbis nem mertek róla tudomást venni – belevész az időbe. Képtelenek egymáshoz közelebb kerülni, a folyton vissza-visszatérő zene funkciója is az, hogy kiemelje, még hangsúlyosabbá tegye az elszalasztott “nagy pillanatokat” (akárcsak a film közben megjelenő haiku-szerű sorok), míg végül a férfi bele nem súgja titkát egy falmélyedésbe. Aztán sárral tapasztja be – szimbolikusan lezárva a múltat.

Úgy tűnik, a Kar-Wai – hősök képtelenek a változtatásra. Mást akarnak, jobbra vágynak, de, még ha az élet tálcán kínálja is a lehetőséget, akkor sem ismerik fel azt, vagy csak megkésve. És inkább elmenekülnek egy önmaguk teremtette realitásba, mint a Chungking Express rendőre (szintén Tony Leunggal a főszerepben). Légi kísérő barátnője ugyanis “elrepült”, többé nem kíván landolni a férfi ágyában. Hogyan küzd meg a ténnyel, hogy elhagyták? Hazatérve végigjárja a szobákat, hátha egyszer csak előpattan valamelyik zugból a hűtlen kedves, s élhetik tovább addigi életüket. Ha már a lányt nem halmozhatja el szeretete apró megnyilvánulásaival, hát minden gyengédségét egy hatalmas, hófehér plüssmackóra pazarolja, beszél hozzá, tisztogatja a szőrét. Időnként kiteszi szellőzni, napfürdőzni a stuardess-egyenruhát – lám, nem unatkozik! Az persze nem tűnik fel neki, hogy valaki az ő tudta nélkül nap mint nap bejár a lakásába, s kitörő lelkesedéssel veszi birtokba az idegen otthont, kicseréli a címkéket a felhalmozott szardíniakészleten, az unalmas-kopott fogmosó pohár helyére kedvesen színeset csen, s ami a legfontosabb: a magányosan tengődő aranyhal mellé lassan egy egész kis kolóniát telepít.
Honnan az ismeretség? “Nap, mint nap összefutunk különféle emberekkel és előfordul, hogy vadidegenek egyszerre jó barátok lesznek” “halljuk” a néma fiú gondolatait a Bukott angyalkákban. Itt is valami ilyesmi történt. A “besurranó” leányzó egy közeli büfében dolgozik, amit a lelkiismeretes járőr műszak lejárta után mindig felkeres, hogy beszerezze kedvese kedvenc csemegéjét. Mindig ugyanazt. Aztán rábeszélik egy kis változtatásra: olykor már pizzát is vesz! Nem is nagyon csodálkozik, mikor barátnője is “változtat”. Valami olyasmit fűz a történtekhez, hogy mégis csak ki kellett volna tartania a rég bevált ínyenc saláta mellett.
Az összes filmben kiemelt szerepet kap az étel, az étkezés. A Bukott angyalkák–beli bérgyilkos “társa” például – gyönyörű, fekete hajú – kissé buta, tompa, a szerelmi bánattól elgyötört nő arckifejezésével tömi magába a tésztát a film elején. Meg sem rágja, oda sem figyel. “Orális önkielégítés” premier plánban, torzító halszemoptikával! A film végén ismét visszatér ugyanez a jelenet azzal a különbséggel, hogy végül egy motoron köt ki, szorosan hozzásimulva egy férfitesthez: “Tudom, hogy nemsokára le kell szállnom. De addig is olyan jó meleget érzek.” Távol álljon tőlem, hogy túlzottan filozófiai síkra tereljem a szót, de ez, és még sok elejtett mondat Leibniz monasz-tanát juttatta eszembe, mely szabad átkötésben valahogy így hangzik: minden ember egy monasz, egy miniatűr világegyetem, amely próbál közel kerülni egy másikhoz – de legfeljebb csak súrolják egymást. A megnyugtató, tartós közelség megvalósíthatatlan. És itt lehetne arról elmélkedni, hogy hát igen, ez napjainkban, ebben a kitágult szövevényes útvesztőben különösen igaz…, meg az elidegenedés…, nem törődünk egymással… , végigrohanjuk az életünket anélkül, hogy megtanulnánk megállni egy pillanatra és kiélvezni annak múlékonyságában rejlő szépségeit… – elcsépelt közhelyek. Igazságtartalmuk boncolgatásába itt, most, inkább nem bonyolódnék bele. De árulkodóak a hideg kék neonfények, a feszülten izzó vörösek, az ideges-“dogmásan” ide-oda mozgó, majd vad száguldásba kezdő kézi kamera (olykor torzító optikájával), az átlós képszerkezet; a történet szintjén pedig a széttöredezettség, a párhuzamon egymás mellé vágott sorsok, a megszűnés – vagy ellenkezőleg, a kibontakozás – stádiumában lévő kapcsolatok. Beteljesedés nincs, az óra egy percre sem áll meg, a mutató egyre csak rója a köröket hol egy iroda falán, hol az ananászkonzervek szavatosságára figyelmeztetve.

A Chungking Express “1-es számú”, szőke hajkoronás bűnöző nőjébe beleszerető rendőr választja ezt a bizarr időmérőeszközt – egy hónapon keresztül minden nap vásárol egy, április 30-án lejáró konzervet. Mire meglesz mind a harminc darab, addigra visszatér szerelme is, az őt faképnél hagyó May. Vagy mégsem. Akkor viszont neki kell fölfalnia az egészet. Hasfájdító módja a búfelejtésnek… Akkor már inkább Mr. Chow módszere a betapasztott lyukkal. Az egyik “bukott angyalkának” is problémát okoz az ananászbefőtt. Még gyermekkorában belakmározott belőle – és megnémult. A “hanghiány” vagy a romlott gyümölcs az oka, ki tudja, mindenesetre a fiú különös módon viselkedik: éjszakánként “elad”. Fagylalttal tömi a testi erővel “vásárlóvá” nyilvánított gyanútlan járókelőket, ő maga pedig egy “halott” disznóval kerül közelebbi kapcsolatba: a hátán ülve “gyömöszöli” (igazából nem tudom, miként szabad értelmeznem a szegény szerencsétlen “elhunyton” végrehajtott mozdulatsort) állatot. – Ha valaki nem látta Kar-Wai előbb említett filmjeit, nem talál semmi különöset abban, hogy Mrs. Chan is állandóan tésztabárba járkál, s mikor végre kettesben van Mr. Chow-val, akkor sem történik semmi, csak jól bevacsoráznak. De az előbbieket is figyelembe véve azt hiszem, leszögezhetjük: mindenfajta étvágyukat – a szexuálist is – étellel elégítik ki. A Chungking Express stuardess-barátnős rendőrénél a fejlődés jelének kell tekintenünk, mikor feltűnik neki, hogy már a szardíniának sem olyan az íze, mint régen. Persze mi tudjuk, hogy ennek egyszerűen az az oka, hogy nem is szardíniát eszik.
Ha az ételt, mint szerelmet és kielégülést okozó dolgot fogjuk fel, szimbólumként értelmezhetjük a büfés lány aranyhal-telepítési akcióját. A “konzervált” helyett “élő” kapcsolattal akarja kitölteni a férfi életét. Mindegyikük ezen fáradozik. Azon, hogy értékessé tegyenek minden pillanatot. Erre vágyik a bérgyilkos, aki monológjában megvallja, évek óta részt akar venni egy esküvőn. Elméletileg neki is van felesége, legalábbis ezt hazudja a kíváncsiskodóknak. Tárcájából egy fekete nő képe kerül elő, akit évekkel ezelőtt fizetett le az “ál-fotóért” cserébe. Gyermeket pedig – hasonlóképp – egy gombóc fagyiért vett. A “Szöszi” elszántan ráakaszkodik, neki is kell valaki, de a férfinek már van társa, akivel sajátos módon tartja a kapcsolatot: jeleket hagy maga után, pl. egy dalt a zenegépben. Előfordul, hogy a lány elveszti a nyomot, de mint azt az egyik szereplő megállapítja, minden ember magával visz egy darabot a másikból. Így érzi meg Szöszi a számára ismeretlen fekete hajú lányon a bérgyilkos illatát, s jöhet létre a “nagy találkozás”, ami nem vezet sehova. Azaz dehogynem: a férfi utolsó megbízatása közben meghal. Rendezőnk örömét leli az ide-oda csavart történetekben, amiket, úgy látszik, képtelen lezárni – mindig nyitva hagyja a kérdést: lesz-e, lehet-e jövője két embernek, együtt. Mert folyton csak enni, az nem megoldás.

- Nem eszem bánatomban és nem sugdosok a konnektorba…

Megjelent: zartkor.hu