Provokáció a budoárból - Ivo Dimchev: Lili Handel

Megjelent: zartkor.hu

Lili Handel nem ereszt. Napok múltán is eszembe jut nőies, kasztráltakra emlékeztető hangja, s a hófehér, teljesen szőrtelen test a megmosolyogtató, gyöngyfüzérekből kialakított ágyékkötővel, ahogy tűsarkúban illegeti magát, vagy a “legkameraérzékenyebb” pózt keresi a hatalmas, vörös karosszékben, hogy elnyerje a néző kegyeit – s ebből erőt merítve… élni tudjon.
Louis Armstrong szerű, füstös blues szól a hangszóróból, recseg-ropog a lejátszó. Vele párhuzamosan egy nő (?) is aláénekel, de hogy szintén felvételről halljuk, vagy valahonnan a távolból, az eldönthetetlen. A hang gazdája azonban hamarosan megjelenik a maga se férfi, se nő mivoltában, valódi dívaként. Szép, komikus és egyben félelmetes ez az alak, mert besorolhatatlan, kategorizálhatatlan – és mert a kezében vagyunk: ő “előad”, mi pedig “befogadunk”… ha tudunk. Ha akarunk. Mert hogy a közönségre egy, “provokatív”-vonalas tánc- illetve fizikai színházi előadás vár, azt nem nehéz kitalálni. Akkor is tudnánk, ha Ivo Dimchev az egyébként igen szép és izmos fenekét nem ringatná nekünk hátat fordítva-pucsítva, már-már zavaróan hosszú ideig. De ezt teszi! Ez kell a népnek (?)! És beszél, csak beszél a vágyairól, az álmairól, újabb pózokat keres, akkurátusan rendezi élő szoborrá természetellenesen kifacsart tagjait, s közben kiszól egy, a fényképezőgépével babráló nézőnek, hogy csak fotózzon bátran, őt nem zavarja a “flash”. Szórakoztatni akar minden áron – de láthatóan nem találja a helyét. Magabiztos, nem fél lemezteleníteni magát – de közben tele van bizonytalansággal. A közönség kegyét kereső, kedves és előzékeny “nő” – majd cowboy kalapot téve a fejére, a fotelen féloldalt fordulva motorozást imitáló “férfi”. Leginkább azonban egyik sem, hanem nemtelen bohóc. Egy clown.

- Próbálom kitalálni, mire megy ki a játék. Aztán rájövök, hogy – többek között – valószínűleg épp erre… hogy miközben a néző “mulat”, közben azon agyaljon, hol a csapda, mikor lép bele a hurokba, s lendül a magasba, lábánál fogva himbálózva. A pusztán erre játszó előadás azonban sekélyes, “kisstílű” – nyugtatja meg magát az ego, s egyben konstatálja, hogy lám!, én-védő mechanizmusa igazán életképes és találékony.

Ivo Dimchev azonban nem olcsó provokátor, az előadás nem egyszerűen a prüdériát veszi célba, hanem a szépségről s művészetről alkotott fogalmainkat vizsgáltatja felül, s karikírozza. Az embernek mutat tükröt, aki rutinszerűen felháborodik egy gyöngy tangán, aztán ugyanilyen rutinszerűen nevetgél egy-egy hatalmas nőies sóhajon, s ugyancsak rutinszerűen “művészinek” tartja majd az egész előadást átszövő “szépség-példázatot”, ami aztán legitimizál mindent. Indokolva érezzük, hogy – khm… – szájjal elégíti ki szexuális vágyait (helyesebben imitálja), s azt is, hogy a szemünk láttára vért vesz saját magától, aztán licitet hirdet rá. “My Super Special Blood!” – skandálja, a nézőközönség pedig kényelmetlenül fészkelődik. “Rutinszerűen” meg lehet venni egy üvegcse vért??? Az ego bajban van. Az a kellemetlenebb a számára, ha hagyja, hogy az előadó kedvére űzze provokatív tréfáit, vagy ha bekiabál egy összeget, hogy megkaparintsa a “művész-vért”?Hol húzódik a határ? Hol az a pont, amit az előadó már nem léphet át anélkül, hogy művészete öncéllá válna? Dizőz-bohócunk feladja a leckét… Az előadás minden egyes pillanatában ott toporog, kopog tűsarkával a “tilosban”, s azt hiszem, tűrőképesség kérdése is, kinél merre billen a mérleg.

Nyizsinszkij vagyok! Én vagyok Nyizsinszkij! - Haumann Máté

Megjelent: zartkor.hu

„Én vagyok Nyizsinszkij?” - De előbb talán a fekete zongoráról, ami komor méltósággal foglalta el a tenyérnyi színpad jobb sarkát. A zongoráról, aminek végül is semmi funkciója nem lesz az előadás során… csak díszletelem, vagy az sem, talán nem volt hova tenni, s arra a 70-80 percre igazán nem érdemes kirángatni a raktárba, míg a darab tart. Azért a zongora mégis… „mutat”, bejáratott szimbólum, „megy” egy tudathasadásos-elmebeteg (?) nagymonológhoz (élet-koporsóként), még ha „sírás, nyerítés, búgás” ezúttal nem is tőle, hanem a színésztől ered.
A zongorás intermezzo voltaképp az előadást megelőző félelmeimről ad számot: Haumann Máté, Nyizsinszkijként, egyedül a színpadon, 7 figura bőrébe bújva… öngyilkosságnak tűnik.

A Spinoza szobányi színháztermének balra eső ablakmélyedésében egy férfi alakja sejlik fel, aki, alighogy megszűnik a szokásos pusmogás, in medias res, minden felvezetés nélkül belecsap a monológba, újra s újra azt kérdi, ő valóban Nyizsinszkij-e, vagy inkább a saját apja, vagy az öccse, s mindezt olyan erővel, ahonnan nehéznek tetszik a további fokozás. Kényszerzubbonya a klasszikus balett-táncosok ruháját idézi, de a lelógó kötés úgy fest, mintha szétcincálták volna kosztümét, vagy mintha a mozgástól szétrepedt volna – az utolsó tánc alkalmával. Mindez, a már idézett fekete zongora, az átható csendet megtörő, kívülről beszüremlő zongoradallam olyan „artisztikus” légkört teremt, hogy az első pár percben igazolva látszanak a balsejtelmek.
Aztán már csak ez a vékony, fehérbe öltözött alak létezik, aki egyre csak beszél, és kérdez, és felidéz, és áthidalja azt az árkot, ami a „kintről jött” (értsd: néző) és a „benti”, azaz elmegyógyintézetbe zárt, minden tekintetben „belül” élő művész közt tátong. Ja, s ami a legfontosabb, mindezt olyan fokú izzással, ami szépen lassan elpárologtatja a félelmet.

A Nyizsinszkij utolsó tánca, Norman Allen negyedik drámája az előadótól sokat követelő, igazi jutalomjáték. Szövege - mely a modern lélektani regény tudatfolyam-technikájának megfelelően az elmében s a lélek emlékezetében örvénylő képekből sajátos történetté rendeződik - bolyongás térben és időben, az „eltűnt idő nyomában”. Mivel töretlen, egy pillanatra sem szűnő belső gondolatáramlásról van szó, így az előadó figyelme, koncentrációja egy pillanatra sem lankadhat, másként megtörik a varázs, s a néző – hirtelen átzsilipeltetvén egyik dimenzióból a másikba – unottan legyint, és köszöni, de nem kér többet effajta kényszertelepítésből.
Nem kapunk.
Haumann Máté alakítása hiteles – bár sajnos a kis terem bensőséges atmoszférateremtő ereje nem párosult megfelelő látási viszonyokkal, s így furcsa, félig hangjáték-szerű előadás jutott osztályrészül a túlságosan hátul, előnytelen, „outscenikus” pozíciót elfoglaló közönségnek.
A táncos/ápolt tudata egymás után dobja felszínre életének meghatározó alakjait: önmagát, a gyerek Vaclavot; felfedezőjét-impresszárióját-szeretőjét, Gyagilevet; feleségét, Pulszky Romolát; a szintén táncosnő lánytestvért; a partner-kolléga balerinát – különböző személyiségeket, hús-vér alakokat, melyek azonban mégis csak elme-teremtette lények, akik benépesítik Nyizsinszkij csönd-színpadát. Mindezt eszköz nélkül – azaz dehogy, egy táncos egyetlen eszköze a teste lehet, s a rendező, felismerve e tényt, olyan pozíciókba helyezi a monodráma szereplőjét, hogy a színházi előadásból végül egy tudatosan átgondolt koreográfia (is) kibontakozik, melyben a zene a színész hangja. A jelenetezést a pozícióváltások mellett a fénytechnika segíti, a megvilágítás módja az éppen játszott szerep-hez , megelevenített elme-alakhoz kötődik, s jellemzi azt.

Így bontakozik ki egy zseniális táncos élete, aki egyedi, szokatlan nyelvezetével merőben felforgatta a klasszikus balett finomkodó gesztusrendszerét, formavilágát. Aki ünnepelt sztár, akinek a színpad a mindene - de az életben halálra van ítélve, s ez végzete.

A darab nyilvánvalóan nem az „Így élt” sorozat színpadi megfelelője kíván lenni (Radó Gyula rendező gyakorlott a monodráma műfajban), bár Haumann Máté legemlékezetesebb pillanatai épp azok, mikor pár percbe sűrítve egy egész este (például egy bál, s az ott rögtönzött fellépés) lenyomatát adja, annak minden színével, ízével, illatával. Valóban, a néző megesküdne rá, hogy látta a plafonról lógó méregdrága kristálycsillárokat és a kikent-kifent sznob gyülekezetet, aki süket mindenre, de legfőképpen a művész-lét tragédiájára. - „Nyizsinszkij vagyok?” A táncos és a „halandó” elvesztette a kapcsolatot… A név önálló életre kelt, örök életet kapott, az ember pedig, kénytelen megküzdeni a halállal – meg a fekete zongorával.


Rendező: Radó Gyula
Művészeti tanácsadó: Seregi László
Mozgás: Király Attila
Jelmeztervező: Zoób Kati
Látvány: Sibalin György
Világítás: Csorba Mátyás
Hang: Csorba Mátyás

Vaclav Nizsinszkij: Haumann Máté

Mi, a cirkusz - Hólyagcirkusz: Csődcsicsergő

Megjelent: zartkor.hu

“- De ez nem szííííííííííííííííííííííííínház!” – mondom megint, immáron sokadszor, bölcsészes szent hevülettel M.S.-nek. “- Ez cííííííííííííííííírkusz!” – nyílok egy hosszú whiskyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy-re, mert el akarom neki magyarázni, meg akarom vele értetni, győzedelmeskedni akarok ebben a cirkusz-ügyi dialógban – én, a fogadatlan prókátor.

Mert értem, nagyon is értem, amiről M.S. beszél, mikor azt mondja, hogy “Ákoskám” (Ákoskám nem én vagyok, lehet, nem is így mondta, hogy nem ezzel a kifejezéssel élt, hogy ákoskám, de akár ezt is mondhatta volna), tehát "Ákoskám nem értem, min kacagtál annyit! Hogy a Spilák rántottát főz?! Ugggggggyan kérlek! Vagy, hogy a Szőke Szabolcs olcsó színpadi mű-röhögéssel akar minket is megnevettetni, hogy vegyük észre, nem poénon szórakozunk, hanem a saját “reflexiségünk” (micsoda képtelen hülye szó) lépett működésbe ebben a színpadi űrben, ahol nem történik semmi, az égvilágon semmi, csak a Semmi?" – Mert M.S. színész, mondom magamnak, a színészek szemszögéből éli át a darabot, az ő jelenlétükön, személyiségük, karakterük erején csügg, és nem akarja “rebbenetlen pillájú”, józan fejű esztétaként áldását adni erre a Semmire. Akkor valami elvész – a Világból.De ez cirkusz! Sőt mi több opera – azokon a Deszkákon állunk (vagy pléhpadlón), állnak, a színészek. Vagy bohócok. Vagy mik. Az egyik, Szőke Szabolcs, már a színpadon, bortól ájultan székéről lecsúszva vár minket. A másik, Eszes Fruzsina, késve érkezik, és levág egy gyors ön-analízist “egész jó” hangszeres tudományáról. A Spilák “zajt üt” a teaforralóval – miközben előre értelmezi az előadást, s a rendező utasításait tartalmazó papírlappal a kezében beáll a szöveg által meghatározott helyre. Ezzel az önreflektáló gesztussal, az értelmezési koordináták és elvárási horizontok (…) (mert ez nem…) felrajzolásának gesztusával veszi kezdetét a “színházcsődi” előadás!

Furcsa hangszerek szólalnak meg furcsa figurák kezei közt, a hangok lassan egymásba kapaszkodnak, hogy megszülessen a dallam, hangosabban, egyre hangosabban, ebben a rendetlen, összevissza zenekari árokban, ahol isznak, főznek, vizelnek – majd megtorpan. A zenébe belekúszik a színház, a kötelező verbalitás, de a hangszerek “kezelői” elbeszélnek egymás mellet, a kommunikáció – a zenén kívül – ebben a darabban (is) lehetetlen. Szétcsúszik, mint a színpad közepén helyet foglaló óriás metronóm ajtaja, amiből funkciótlan figura mászik elő újra és újra. De a totális csőd felé haladva könnyedén átszökell a darab az abszurd-színháziságon, és ismét a húrok közé csap. Minden apró momentum, bohóctréfa egy hangjegy, és a szereplők (ez nem úúúúúúúúúúgy színház) hangszerek, a ritmus hordozói, az egyetlen, lehetséges összetartó formában, a zenében lelve megnyugvást ideig-óráig – ebben a Semmiben. És akkor. Akkor színre lép rongyos rózsaszín kokott ruhában az énekesnő, Tóth Evelin, és megszületik “valami”. (…) “Színház…” – mondja M.S. Erejével a színpadon játszók közül senki sem vetekedhet – talán csak a balra, dobok mögött ülő, kockára festett szemű Homonnai Katalin, akit, mint egy nem a mindennapi szemnek szánt cirkuszi szentet, bálványt, cirkuszügyi médiumot (a klasszikus fekete-fehér keresztbe csíkos pólót viseli), az előadás első harmadában még letakarva hagynak. A züllött, szakadt díva hangja magasra csap, szemeit forgatja, mint egy varázserejét próbálgató eszelős boszorkány, vasorrú bába. Magas sarkú cipőjét lecseréli a két, kezdettől fogva a mikrofonállvány mellett árválkodó tornacsukákra, s arcán a fehér festéket elkenve, száját gyúrva, nyelvét elő-elődugva kiokádja magából clown énjét – a maszk-ot, a bohócot. A “megszületés” ténye maga nem okoz katarzist. Tóth Evelin dala – akárcsak Spilák Lajos sajátos “előadás-értelmezése” a darab elején, Eszes Fruzsina szomorú nagybőgős önvallomása, vagy Szőke Szabolcs “vak de mégis halló” hegedűsként való önmeghatározása (a sor folytatható Rácz Attilával, Nádasi Lászlóval, Szabó Domokossal) – definiál. A fehér arc, a maszk borzalmasan – és szándékosan – közhelyessé tett definícióját adja, miközben egy óriás fapatkóra emlékeztető alkotmányon körülforog, kering a színpadon. Még egyszer: a születésben semmi letaglózót nem élek át. Annál inkább a színésznő jelen-létében, fájdalmas-gyönyörű clown-állapotában.A darab a jobb oldalon, póznára erősített játék baba “csúszásával” ér véget, a cseppnyi plasztikra erősített nagy boszorkány-orrával végigkopogtat (egyszer, egy vásári forgatagban láttam hasonló játékszert…) a rúdon – s a zene elhallgat. A színésznő – mint azt az alcím is mondja (Művésznő a csúcsponton) – fentről, ha úgy tetszik, a hangjegyek magasából – a fán kopácsolva a mélybe száll“Ez nem színház!” Ez színház, opera – és cirkusz. És “fehér, fehér, fehér” – az arc.

Játsszuk azt, hogy színház! – Juhász Bálint és Kenéz Anikó: Kerek a káposzta

Megjelent: zartkor.hu

Sokféleképp lehet színházat játszani, a kedvesem gyakorlott bábjátékos, én, ha már választanom kell, a kesztyűbábbal szemben a marionett-figurákat részesítem előnyben. Néha azt játsszuk, hogy dugunk, és mindketten tudjuk, hogy kell. Színházban még nem játszottunk. A darab mindig más, mert van úgy, hogy nincs kedvem vacsorázni. Otthon. És elugrom inkább egy törökbe…

A Sirályban új befogadó állomásra találtak az intézmény-független színtársulatok, csoportosulások, újító, a színházról másképpen gondolkodó ötletek. A kiérlelt, hangjukra lelt „nagyok” mellett – mint az Urbi et orbi (rendezte: Urbán András), vagy a Libiomfi (Stefanovics-Kálmánchelyi-Végh) – a „kicsik” is elkiálthatják magukat, s ha elég hangosak, mint például a KoMa Társulat a Plazma című Garaczi darabbal, jó eséllyel döngethetnek félelmesebb, felszentelődött ajtókat is. Már ha ez a szívük vágya.
A Föld Színház előadása, a Kerek a káposzta ilyen formakereső, kísérletező darab, ami témájául a párválasztást, szerelmet, szakítást tette, s a darabhoz írt ismertető szerint azt kutatja, keresi, hogy „Mit is csinálunk? Hogy is csináljuk?” - Mindig enyhe gyomorgörcsöt kapok, mikor a színészek arra kényszerítenek, hogy tettlegesen is részévé váljak a játékuknak, esetünkben üvegezéssel és bizonyos kérdésekre adandó írott és mondott véleménynyilvánítással. A gyomorgörcs tud fejlődni kellemes izgalommá, mert cinkossá válok egy nagy közös „vállalkozásban”, erre példa a Libiomfi kasztingja a készülő Micimackóhoz. És a gyomorgörcs alakulhat hányingerré, mikor is megfogadom, hogy soha többet nem eszem… káposztát. Ez a pillanat nálam rögtön a darab elején bekövetkezett, mikor Juhász Bálint és Kenéz Anikó, a nő és pasi ügyi mizériáinkat újrarendező pár először fog bele „Játsszuk azt, hogy dugunk!” kezdetű, s minden „felvonásban” megismétlődő bugyuta dialógusába. Egy pillanatra még azt is fontolóra veszem: a káposzta sokkal inkább… szögletes. De a formával szembeni ellenérzéseimet pihentetem, mert a színpadi történéseket megelőzően vetített film kezdő képén Anikó verbális Bilagitot nyom a szánkba azzal, hogy elmondja: színházat nem csak „úgy” lehet csinálni; egészen másfajta jelenlét, vagy történés is képes színházként működni, kibillenteni a nézőt passzivitásából. Őt követően darabjaira vágott, és újraszerkesztett interjú következik a következő kérdésekkel: 1. Milyen tulajdonságok szükségesek, hogy szerelmes légy valakibe? 2. Hol szoktak az emberek ismerkedni? 3. Min szoktak veszekedni a párok? 4. Mondj egy okot, ami szakításhoz vezethet! – Az így létrejött anyag funkciója kettős: az utcán, vagy otthonukban megszólaltatott hétköznapi arcok szabad megnyilvánulása remélhetőleg elegendő ahhoz, hogy a nézők feloldódjanak, és ugyanígy mesélni kezdjenek; másrészt kiindulópontként szolgál a színészeknek saját dialógusaik, jeleneteik megalkotásához - a darab során számos mondat visszacseng a filmből -, ez a váz. A színpadon a játék csak eztán indul, „üvegezéssel”, s a szabály szerint az választ a fenti 4 kérdés közül, akire a megpörgetett üveg mutat. A válaszok krétával a padlóra kerülnek, majd rövid jelenetek következnek, elhangzik a nálam gyomorfájást kiváltó „Játsszuk azt, hogy dugunk!” szöveg, majd minden egyes felvonást egy drámai szituáció zár le, melynek története ugyanaz, de tónusa más és más: a férfi nősülni készül, a házassági tanú, egy nő, sürgeti, hogy öltözzön, mert elkésik, mire a férfi szerelmet vall neki, és egymás karjaiba zuhannak.
Az alkotói szándék kristálytisztának tűnik. Van 4 kérdés – voltaképp 4 kvázi felvonás -, melynek tartalma lényegtelen, akár a halászléfőzés is lehetne… Üvegezéssel – dramaturgnak ott a Sors keze – eldől, a kérdések milyen sorrendben követik egymást, s improvizációval az előre elkészített vázra a színészek rászerelgetik az általunk adott válaszokat is, így „járva körül, több oldalról” ezt az egész párkapcsolatosdit. Kísérleti szinten a szerkezet maga működni látszik. De hogy mindez színház lenne…?
Látunk jeleneteket, egy férfi és egy nő beszél egymáshoz, olykor halandzsanyelven, máskor ismert versekből idézve, majd pörögnek-forognak egymáson a földön, mint egy szeretkező, vagy mint egy alvó pár, aztán hozzánk szólnak, és persze elhangzik a… „Játsszuk azt, hogy dugunk!” - Mindez az előre meghatározott játékszabály szerint, előadásról előadásra módosuló szöveggel, attól függően, hogy a nézők aznap éppen mit dobtak be a közösbe. Bár e helyt talán meg kell, hogy cáfoljam magam, hisz a dolog iróniája abban rejlik, hogy a közönség – akárcsak a kisfilm szereplői – valószínűleg ugyanazokkal a közhelyekkel szolgálnak újra és újra, amitől az előadás ugyan nem válik hamissá, de az improvizáció valódisága és az esetlegesség megkérdőjeleződik. Hogy feltevésemet ellenőrizzem, megkértem egy barátomat, nézze meg a darabot. Igen, igen: a nézők szinte ugyan azokat a válaszokat adták, így aztán a színészek nyugodtan hagyatkozhatnak az előre megírt szövegkönyvre, s csak néhány különc néző ötletét kell bedolgoznia, például a szaunában való ismerkedésről.
Egy jó kis társasjátéknál többet, de egy maradandó színházi élménynél kevesebbet ad a Kerek a káposzta. A váratlan helyzetek – mint amilyen például a nézők teljes érdektelensége, közömbössége, vagy akár túlzott aktivitása lehet – kreatív, spontán és alkotó módon való kihasználása lendületet adhatna az alapjában véve életképes ötletnek, de a szereplők nem tudnak megbirkózni a játékmesteri s a színészi feladatokkal is egy időben. A kezdetben lámpalázasnak tűnő Juhász Bálint a maga természetességében, maníroktól mentesen - néha talán unalmasan - van jelen a színpadon, de egyetlen mondata sem vezet mélyebbre, ismeretlen ösvényekre, Kenéz Anikó összeszorult, grimaszokba ránduló szája és folyton szikrázó szemei (amik szó szerint mintha kapcsolásra működnének az üvegpörgetéseket követő jelenetekben) egy idő után kimondottan zavaróak, mert jelentés nélküliek. Csak a szöveg van, a „valamiről” beszélés van. Nem „valamit” mondás.
Pedig az a „valami” fel-felcsillan egy pillanatra, utána kellene ásni felületi kaparászás helyett. Ott a filmbéli lány, aki implicit módon Platón androgün-mítoszáról, a félbevágott lelkekről beszél… Vagy a Björk-szám indította asszociáció, hogy tudniillik az izlandiak (dokumentumfilmekben utána lehet nézni) folyton kúrnak, még akár testvér a testvérrel is!, mert hosszú a tél, s nagy a sötét. De játékba lehet hozni az ember „szerelem-érzete” mögött meghúzódó, s a közhelyes válaszokból is kirajzolódó szimpla mechanizmusokat, szétszaggatni és nem csak legyezgetni a rózsaszín fátylakat. Az elhangzó versrészletek (pl. az Óda, József Attilától) is csak felmázolt illusztrációnak tűnnek, sem alátámasztani, sem ellenpontozni nincs erejük – de nincs is mit. Összegzésképp: marad egy forma, ami nincs feltöltve tartalommal, ahhoz pedig nem elég „csinos”, hogy maga azzá váljék.
- Nem kell minden előadásba bugyiszaggatás meg meztelenség, de felvállalás igen. És ezt nem lehet félvállról venni. Azon túl, hogy él a vágy, a színházcsinálás vágya, kell lennie valami elementárisan, feltartóztathatatlanul feltörő mondanivalónak. Visszagondolva, a kisfilm sokkal izgalmasabbnak hatott a maga ad hoc modorában, mint a színházi „társasjáték”. Szerepelt ott egy pár, egy hosszú, sötét hajú lány, meg a kedvese. Az utóbbi, arra a kérdésre, hogy megtalálta-e már a nagy Ő-t, nem átallott – persze őszintén – a barátnője jelenlétében nem-mel válaszolni, mire a lány, aki persze viselkedni akart a kamera előtt, tovább mosolygott, de fészkelődni kezdett, a haját tűrögette – lehet, hogy máris a szakítást fontolgatta. Remek pillanat! Kapunk használható szakító-mondatokat is. Meg „felszedőst”. És egy kedves, jó szövegű kisfilmet, amit egy kókadt előadás követ, mert nem mer tovább látni a fejre húzott zacskónál – meg a káposztánál.

Libiomfi este tíztől, Sirály!

Megjelent: zartkor.hu

Ez a „vérvalóság”, már megint. A korábbinál is véresebb, mert Libi bácsi meg Anikó meg Micimedve meg Malacka meg Nyuszi meg Bagoly meg a nagyfaszú Füles, ez az eszeveszett állatcsorda a vászonról alászállt a Sirályba, mert filmen nem lehet a nézőket megkasztingolni, Kaszás-kaszát suhogtatva a fejek felett, és a lábak méretének kikérdezése is mediális akadályokba ütközik. De ez most itt „vérvalóság”! Éljen Sztanyiszlavszkij, minden valóságsók ősatyusa, aki szerint az igaz színész egy a szerepével! Menjen a jó kakaóba a mézes waltdizni, meg a Tigris meg a Kanga is!

Igazi idiopszichohorrormusical a Stafanovics-Végh-Kálmánchelyi alkotógárdától, a 2003-ban készült film színpadira dzsoggingolt változata csokidrazsényugtatóval. Egy kicsit fáj, hogy Anikó (a már a Pesti mesékben is feltűnt Dióssi Gábor, Dió), aki olyan kedvesen, mondhatni igazi retro-hippi-háztartásbelis, szőröslábas közvetlenséggel gyűjtögeti jelentkezési lapjainkat (mert akkor még nem tudtuk, mert akkor még nem tudhattuk, hogy belőlünk a kasztingon úgysem lesz Füles, nem lesz Bagoly, sem Nyuszi, Malacka, vagy Micimedve, mert ahhoz minimum tripla értelmi fogyatékosság szükséges száraz kifli csücsökkel), nem kínál meg kakajóval, csak azt a beteg elméjű férjét, a Libi bácsit, aki meg akarja rendezni a Micimackót, a Pagonytól messze, valahol a nagy magyar pusztaságban, ahol „dudva meg muhar”. Szemem színe pirosfehérzöld. De mégis. Anikó arcán csüggök, mint a rettenettől szótlan alma betakarítás idején, mert Anikó jót akar. Viszont Libi bácsi állatokat akar, valódiakat, büdöseket - Sodoma és Gomorra. S míg Anikónk és Libink Frédi-Vilmás rímbokrétáinák magyar brutál rokona időről időre Óz-os musicalben burjánzik két felvonásban, szépen lassan, tévedések vígjátékán keresztül (is) sodródunk a tragikus, véres shakespeare-i vég felé. Áldozat Thália oltárán. Haláli.
Apropó Óz. Ihletforrásul az óz(d)i Liebe Attila, az őrült színházi rendező esete szolgált, aki a Sztanyiszlavszkij módszer híveként színjátszó-körös híveit rendszeresen fojtogatta. Vérvalósághűség hiperrealiti, gyorsan, hadarva, szavakat értelmetlenné összerántva, olvasandó: (Három és fél millió forintra perli az ózdi fojtogató néven elhíresült Liebe Attila a magyar államot. Liebe 352 napot töltött előzetes letartóztatásban, ezért az őt ért vagyoni és nem vagyoni kárért most 3, 5 millió Ft-ot követel. A férfi 1998. júliusában két tizenéves lányt az ózdi temetőbe csalt azzal, hogy egy filmforgatáshoz keres szereplőket. A válogatás szempontja az volt, hogy ki tud jobban átélni egy fojtogatást. Az egyik lány a "szereplőválogatás" közben azonban úgy vélte, hogy barátnője már nem játszik, hanem valóban bajban van, ezért elmenekült, de mire visszaért a helyszínre a rendőrökkel, a férfi a barátnőjével kéz a kézben sétált. A rendőrség ennek ellenére aljas indokból elkövetett emberölés kísérlete miatt eljárást indított a férfi ellen, akit a büntetőeljárás során mind első, mind másodfokon felmentettek. Liebe Attila 352 napot töltött előzetes letartóztatásban, ezért az őt ért vagyoni és nem vagyoni kárért most 3, 5 millió Ft-ra perli a magyar államot. HavariaPress) Hiperrealiti.

(Most ettem egy grapefruitot és ragad a kezem,
Állat a darab, de sötét a verem…)

Ez az őrült ökörség, ez az idétlen nagy marhaság, ez a Libiomfi gyermekkorunk színes mesevilágából gyúrja össze felnőttségünk szórakoztató-szomorú kulturkörnyezetbarát-ellenséges, trágár, obszcén, olykor gagyi és primitív, máskor nagystílűen szellemes rekeszizomgyógytornász.kultuszdarabját, a szerzőgárda korábbi megmutatkozásaihoz hű, de jóval kiforrottabb, minden ízében kidolgozottabb módon. A Pesti mesék, az Óz, a nagy varázsló, a Szegény Peti nagymamája fesztiválsikerei után az uristen@menny.hu-val ismertté vált függetlenfilmes gárda, kiknek kis és (a Libiomfival együtt) nagy celluloid-opuszaira annyira jellemző a színházszerűség (s talán épp emiatt érezhető némi bizonytalanság a filmdramaturgiában és vizualitásban, főleg, ami az operatőri munkát illeti), végre, a színházban, igazán magára talált.
Ez a vérvalóság! Nem részletezem. Tessék megnézni – esti mese, meg realitisó helyett.

- Oto -

Te miben alszol? - Urbán András: Urbi et orbi

Megjelent: zartkor.hu

Isten mostanában kevéssé van gyónásügyben elhavazva, mert van nekünk a tévében Mónikánk, Balázsunk. Miért is ne. Mikulásból is sok ezer rohangál szerte a Földön télvíz idején. Bemész a stúdióba, felnyomnak a képedre egy kis mékápot, csomó púdert, hogy kamera-kompatibilis legyél, aztán új maszkodban elmeséled, hogy miért akarod kirúgni a csajod/pasid, és ha nem elég cifra a sztorid, a hozzáértő szerkesztők majd tupíroznak rajta. Felizzanak a reflektorok, rajtad a világ szeme – így teheted magad nyilvános közröhej tárgyává, és még a Miatyánkot sem kell tízszer ledarálnod. Mi meg majd holnapra megbocsátunk.

“Tessék, tessék, erre”- valahogy így terelnek minket a nézőtérre a lenge kombinéba és pizsamába, köntösbe öltözött színészek, akik aztán valahogy maguk is közénk, télikabátokból kihámozódó civilek közé keverednek, és magára hagyják az erős fénytől hunyorgó, szégyenlősen mosolygó Mónit. Ül a színpad közepén ez a felnőtt nő, ez a Móni, a fekete aligruhájában, arca és története a szűzlányé, de nem tud parancsolni folyton kettétáruló combjainak, mire női házigazdánk elmebetegek kondicionálását végző pszichiáter-hangon figyelmezteti, hogy zárja szépen össze a lábait, és üljön rendesen. – Mert a tévéből ismerős posványműsorba csöppentünk, vagy sokkal inkább talán valami világvégi elszámoltató tárgyalásba, ahol jólesik vigyorogni a butácska Mónin, akire záporoznak a vallató kérdések, tőlünk, a mi sorainkból, a “várostól s a világtól”, s aki szerint azért éri őt annyi baj, mert túl szép és túl okos, s az emberek erre irigyek. Vihogok én is, eszembe jut a kabaré kiskorú “K” Erzsébettel (akinek a szerelme nem erőszakos, hanem történelem-magyar szakos), de a helyzetem egyre kellemetlenebb: nyilvános megalázásnak, élve boncolásnak vagyok tanúja, a káröröm helyére részvét kerül, annak ellenére is, hogy Móni hazudott. Nem hogy nem szűz, de már túlesett egy abortuszon is, mégis váltig állítja ország s világ előtt – ő érintetlen! Móni hazudott. Na bumm… És akkor mi van? De társai szappannal mossák ki a száját, igazi szappannal! Mintha azzal legalább is meg lehetne oldani a tisztaságot…

De pár pillanat múlva a könnyező Móni már köztünk, a mi “színpadunkon” ül, s mintha elfelejtette volna, milyen áldozatnak lenni, kérdéseivel most ő is gyötri, faggatja a soron következő vendégeit/bűnöseit. A feszes tartású, szépreményű irodai alkalmazottról (Tibi) kiderül, hogy irigységből, s mert magát mindenkinél felsőbbrendűnek tartja (természetesen a feleségénél is, ő az “Alfa” hím) – miközben tisztességről, egyenességről papol – tönkreteszi főnökét. A gyerekeket szerető, szerelmes és állítólag viszontszeretett tanár bácsi (Zoli) szexuális rajongásának a tárgya egy 12 éves kislány. Zsuzsi, a nimfománnak tűnő, vörösruhás démon pedig, aki valami zavaros gyerekkori trauma miatt prostituálódott, mást sem tud mondani, mint “fasz, fasz, fasz”. – “Kosztüm: Mindenki abban alszik, amiben akar…” – írja a szabadkai rendező, Urbán András az előadásról kiadott szórólapon, Pilinszky János “Urbi et orbi” – A testi szenvedésről című egyfelvonásos színművének sajátos adaptációja kapcsán. Tehát maszkot is mindenki szabadon választhat. Választhatja a tisztaság szűzi képét, az egyenesség és igazságosság maszkját, a szerelemét, az önfeláldozó adakozóét, de attól még a valós arc el nem tüntethető. Isten előtt nem. Ország s világ előtt is csak ideig-óráig titkolható, ám a társadalom, a közösség maga is hordozza bűneit, minden tagja, egytől egyig, így igazságszolgáltatása brutális, kérlelhetetlen. Emberi. Van, elérhető egyáltalán az isteni könyörület? – A kérdés az egyértelmű keresztény utalások miatt fontos, mint amilyen a hal. Móni a darab egyik kulcsjelenetében telezabálja magát. Szardíniát fal konzervdobozból, mintha legalábbis a megváltás, a megbocsátás polcról leemelhető árucikk lenne, akárcsak Isten maga, aki a darabba illesztett vallásos dalocska szövege szerint bármikor felhívható. Ha szükség van rá. No de minek zavarni az öreget, ugye…? Mint ahogy a magunkkal, valós énünkkel való találkozás is teljesen felesleges. Körbeírjuk magunkat, lefestjük, szónokolunk, de mindez csak “verbálisan textuális oralizáció” (Urbán András meghatározása). – Tragikus és komikus is egyben.

A két szerkezeti egységre tagolható darab mint Álarc, s a maga pőreségében feltárulkozó, talán kevéssé szívmelengető és szimpatikus látványt nyújtó, de valódi Arc felel egymásra. A takargatni kívánt bűnök beismerésével, a valódi én feltárásával – Móni egyre csak zabálja a halat, míg a pedofil Zoliból előtör a brutalitás, és megostorozza az alsónadrágra vetkőzött Tibit, aki négykézláb áll, lemegy “kutyába”, felvállalva frusztrációit – talán megnyílik az út a megbánás felé, önazonosságuk elérése, s ezáltal Isten felé… – vagy csak egy újabb zsákutcába sikerül befordulni? Nincs válasz. A befejező kép Zsuzsié, ezé a mai Mária Magdalénáé, aki melltartóra-bugyira vetkőzve hörgi: “korbácsolj meg”.

Ostorzás, hal, bárány – és Pilinszky. Milyen a pizsamám…?