Lightened material inside, outside - About Zsolt-József Simon’s art

(Published in New Ceramics, http://www.new-ceramics.com/index.php?id=15 )

White bodies intersect themselves into the space drawing zig-zag shades - almost as a second skin, a new identity - around themselves to complement and reformulate their snow whiteness. Some recalls a broken toy-highway, while forming the infinity symbol of 8; the other, like a sea shell house, or a mysterious flower; there is a group of nine, a chain... a necklace emerged by the ellipsis of the nine planets. A spinal’s line… And there is a beautifully arched beam frozen in the moment...
Researching the once had air’s cave, hole and the direction of force had insane in the material of plaster and porcelain statues; observing how the artist brushed the clay, or just slit it to establish a space for the liquid material (and for the future sculpture) - Zsolt Simon-Joseph’s statues invite us to come to this subject. To see that just like in a darkroom the light and the shadow exchange place, so change location the firm and the soft: the clay which you can form though it keeps its shape which encompass and lead the mass of the plaster and porcelain. Because the artist’s main goal is to keep moving the retaining plastic material. So in this case the ordinary silicate technique is not just a simple technique that controls the suffering material to reach the idea of a nice, beautiful, surprising (…) statue. But this technique and the newborn statue-body come from the same “parents”: the movement and the space.
Anxious, everyday alchemist is only interested in gold. The one eager of knowing all the secrets of Nature is more interested in to understand transformation and metamorphoses. Simon Zsolt József is in the group of the second one. He helps to world these statues to make visible all the movement and flow, to give a kind of creative object-documentation of creation, of “genesis”. These objects let us see how forces pull, attract life from dead material, how life is breaking up the rigid pegging and long for a movement of soul, and the realization of his own spiritual entity through infinite transformations. This creative process needs a meditative and awake mental status in the same time. The artist is not a slave either a repressive power above the material. Artist helps the material to find his form, his shape by human hands, and to go further the inanimate static position. To be lightened.
This is an exciting mental journey to this understanding, because these art pieces do not want to imitate nature. They are not flowers, not waves, they do not want to shape shells – we see them like that. Simon find a real joy in manual skills, he wins ecstasy from the difficulties of implementation, heated by the alchemistic knowledge and awareness of changes.
He was trained as a porcelain painter in a famous Hungarian porcelain manufacture, in Herend, but sport and dance were important part of his practice, too. These two sides of him – art and movement - became closer when he started his studies in a progressive art school, and, attended a special gymnastic lessons (Bothmer Gymnastic, Spatial Dynamics), too. Attracted by space, the “3D”, he applied for the silicate department of the Hungarian Collage of Applied Art (now: László Moholy-Nagy University). And when his diploma piece was on the way to Korea to “The 4th World Ceramic Biennale, 2007”, he went also to East, but to Indonesia, with a scholarship in his pocket to “forget everything” what he ever studied.
At that time like child I scribbled a lot. For a pure joy. I purposely tried to break up with the ordinary drawing shames to find that what is really inspire me regardless I am proud on it or not. Dropping down these heavy stones, undressing till almost “naked” made me easier to realize my true interest – said Simon remembering the time in Surabaya, a mega polis of Java Island, while his art piece became the part of the final qualifier of the Korean biennale.
On his works Javanese exposition, in Surabaya, long pictures (made by mixed technique: pencil, watercolor, charcoal) twisted on carton columns placing colored lines of force and flow into the space. You could also see small drawings of never existed moving animals, originated maybe from a “child”; these were hanged from above, attached to a string. And all around statues was born from marriage of plaster and clay, just as his diploma piece. Joy and playfulness, a pure euphoria of the creation radiate from these works.
Returning to Hungary he started to refine the technique, to transform it to the use of porcelain. The aim is still to preserve the appearance of the movement. This leads him even as a drawing teacher. He encourages all the adult students of the “Sunway Art School” to live inside the movement, try to preserve the chosen picture’s inner liveliness and mobility both in shape and technique. By direct experience of the motion they will be able to recognize all the movements created the surrounding world and which are reflected in their models or in their own works, too. So experience access them not only in their eyes; but their all body and their movements may be sensors. When you observe a form “outside”, practically you follow its movements “inside”. This movement can be grasped and drawn as your own. If you have a desire to form, it is good if you have what to shape. Before drawing Simon often use Bothmer Gymnastic. Like most of the reform pedagogies he tries to keep a playful sensitivity of mind to avoid “copying”, but to help the artistic experiment of reality.
His wide interest’s objects – statue, drawing, painting, interior and furniture plans – are full of living, pulsating energy, fed by the flow of a found secrets of motion. While his flower-like statues show themselves soft inside, they split into the air like pure-clean scalloped porcelain-beams, and outside they show amazing simplicity and intimidate beauty. That shows an artist and a craftsman.

Képzőművészet

Megemelt anyag - Simon Zsolt József kerámiaszobrairól

Megemelt anyag - Simon Zsolt József kerámiaszobrairól

Fehér testek metszik bele magukat a térbe, s cikkcakkos árnyékokat rajzolva – mintegy második bőrt, egy másik önvalót - kiegészítik, újrafogalmazzák hófehérségüket. Van, amelyik széttört játék-autópályára emlékeztet, miközben a végtelen 8-as jelét formázza; a másik, mint egy tengeri kagyló háza, vagy egy titokzatos virág; ott egy kilenctagú csoport, egy lánc… talán a kilenc bolygó körül kirajzolódó ellipszispályákból fűzött nyakék. Egy gerinc húrja. S amott egy szépen ívelő fénysugár dermedt a pillanatba…
A gipsz- és porcelánszobrok anyagában megőrzött erőirányokat, a valaha volt „lég” barlangját, odúját, felkiáltásait kutatni; figyelni, hogyan simította el a művész az agyagot, vagy épp hasított bele, hogy kialakítsa a belé folyó matéria terét (s a majdani szobortestet) – Simon Zsolt József szobor-tárgyai erre invitálnak. Látni azt, hogy, miként a sötétkamrában fény és árnyék helyet cserélnek, úgy cserél helyet a szilárd és a lágy: az alakítható, de formáját őrizni képes agyag, amely körülölelte, magába fogadta, s az utolsó pillanatig vezette a megdermedéséig a folyékony gipszet, a porcelánt. Merthogy a legfőbb cél: az utolsó pillanatig is változtatható, képlékeny anyag megtartása. Így a szokásos szilikát-technika (?) ez esetben nem csupán a szükséges külső tényező, amit elszenved az anyag, hogy kényünkre-kedvünkre kedves, szép, meglepő (…) szoborrá alakulhasson, hanem lényegileg egyívású a születő testtel.
A sóvár alkimistát az arany érdekli. A Természet titkait vágyót a folyamat, a rend, a transzformáció megértése. Simon Zsolt József ilyen, formáló erőkkel dolgozó képző-művész. Világra segíti ezeket a mozgást, áramlást magukban őrző – de nem élő – tárgyakat, a teremtés aktusának egyfajta kreatív tárgyi dokumentációit, melyek azt is látni engedik, hogy a körülvevő világ erői miként húzzák, csalogatják elő a holt anyagból a burjánzón élőt, a dermedt rögzítettségből tovább vágyódó, már mozduló lelkit, és az önnön lényegére csak átalakulások végtelen során rádöbbenő szellemit. Ez az alkotási folyamat egyszerre kíván meditatív és éber tudati állapotot. A művész nem lesz kiszolgálója az anyagnak, de nem is hatalmaskodik felette. Inkább segítő ő, hogy a matéria általa, az emberkéz által formát nyerjen, és – képletesen és érzékszerűen is – szinte megemelkedjék, túlhaladván kötött, statikus állapotát. Élettelenségét.
Izgalmas az út, amin keresztül gondolatilag ide jutunk, hisz ezek a munkák nem akarják utánozni a természetet. Nem virágokat, nem hullámokat, nem csigaházakat formáznak – mi látjuk őket annak. És Simon láthatóan élvezettel teszi próbára kézügyességét, kell neki a nehéz kivitelezhetőségben ébredő alkotói mámor. És mindezek eredőjében ott munkál a mozgás, a folytonos átalakulás valamiféle alkimista tudása/tudatossága.
A tanulmányait porcelánfestőként (?) kezdte a híres herendi porcelánmanufaktúrában, de a munka mellett életében mindig jelen volt a sport és a tánc, anélkül, hogy a két terület – ábrázolás és mozgás - egy pillanatra is fedésbe merült volna. A közös metszet a különböző művészeti ágakat (festészet, zene, dráma) egymással összefűzve oktató szabadiskola hatására, s egy speciális mozgásforma (Bothmer gimnasztika, Spatial Dynamics – „Térdinamika”) gyakorlása révén kezdett kirajzolódni. A Magyar Iparművészeti Egyetemen (ma Moholy-Nagy László Egyetem) a tér, a három dimenzió vonzásában már szilikát szakra iratkozott be, hogy aztán később mindent „elfelejthessen” – egy egy éves indonéziai ösztöndíja alatt.
Az idő tájt rengeteget firkáltam, mint egy gyerek. A tiszta örömért. Próbáltam készakarva kiszakítani magam a megszokott rajzolási sémáimból, hogy megtaláljam azt, ami engem az alkotásra inspirál, attól függetlenül, hogy amit találok, arra büszke vagyok-e, vagy sem. A terhektől való ilyen, majdnem meztelenségig való vetkőzésben könnyebben mutatkozott meg a valódi érdeklődés, az én valódi érdeklődésem – vallja Simon a Jáva szigeti megapoliszban, Surabayában töltött időszakra emlékezve, miközben a diplomamunkája bejutott a kóreai Nemzetközi Kerámia Biennálé döntőjébe („The 2007 Korea International).
A Jáván készült művekből rendezett kiállításán vegyes technikájú (ceruza, akvarell, szén), hosszúkás képek csavarodtak egy-egy forgástestre, kartonoszlopra, színes erővonalakat és az áramlások rajzolatát írva a térbe. Egy helyütt gyermekkéztől valónak tűnő rajzok fonálra fűzött láncolatát eresztette le a magasból, rajtuk sosemvolt állatok mozgó, dinamikus másával. És körül a szobrok, melyek a diplomamunkában kifejlesztett módszert követve még a gipsz és az agyag házasságából születtek. Öröm és játékosság, valamiféle szertelen fegyelmezetlenség, az alkotás tiszta eufóriája sugárzik ezekből a munkákból.
Magyarországra visszatérve hozzáfogott a technika finomításához, porcelánra való alkalmazásának kidolgozásához. A cél továbbra is a mozgás látszatának a megőrzése volt. Ez vezeti akkor is, mikor rajztanárként, a Napút Szabad Művészeti Iskola óráin arra ösztönzi a felnőtt diákokat, hogy éljék bele magukat a mozdulatba, őrizzék meg a megragadott kép belső elevenségét, mozgékonyságát a rögzítés technikájában is. A mozgás közvetlen tapasztalatával azokra a mozgásokra ismerhetnek rá, amelyek a környező világi formáit létrehozták, s amelyeket viszontlátnak modelljeiken, vagy saját munkáikon. Így tapasztalataik nem csak szemükön keresztül érhetik őket, hanem egész testük, mozgásuk lehet érzékszerv. Amikor az ember kinn megfigyel egy formát, azt gyakorlatilag belül lemozogja. Ezt a mozgást lehet megragadni, és rajzolni, mint saját élményt. Ha van formálási szándék, akkor jó, ha van mit formálni. Mindehhez, a rajzfeladatokat megelőzően, gyakran a Bothmer Gimnasztikát hívja segítségül, s mint a legtöbb reformpedagógia, a játékos érzékenység felnyitásával igyekszik elérni, hogy a művészi formáló erők ne fulladjanak másolásba, hanem a valóság átélését segítsék.
A sokirányú, kreatív érdeklődésének tárgyait – legyen szó szoborról, rajzról, festményről, tárgy- vagy bútortervezésről - kivétel nélkül áthatja a belül megtalált bizonyosságból, a forrásból feltörő élő, lüktető energia. Virágkehely-szerű szobrai belül puhának, lágynak mutatják magukat, mintha önmagukban keresnék, miként mutathatnák meg magukat. A külső világba viszont már éles-tiszta, finoman csipkézett porcelánsugarakként hasítanak, és egyszerre mutatják az egyszerűségében lenyűgöző és félemlítő szépséget. A művészt és a tárgyat készítő mesterembert.

(Megjelent angolul: New Ceramics - The Europian Ceramics Magazine)

L.E.N.

Adva Zakai: How to spell a piece
(Published: http://www.workspacebrussels.be/)

Two women enter the empty white stage touched lightly by a soft light. Both of them wear quite similar jeans, one of them in a red shirt (Shila Anaraki) and the other one in greenish-yellow pastel (Adva Zakai). They lead themselves downstage. Shila, in the pose of a dog or a cat, produces the mechanical sound of elbows dropping onto the stage. Left. Right. Again up. Left. Right…again up… following the rhythm of Adva’s “lyric floor washing” - as I’ll call it now - is there any other way of interpreting, “spelling”, a body that is sitting on legs, stooping forwards and making wind-like movements with her bare arms? Le-e-eft. Ri-i-ight. Le-e-eft. Ri-i-ight.
Then Adva starts talking. “I am a woman who follows a strict routine,” she says. In this moment the “floor washing” image is strengthened by the picture of a hard-working housewife, and the verbally articulated meaning adds to this connotation, just as it adds to Shila’s lethargic slumping. “I am a rigid person”, “I am always on top”, “I clean all day”, “and I have a dog”… The text is circulating from sentence to sentence, starts again and again (probably three times) from the very beginning and fills up the “story” with new and repeated equivocal details: for example, how does it taste to make love with Napoleon, with Marilyn Monroe, or… with a ghost, while the motions are almost the same, still.

It’s hardly possible to find the exact moment when Shila leaves the floor, when she takes over the role of story-teller and creates a new flow of movements with heart-shaped hands, then lies on the floor (not to be on “top”). But now it is finally clear that they are completing the “story” on a new frequency, and at least from one point of view we are discovering why the title is “How to spell a piece”. Spelling means cutting the word into pieces and putting its sounds together again with the help of a different expression. Whether we want it to or not, it produces a context, in this case a strangely humorous one - or at least some moments make us laugh. But this kind of DADA-ism can easily become a nicely articulated Labyrinth of Efforts for Nothing.

The moment when they re-play the full package of movements is remarkable - coloured by all the previous thoughts and words and connotations in our minds - they actually start dancing to Sam Brown’s hit-song. As they state: a “pop-version” of “How to spell a piece”. Of course everybody has memories of the Disco Age… so as a reference it works perfectly; the seemingly pathos-ridden housewife monologue is now given fresh blood (although we have to wait until for it).
These acts can be just another “dada” in our imaginary vocabulary but also the building stones of content. They are neither more nor less significant than the ghost-scene when Adva and Shila play out the “teen-horror” moment when a rigid housewife’s lover comes home as a ghost-figure, and the dog grabs the leg of this frightening creature. And there is even a certain moment when the two girls start their own conspiratorial winking to each other whilst their speech also shades the previous movements with conspiratorial childishness or erotic overtones (spellings). We now get the feeling we are witnessing both the working-process and its result. All the clichés of hidden sexual fantasies through (pop)horror to Bambi’s mother under the night sky line up next to the image of a busy housewife cleaning. But still the movements are the same.

During a country song the two performers imitate cowboys as they walk to leave the stage (and another – Tarantino-style - cliché), and a question arises: how do you spell a piece if we have got a big mass of “letters” in a smartly structured well-performed piece, but without a code or a recipe. Cocoa, sugar, milk and flour on a table is not yet a chocolate cake in L.E.N.

Fellow Phrases, Fellow Points

Fellow Phrases, Fellow Points
Contemporary Choreographers’’ Night X.

In case a “contemporary choreographer” is a choreographer who is still alive, we can truly say that we are entertained by contemporary pieces at the jubilee performance by the Workshop of the Hungarian National Ballet Foundation. But (and this is not a cry for bluish haze or abstract pieces metacommunicating in ways alien to the audience) in case we intend to use the attribute „contemporary” to mean creative work sensitive to the present age breaking new paths or striving towards that, the choreographic summary of the performance with its modernizing classicism that would not exchange the broken path for new ways setting on stage earlier pieces that were given just a new dash of soda, the jubilee occasion, is a sheer disappointment. The company of artists from the previous years has not grown to include new names nor has it adopted a revolutionary approach bringing forth something impressively original. Although the strict fences of classical ballet have long been pulled down the majority of our these choreographers – holding on to their ’letters patent’ can’t help keeping their steps close to Martha Graham. What remains, however, beyond explanation is the ’modern’ dramatic motive behind some choreographers' choice to suddenly cut out music and close their scenic expression with an accordingly strikingly fast full stop.

The above-mentioned sudden cut is perhaps best understood in Way of Words, the piece by Levente Bajári: it does create new meaning there. Dario Marionelli’s clumsy music echoing the knock of a typewriter, the purple costumes reminiscent of Austin Power movies along with Krisztina Pazár’s bob haircut, the two dancers’ puppet-like movements as if they were moved by someone else when they perform their pas de deux in the central, common square of light all create the idiosyncratic dance thriller atmosphere further supported by the title (Way of words – with special emphasis on modality). Then the invisible fingers beating the invisible typewriter abruptly stop telling their story while the silence that is set leaves an unquestionable excitement and tension, the applause is due for technical excellence, the brilliant postures and the feet brought up in ballet shoes rather than for the experience conveyed by the artistic composition.

Just the same point goes for Andrea Paolini Merlo’s Uncertain Harmony which featured on the night Új utakon (New Roads) by the Ballet Workshop earlier. The eight dancers standing in a straight line depart from the strict order and start their identical series of movements made wave-like by the difference in timing to uncertainly shrieking, harassing musical harmony in reddish light. Merlo delicately develops the order of chaos from the chaos of order and arranges his dancers in newer and newer formations finally returning to the
initial straight line and reddish lights when he silences the music as if all were well done. A point marks the end of the line of movements and the musical tune ends in uncertain harmony…

Startling enough, but for unjustifiable clumsiness rather than for thoughtful consideration. The first part of the other Merlo choreography, Métamorphoses Nocturnes (Night Metamorphoses) was seen in the 2006 performance but now the piece have developed further to present the artist’s whole arsenal of expression where the foolproof charm is spatial sensibility. In the opening scene six dancers arranged in pairs are lying on the ground and later joined by a fourth couple. Parts making the whole group move alternate with micro-happenings built on two or three dancers, which seem to draw images of changing parts of the day in allegorical dance. The seemingly classical lines of movements enriched with some modernity are sometimes broken by tableaux of bodies imitating running when lifted by their partners. Just like in Uncertain Harmony near the end of the piece the dancers assume their initial position, but now four couples are lying on the ground and the tune closes at a comforting resting point.

This classic frame-like structure, this well worn grammar is apparent to a much greater extent in Elégia (Elegy) a choreography by András Lukács from 2000, which is definitely old-fashioned and romantic in tone in spite of the often used flexes as well as non-vertical body axes. His three female dancers play about like nymphs to ballet music by Delibes. They start from a common focal point and finally return to it in a nice over-lyricized image the charm of which is somewhat aged (the last of the dancers retracting to the back of the stage wraps the light in her palm and „takes it away”. The other piece by Lukács, Levél Martha Grahamnek (Letter to Martha Graham) is not a brand new product either. Mauve costumes and graceful dancers miming the shapes of Greek amphorae…
– Lukács, like a true apt pupil, lists everything that is ’Graham’ in his tribute to the American pioneer of modern dance. His nicely dynamic composition generously looks down on the present day: He does not place his work in context, he does not interpret, just estheticizes in a pathetic-sentimental lilaccoloured backlight. This classic romantic way of composition is not left behind by Marianna Venekei either in her Eternal Memory (where the title might suggest an everlasting experience or the act of remembering forever) created to the memory of Zoltán Nagy, Jr. although her choreography eclectically mixes role concepts reminding us of the age of great Ballets (Dancer: Levente Bajári, Death: Ildikó Bacskai) and the more modern, film-like narrative playing with a double time plane created by a difference in lighting. Bajári’s great human presence is excitingly counterpointed by Bacskai’s relentless naked squareness.

It is a Hollywood proverb that a film is half success if it features a child or a dog. Roland Csonka considered seriously the advice and brought together an ’earthly' and a ’heavenly’ child in his choreography Contact – not with E.T. but with each-other and their adult images. The makeshift disco lights representing a spaceship or the starry sky that flash up for a few seconds when we are about halfway through the piece, the shiny tape stuck on the spine of the ’heavenly creature’ or the stone medals around the neck create the illusion of a bizarre Walt Disney afternoon tale rather than that of a ripe choreography that can be taken seriously.

The single piece that can be deemed searching, pondering over the relationship between music and movements and playing with that relationship so the one we might call a ’contemporary’ piece in both senses is Long (with both its verbal and adjectival meaning in play) by Attila Kun. ’Ugly hands', ’ugly feet’, squareness, limping in a piece which – in contrast to its title is extremely brief, which although fits in the line of abruptly ending choreographies lined up but can become an attractive, manifestation of the straightforward creative and searching mind with its freshness, personal touch and openness that does not want to hide its unfinished quality. His young dancer, József Medvecz uses sign language. As if he did not have words or phrases for what he wants to say, -not even coherent movements that could be fit in one line. It is only clumsy halftones that appear closed with a hyphen referring to a broken heart.

The programme, made up of well swotted lines, in the tenth Contemporary Choreographers’ Night features conscientious pieces of work which are in lack of spirit. These choreographers – whether part of a contemporary workshop or not – stay within the dialect learnt at the Opera House polishing not-quite-new rhymes and testifying allegoric scenic contents on well-trained dancer bodies while they seem to shrink from the real examination of this body as well as that of the dance itself or from novel ways of expression. Half (!) of the choreographies presented were no new-born babes at all. Are not there any new pieces that could be taken on? Question mark and…Point, point, point.


Contemporary Choreographers’ Night X. (Studio Company of the Hungarian National Ballet Foundation, National Dance Theatre)
Elegy – Music: L. Delibes. Choreography: András Lukács. Way of Words – Music: Dario Marionelli. Choreography: Levente Bajári. Uncertain Harmony – Music: György Ligeti. Choreography: Andrea Paolini Merlo. Contact – Music: Nándor Weisz. Make-up: Szilvi Ipacs. Choreography: Roland Csonka. Letter to Martha Graham – Music: Michael Nyman. Choreography: András Lukács. Eternal Memory (In Memoriam Zoltán Nagy, the younger) – Music: John Tavener. Choreography: Marianna Venekei. Long – Music: Shigeru Umebayashi. Choreography: Attila Kun.
Méthamorphoses Nocturnes I–II. – Music: György Ligeti. Costume: Mónika Herwerth. Choreography, Lighting: Andrea Paolini Merlo.
Dancers: Ildikó Bacskai, Orsolya Gáspár, Zsófia Gyarmati, Krisztina Pazár, Levente Bajári, Alexandra Kozmér, Dóra Deák, Alexander Komarov, György Szirb, Dániel Fodor, Roland Csonka, Zoltán Feicht, Patrik Szala, Márton Szücs, Ildikó Boros, Adrienn Horváth, Adrienn Szekeres, Sznezsana Gikovszki, József Medvecz, Ágnes Riedl, Adrienn Pap, Bálint Katona.

Dull Lights

Cullberg Ballet in Budapest

The Cullberg Ballet arrived to Hungary with three choreographed pieces from Johan Inger, artistic director of the company since 2003. On one hand, Inger follows Mats Ek, mixing dance with mime. There are ordinary gestures in his pieces, but his vision is less grotesque and ironic. The focus obviously shifts from classical ballet to contemporary dance. The role of space and spatiality increases (see the pieces: Point of Eclipse, Position of Elsewhere) and the sensitive use of lighting makes the human senses roam to dark, northern lands. However, through the journey of these pieces, the power which could make these pieces showcase smart choreography and skillful dancing is gone.
Felix Lajkó’s music and a huge circling curtain space element creates strange vision-like atmosphere of the Empty House. Just as a galactic windmill which spins from itself all the creatures and, in the end, keeps them all back, except for the dancers. The performance starts with their ritual movements, in a sharply lit circle. The female dancer’s static movements in the middle of the circle frame the male dancer in a circular motion. This circularity is the main element not only of the first piece, but of the night, and of the other two performances too. It draws a line of forces on the stage. This motif is especially important in the Empty House, because there aren’t any interactions among the dancers. They don’t exist for each other, only in their own relation to the space. They are dancing through this sparsely lit stage more and more energetically just as lonely planets, as a girl and a boy in the first scene, and the fluid movements ending with a simple stop with their backs to the audience. The choreographic intention purely culminates in a game between body and space dissolving the very moments of dance.
Negro con Flores is more stratified work. Johan Inger placed a television to the left side of the stage. In it we can see faces of sleeping girls and guys – probably the dancers. At the same time, cheerful and funereal pictures of the mind waking during a dream are animated, one after the other. A girl drapes her blanket on the floor, preparing for a picnic; another is doing her endless marathon-circling – numerous moments from everyday life, lifted to the stage, raising a smile in a changed context. The climax of the night is the friendly-loving fight between the two guys: one marks their meeting point with a big bouquet of roses. Then he frames the body of his lying partner who rejects the flowers. Then, at the blink of an eye, five roses are planted virtuously into the ground forming a mini-garden. Exciting balance-poses, poses sliding into the darkness, sinking bodies all create an illusion of the partner…
Lighting has a main role in this piece also. The strong light of the lamp drifting from hand to hand looks to create a scene darker than in the Empty House. This game with lighting lifts the funny and dark scenes into surrealism, but I presume they couldn’t realize the original plans from the Palace of Art, in Budapest. According to all the previous reviews and video recordings of the choreography, mostly only silhouettes or clouds of the bodies are visible, and the television shows only in black. This piece is so “photosensitive” that a little bit more bright composition kills the work. Hence the television becomes a didactic and decorative element to explain the “story”, and the comic scenes aren’t contrapuntal by the stress of darkness.
There is a narrative type of Bolero-interpretation at the end. Johan Inger follows the Ek-tradition in his way of adapting classical music into his piece. The Walking Mad wants to fall into line with the Ek-pieces forming the classical ballet-canon into the ordinary and banal, just as Carmen, Sleeping Beauty and Giselle. The main space-element is a huge, stage-wide, moveable wall. There are doors on it, it can be transformed into a bed, or a foundation for a stage on a stage. Folding this space-element creates a claustrophobic corner, from where the only way to escape is to climb up. The story is about the stormy and stressful love life of three women and half dozen men but the act is difficult to follow. This Bolero-variant filled with gags, was born simply to demonstrate that he can create Ek-friendly narratives, besides his two abstract works. The puppet-like movements, flexing feet, the men’s group prissy and feminine dance strengthen the comical side of the choreography. Even the dramatic stop of the music, the silence, the female dancer’s thrashing and the duo with a strong black male dancer is not able to break the line of funny ideas, not even for a moment.
The character of these three pieces is different however they wear the same uniform, homogenizing them into something which is truly not very memorable.

Mindenféle szövegelés

Indonéz állókép - 2007

Hanoi - Dudálj!

Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Délután a Fészekben - Röpke meditáció – olykor tal...

Indonéz állókép - 2007

„Aku suka kamu! Aku suka kamuuuuuuuuuuu!” – sikítja a zokogó szappanopera-hősnő, miközben a szomszéd asztalnál újra lobban az öngyújtó lángja, s bár tudja, hogy nem dohányzom, a warung („falatozó”) tulaja sokadszor is megkínál édes szegfűszeges cigarettával, miközben szeme a magasból belógó tévékészüléken csüng. Poharam alján sötét kávézacc, s a fel nem kevert édes sűrített tej keveréke. Egyek még egy tahut, azt, aminek a közepében üvegtészta van? „CCC” – hallatja hangját a tulaj, mert közben változott a kép, s egy újabb, az átlagos fehérnél is fehérebb, vágott szemű, nagyon-édes-nagyon-baba, de játszani nem tudó infantilis egzotikus szépség küzd már a színen egy nem kevésbé fehér, verisztájlis morcnézésű ázsiai macsóval. Csak semmi szex… s újra átérzem a költő szavait: a szerelem, a szerelem, sötét verem. Ha ki nem verem - teszem hozzá gondolatban, s figyelem, ahogy kedves indonéz barátom, a velem egyidős, 27 éves Ari kis rózsaszín telefonján egymás után küldözgeti szerelmes csábító sms-eit a világ minden lányának. És ha nem tévedek nagyot, néha fiának. - Ha végeznének egy világméretű felmérést, hogy mely nyelven hangzik el legtöbbször az a szó, hogy „szerelem”, Indonézia vinné a pálmát, fej-fej melletti kiélezett küzdelemben Indiával…

Szerelem ide, szerelem oda! A világ legnépesebb muszlin vallású közösségét magáénak tudó országában a dzsilbab, a muszlin női fejfedő ellenére sem eszik olyan forrón a kását, már ami a házasság előtti nemi életet illeti. Azaz nem mindenhol. A homoszexualitás sem „illegális” (1987 óta él a szervezetük), sőt, a tévékomédiák előszeretettel alkalmaznak transzvesztitákat. – Úgy tűnik, Indonézia, a Soeharto rezsimet maga mögött tudva (1998), megérett arra, hogy lehulljon a lepel – már ha nem zavaró ez a kis esetlen metafora - Szodommáról és Gomorráról, azaz az éjszakai életről és a szexuális „szórakoztató intézményekről”. Is. Amiről a puritán, prűd moralisták hiába állítják, hogy nem létezik. – Ám hiába szeretnék a romlott „nyugati” behatásoktól megkímélt, tiszta, fehérre kozmetikázott indonéz arcot fordítani a világ felé, az árnyék egy trópusi országban nem sokáig tartható. Még esős évszakban sem. Még ha börtönbe is zárják a PlayBoy főszerkesztőjét (az utóbbi időben mással sem voltak tele a lapok), amiért a – bár felöltözött – lányok nem eléggé illedelmesen pillogtatják szemeiket a magazin hasábjairól…

Mert mindig csak a szex! A szex! Míg a Play Boy ellen irtó hadjáratot hirdettek, addig a szigorúan muszlin Nyugat Szumátra legjelentősebb városában, Bukittingiben, a bazársoron fillérkért lehet vásárolni a másolt pornó dvd-ket.
Az egyik tényfeltáró, mítoszromboló, „dokumentáló”, Moammar Emka könyve, az először 2002-ben publikált Jakarta Undercover, betekintést enged a kulisszák mögé, a metropolisz szex iparának világába. Hogy miért olyan nagy siker ez a könyv, az előzőekből kiderülhetett. Meztelen partik, autós szex-száguldás Jakarta utcáin, japán sashimi falatkák pucér női testen tálalva, speciális szépségszalonok, elit kávéházak és pubok – csupa olyasmi, amit egy erkölcsös muszlin nem olvashat pironkodás nélkül, de amire egy edzett, „romlott” bulénak, azaz „nyugati fehér embernek” még csak a szeme sem rebben. Merthogy megbotránkoztatni nem tud mivel, Emka valóban csak dokumentál. Olykor hozzáfűz a leírtakhoz egy „mivé lettél Jakarta” típusú mondatot, de mélyebb vizekre nem merészkedik, az összefüggés-kereső, helyzetelemző elmélkedésektől igyekszik távol tartani magát. Akárcsak a szex-partikon való aktív részvételtől – ahogy azt könyvében állítja. (Bár néhány elejtett mondat azért kiskaput nyit a képzeletünknek, mi mindent élhetett át valójában a szerző…) Az általa bemutatott világ a Sex and The City indonéz párja, drága luxus BMW-kel, droggal, pezsgővel, fizetett szerelemmel, s Emka tagadhatatlanul része ennek a színjátéknak, még ha néha, a furcsa szexuális kalandokkal szemben, egyet nem értésének ejnye-ejnyézve ad is hangot. - Így aztán nehéz eldönteni, mi a szerző valódi szándéka ezzel a könyvvel. Arra akarja tán felhívni a nagyérdemű figyelmét, hogy Jakarta ugyanolyan, mint bármelyik nyugati nagyváros? Hogy kellően „felvilágosult”, merthogy a gazdagok előtt nyitva állnak az ajtók, hogy kielégítsék mindennemű szexuális igényüket? Vagy figyelmeztetni akar az ebben rejlő veszélyre? Vagy csak ismerve a közönség igényeit, meg akarja szedni magát egy kicsit a kelendő csemegével? Tényleg nem tudom.
Az idei filmfesztiválon mutatták be a könyv film-változatát, amire azonban csak pedigrés (meghívóval rendelkező) nézősereg nyerhetett bebocsátást – legnagyobb sajnálatomra. Emka felajánlott egy sajtójegyet, de az alkalmi „divatbemutatót”, a felsorakozó közönséget, melynek tagjai közt több volt a manöken külsejű, 180 centis bulé, mint egy párizsi divatshow-n (na jó, most enyhén túloztam, de…), hamar meguntam, s odahagyva az indonéz művészvilág krémjét, az „artistokat” (ahogy itt a valódi művészektől, a „seniman”-októl megkülönböztetve a sztárocskákat nevezik), beültem inkább egy filmre.

Hanoi - Dudálj!

Ha előzöl, ha sávot váltasz, ha nem férsz el a szembejövőtől, ha figyelmetlenül eléd bóklászik egy gyalogos és egyáltalán, ha már unod - az egyébként nem létező - hanoi csöndet: dudálj!
Hajnal 5 óra. Turistákkal tömött vonat érkezése Sapából, az északi hegyvidéki kisvárosból. A kilenc órás út gyötörte külföldiekre máris lecsap a taxi-helyettesítő motoros brigád, s hosszabb-rövidebb alkudozás után - melynek végén általában nem a helyi munkásegylet húzza a rövidebbet - , a dudát készenlétbe helyezve, már száguldanak is a régi negyedbe, a hátizsákos utazók főhadiszállása felé. Csakhogy a hanoi hotelek is lehunyták éjszakára szemeiket... a dudaszóra sem hajlandók kinyitni. Így az élelmes motoros esetleg felajánl egy újabb fuvart...

A helyi Városliget (ferde) szemei már annál éberebbek. Itt is, ott is elsuhan - pontosabban inkább tovazötyög - egy árny, az éjszakai utcalámpa fényébe írva magát egy röpke pillanatra. Amott egy tömzsi fekete foltnak mintha csápjai nőttek volna, melyekkel ügyefogyottan hadonászik. Tán fel akar szállni... aztán a folt egyszerre arcot kap egy elrobogó motorkerékpártól: a 60. életévét már jócskán a földbe döngölt nénike végzi hajnali tornagyakorlatát többszázad magával. Ki éjszakai toalettjét magán felejtve-hagyva, ki munkára készen, kosztüm-felsőben rója a végtelennek tűnő köröket a Hoan Kiem tó körül, enyhe gőggel méregetve az éjszaka fáradt vándorát, aki egy padra roskadva, elhűlve tanulmányozza ezt a szokatlan jelenést, melynek létrehozói a sportos nyugdíjasok, s néhány fiatal hajtás. Valahol messze felharsan egy hangszóró, férfihang mozgalmi hevületű monológját kapja szárnyára a szél - aztán pedig egy nem kevésbé mozgalmi zenét, az egy-két-há-és vietnámi megfelelőjével együtt.

A turista szeméből lassan kidörgölődik az álom. Hova került?! Az atlétatrikós-rövidnadrágos nagypapák s szolid-pizsamás nagymamák látványa ihletően hat a fotóskedvű külföldire, aki az indulót meghallva izgatottan lesi a méltó folytatást.
Nem is kell sokáig várnia. Még mielőtt a hang forrásának keresésére indulna - káprázat! - , az egyszeriben szinte közvetlen őmellette zendül fel! A kocogó árnyak megállnak, sorokba rendeződnek, s kezdetét veszi a torna vietnámi módra pomponnal, karddal, tai chi elemekkel, Boney’m-mel... - gyakran kánonszerűen, amennyiben egy-egy későn érkező csoport bekapcsol egy újabb magnót, s elölről kezdi ugyanazt a gyakorlatot. (És közben drámai fordulatként leoltódnak az éjszakai lámpák, a fotósok legnagyobb bosszúságára.)
Aki valaha is járt már Vietnámban, túlélt egy-egy sétát a helyi, dudaszótól hangos csúcsforgalomban - melyet első pillantásra a legnagyobb jóindulat sem illet egyéb szóval, mint a minden szabályt nélkülöző káosz - , az bizonyára azt is jól megtanulta egy életre, hogy ne kapjon gutaütést a kedvesen mosolygó, óriási tálcákról croissant, kakaós csigát, baguettet kínáló üzletasszonyoktól, (akik nem átallanak 5000 dongot (kb. 60Ft) kérni a tegnap még 1000-ért megkaparintott finomságért). Hasonlóképp az utcai palackozott-víz (csak ezt szabad inni, vagy amit előzőleg felforraltunk) árusoktól, a képeslap-és könyv-ügynököktől, a riksásoktól, a... Hiába uralkodik Ho Chi Minh kommunista szelleme, a turista itt őszerintük egyelőbb. így aztán a káosz mint kulcsszó mellett egy újabb jegyzendő fel: az abszurd. Meg az engem itt úgyis hülyére vesznek - már ami az eladó, az arú ára s a szegény, árva tőkés kapitalista turista háromszögét illeti.

Rossz nyelvek szerint Ho apo bebalzsamozott testét, mely az ő nevét viselő mauzóleumban tekinthő meg, minden évben 1 hónapra a baráti Oroszországba szállítják, némi restauráció végett, mert az idő vasfoga vele sem tesz kivételt. Mások azt állítják, hogy szó sincs efféle kényszer-szanatóriumról: az orosz tudósok házhoz jönnek, hogy a vezető hajdani valójában üdvözölhessen minden látogatót. Bármi is legyen az igazság: ő ott van mindenütt! Az utcai plakáton, a boltok falán, az otthon házi oltára felett, a Buddha-szobor mellett - mindenhonnan az ő mosolygó arca néz le ránk.
7 óra a zaj - és szmog-időszámítás kezdete. 9-kor már úgy látja az ember, hogy a 4 milliós város 2 millió motorkerékpárja mind üzembe állt, s a későbbiekben ez az érzés tovább fokozódik. A forgalmat színesítendő, olykor feltűnik egy taxi is, szinte kivétel nélkül friss húst(értsd: turistát) szállítva a piacra. Apropó, piac! Na meg hús!
Az érzékenyebb gyomrúak illetve a különcségek kedvelői eltérően reagálnak a látottakra. Kígyók, békák, nagy rákok, apró rákok, megnevezhetetlen soklábú szülemények, giliszta szerű szerzetek várakoznak a már megszokott csirke, kacsa, malac, kutya(!) és légy társaságában, mindenféle tálban, lavórban, vagy épp csak egy pillanatra a földre téve. Motorosok, biciklisek szlalomoznak el egykedvűen ezen az akadálypályának is beillő utcán, a piacon. Az utak síkossá tételéről, flórájáról s faunájáról pedig a járókelők lába alá borított mosóvízzel és húslével gondoskodnak az árusok. Tisztaság? A régi jó Köjál-i értelemben véve (vagy EU-s szabályok szerint)? Az nincs. Ha ezen a csekély hiányosságon sikerül túltennie magát az embernek, az európai ízlelőbimbók megháborodnak a gyönyörűségtől.

A kávé! Étteremben, steril körülmények között - vagy a városkép elmaradhatatlan részét képező, piros-kék-lila színekben pompázó (általában óvodai használatra készített) székek egyiken ülve, egy utcai kávékereskedés előtt, a nyolc fajtából kiválasztva a nekünk leginkább tetszőt, vietnámi specialitásként sűrített édes tejjel ízesítve. Amennyiben egy monguz-féle, macska nagyságú állat a cégére a kiválasztott feketének, úgy jó ha tudjuk, italunk az ő emésztőrendszerén keresztülvándorolt, majd ép állapotában újra a szabad ég alá került babszemekből áll...! Körülírás nélkül... khm... De a zamata valóban meggyőző! Állítólag ezt itták a vietnámi katonák is a nagyobb csaták előtt, ezért nem győzedelmeskedhettek az amerikaiak!
Az utcai kávétól erőre kapva már jöhetnek a kötelező turistanevezetességek. Az első - s legkellemesebb - a riksa-kocsikázás. Egy órára általában 1$, a gazdagnegyed szerencsés biciklistái a Hilton s a Sheraton Hotel környékén azonban akár egyetlen 5*-os kuncsafttal megkereshetik egész napos betevőjüket. - A riksában kényelmesen elterpeszkedve aztán el lehet mélázni azon, ki mennyit teker a penzéért... A nevetségesen olcsó fuvar okozta rossz lelkiismeret azzal sem nyugtatható, hogy elkönyveljük egészséges testedzésnek. Persze mint arról már a bagett-árusok kapcsán szó esett, nem kell félteni a sofőrt sem: kihasználva egy-két széplélek naivságát, a látni kívánt nevezetességhez megérkezve kéretlenül felcsapnak idegenvezetőnek. Az ártatlan eleinte idegennek kijáró kedves figyelmességnek véli a kalauzolást, gondolván, mindez azért van, mert nem telt még le az előzőleg megbeszélt egy óra kocsikázás, s a riksás valamivel kárpótolni akarja őt a felhasználatlan percekért. Gyanakodni úgy kb. fél óra elteltével kezd, mikor alkalmi árnyéka még mindig nem hajlandó elfogadni tőle az 1$-t. Hiába nyomkodja a bankjegyet, s magyarázza angolul, hogy köszöni, most már egyedül is elboldogul a Ho Chi Minh életét megelevenítő képek sorával, meg Ho apó nagy kedvenceivel, a szürrealistákkal, a riksás csak mosolyog, s a fejét ingatja, mintha művelődni támadt volna kedve. Végül sikerül rátalálnia egy angolul értő fiatalra, akinek segítségével végre elbocsáthatná árnyékát - csakhogy az egyszeriben - túlórára apellálva - 5$-t követel! A tolmács demilitarizált övezetté válik a két háborús fél között, mely végül a turista kapitulációjával ér véget: 2$-t diplomatikusan kifizetve lezártnak tekinti az üzletet. A riksás szitkozódva - de markát dörzsölve - továbbáll, a tolmács bocsánatkérőn mosolyog, amiért honfitársa oly igen átalverte a szegény burzsoá utazót. Ez utóbbi pedig megfogadja, az emberekben többet nem bízik, jégre nem viszik... - amennyiben előre fizet.

Ha ezek után inkább gyalogszerrel folytatódik a felfedező körút, úgy azt veszi észre a turista, térképével felszerelkezve újabb célponttá vált: mindenki neki akar segíteni! Kedvesen útbaigazítják, esetleg, mielőtt továbbindulna, bevonják egy utcai tollas-partiba az egyik konzulátus épülete előtt, ahol biztonságban érezheti magát, hisz mindenfelé ott állnak a zöld ruhás, felfegyverzett őrszemek, akik láthatóan maguk is szívesen kivennék a részüket a játék örömeiből.
Miután vándorló hősünk szinte biztosan alul maradt a küzdelemben, folytatja útját a megadott irányba, az Irodalom Temploma nevet viselő pagoda-csoport felé. Sikertelenül: az utca végén megint csak a Mauzóleumot pillantja meg. Hiába, minden út Ho apóhoz vezet... De hát hol vannak a pagodák?!
A Ho Chi Minh múzeum tőszomszédságában egy szép példány áll - egy lábon. Az Egylábú Pagoda, egy kis mesterséges tó közepén. A szomszédos épületből ceremónia hangjai szűrődnek ki. Sehol egy angol felirat, mintha eszük ágában sem lenne tájékoztatni az idegent, hova került, mit lehet történetileg tudni az építményről... meg efféle kíváncsiskodó badarságok. A látogatást azonban semmi sem tiltja, bár nem lehet egyszerű megtartani a szertartást a fel-felvillanó vakuk kereszttüzében. - Vietnámot állítólag még nem özönlötték el a turisták (vagy legalábbis nem azok a fajta Turisták, mint Thaiföldet)...
- Igaz, a turistakönyv sem orákulum... Nem hazudik, csak nem mindig mond igazat. Felhívják a figyelmet, vigyél elegendő fogkrémet, antibakteriális tusfürdőt, cigarettát, a nők különösen készüljenek fel a nehéz napokra, különben nem kis fejfájást okoz a beszerzés! Az árusok ezrei mindezt megkérdőjelezik. Ki utcai kifőzdéjéből kínálgatja a bundában sült rákokat, a sültbanánt, a sült édesburgonyát, ki olcsó nyugati (1$ és adómentes!) cigarettával, szivarral üzletel, ki meg parfümériát tart fenn a legválogatottabb termékekkel.
De van itt öltöny, fehérnemű, zokni - igen jó cégek nevével fémjelezve. Egy részük kiváló minőségű hamisítvány, más részük az üzemből kicsempészett, potom áron megvásárolható eredeti(!). Nincs ez másként az órákkal sem. A legnagyobb világcégek modelljeinek hamisítványaitól gyakran megkülönböztethetetlen a valódi, szóval aki szeret felvágni ismerősei előtt, az a megfelelő helyen van. Elég hozzá 50$. (Kishazájába visszatérve majd akkor éri újabb kellemes meglepetés, amikor órása közli vele: ez igazi!, mivel a hamisítók a helyi gyárból kilopott eredeti alkatrészekkel dolgoznak.)

Az ember szinte megrészegül az elképesztő kínálattól, s az áraktól, s arra gondol, hogy szerepelhet Vietnám a világ 30 legszegényebb országa között? Az egy főre eső, évi csekély 350-400$-os átlagjövedelem a felszínen kevéssé látszik. Mindenki kereskedik, üzletel még a legkisebb falvakban is. És mosolyog. A külföldire kicsit gyakrabban és drágábban mérve, de általában kedvesen - főleg, ha vásárol. A szívét-lelkét kitevő árus sűrű ajakbiggyesztésekkel mutatja, mily nagyon meg van bántva, ha nem sikerült ráerőszakolnia valamit a nézelődőre. Angol szókincsük gyakran csak a „honnan jöttél, mi a neved, hány éves vagy”-ig terjed, majd mikor már ezen elengedhetetlen információk birtokába jutottak, közlik: gyönyörű vagy!, az épp kiszemelt árú pedig very cheap!(nagyon olcsó!) - mintha legalábbis valamiféle összefüggés lenne a két dolog között. Hogy semmiképp se távozhass üres kézzel, egy névjegykártyát, biztos ami biztos, távozás előtt a kezedbe nyomnak a jövőbeni üzlet reményében. (Ezen politikának köszönhetően hazaérve egy kötegnyi lapul a táska alján.)
Minden very cheap! Picasso, Van Gogh, Dali, Bottelli: 40-50$. - Same-same (ugyanaz-ugyanaz)! - sajátosan kreatív vietnámi-angol szóhasználattal élve. - But different (de különböző): a művészek zseniális mesteremberként, bármilyen méretben, öt napon belül elkészítik a megtévesztésig hasonló hamisítványt, nagyüzemben, akár külföldre is.

Estefelé közeledve, az idő előre haladtával egyenes arányban növekszik a szmog, s a többnyire gyümölcshéjból, papírgalacsinokból, üres üvegekből álló szeméthalom. Az éttermek megkezdik a vadászatot, az ajtók előtt álló hostok, hostessek minden angolnyelvtudásukat bevetve karattyolnak, próbálják elhalászni egymás elől a potenciális vendégeket, akik aztán jó, ha a rendeléskor előveszik minden taktikai érzéküket, ha azt szeretnék, hogy az előétel, főétel, desszert az őáltaluk megszokott módon következzen egymás után még itt, Vietnámban is. A felszolgálásban olykor lehet némi fennakadás, mivel hol pincérünk vész el az angol nyelv ágas-bogas sűrűjében, hol pedig az ételünk, egy másik vendég asztalán landolva. Türelem! Itt bosszankodással nem megyünk semmire, az eredmény pedig végül úgyis csillapítja majd a háborgó szívet - s legfőképp a gyomrot.

A vacsoraidő elmúltával a motorosok, riksások, a könyv- és képeslapárusok az utolsó bevetés feszültségében lesik a megbolyduló turista-társadalmat, s a városligetben, a Hoan Kiem tó körül is újra felpezsdül az élet. Szerelmespárok ülnek egymásba gabalyodva a padokon, a helyi lakosság lefekvés előtti esti egészségügyi sétára indul - pizsamában. A reggeli zenés torna a külföldi legnagyobb bánatára ezúttal elmarad.
Mikor a folytonos dudaszóba szünetek ékelődnek, mikor az árusok hozzáfognak az utcák takarításához, s mikor felhangzik az első borízű hang, tudni lehet, éjfélre jár az idő. Mintha egy láthatatlan kéz lejjebb vette volna a hangerőt... Egy-két óra zavartalan csend és nyugalom, amit ha szerencsénk van, a macska-nász sem zavar meg. Nem mindig van szerencsénk. 5 órakor rázendít az első korán kelő házaló, énekelve reklámozva portékáját. Aztán odébbáll, s újra csend. Alszik a város. Azaz csak az egyik fele. A másik már ott köröz a tó körül, várja, hogy rutinszerűen felcsendüljön a tornára hívó induló, hogy elölről kezdődjön a színjáték - dudaszóra.

Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Megjelent: zartkor.hu

Apolitikus-e a magyar művészet? – hangzott el többször is a - költőinek tűnő – kérdés a Küba-hoz és az Agár kortárs művészeti alkotásokhoz kapcsolódó, Tillmann József Attila, Sebők Zoltán, az Agár-t létrehozó Csáki László és Pálfi Szabolcs, valamint Szoboszlai János művészettörténész részvételével megrendezett szimpóziumon. Az 1993-as Polifónia-projekt során levont tanulság szerint a válasz: igen – s a helyzet a kurátorok szerint mintha mostanára, 2006-ra sem változott volna, így aztán „különlegességnek” számít Pálfi és Csáki, mivel az alkotópáros már a Kübá-ra való felkérés előtt is az egész társadalmat érintő kérdéskörre fókuszált. - Az idei szimpózium tehát a fenti gondolatok mentén indult a válasz után, hogy a kortárs művészek milyen módon és formában foglalkoznak azokkal a közösségekkel (etnikai, gazdasági kisebbségekkel), amit témául választanak, s hogy maga az alkotás milyen rétegekhez képes eljutni.

A magyar művészet tehát apolitikus. Méghozzá azért, mert maga a politika túlzottan is művészi, avantgarde és dadaista, nehéz rajta fogást találni, márpedig a művészet a legalizálatlant keresi. Mit lehet kezdeni, például, egy olyan politikussal, aki már eleve önmaga karikatúrája?! – mint ahogy azt Sebők Zoltán találóan megfogalmazta. No de még mielőtt túlságosan elmerülnék a szellemes gondolat csábító mélységeiben, hadd álljon itt egy újabb kérdés, mégpedig: „művészi”-e a befogadó közönség, a magyar honpolgár? Ami, tárgyunkat tekintve, szintén elhanyagolhatatlan nézőpont… Nem mintha számon kérnék rajta efféle képességet. Nem, szó sincs róla, csak ha már. Ugye. Merthogy társadalom, meg kisebbség meg Duna meg ár meg a szem(em)be ment valami… és legyen, aki nézi, érti!

Lesz?

Hogy mit ér egy ilyen beszélgetés, pontosabban ez a beszélgetés, azt beszédaktus-elméleti alapon érdemes végiggondolni, ami – a kis számú részvevő, s a gyér televíziós jelenlét (magyar televízió nemigen, de osztrák – hoppá! – igen) folytán - azt hiszem, mindenki számára érthető.
Másrészt, s az előbbiekkel szoros összefüggésben a szimpózium felfogható úgy is, mint a művészeti projekt egy szeletkéje. Nem lennék (nagyon) meglepve, ha így lenne... (Na jó, talán egy kicsit) Sőt örülnék ennek az átgondolt tudatosságnak, valahogy biztonságérzetet adna a jövőre nézve, hogy a művészek s az ideológusok helyzetelemző készsége és ráhangolódási képessége kiváló, s ekként válaszolnak a kor igényeire (?). - Mint az amerikai művész, akit meghívtak egy tévé-show-ba, hogy magyarázza el az akcionizmus lényegét, mire ő kést szegezett a riporter torkának. - Csak míg ezt az akciót több millióan követték nyomon – s kaptak gyors művészettörténeti továbbképzést illusztrációval egybekötve – addig sajnos ennek a beszélgetésnek vajmi kevés híre-hamva marad. (Sebaj, bízzunk az emberiség közös tudatalattijában…) Nem csak azért, mert nem volt tévésekkel tömve a szoba - projektet bemutató sajtótájékoztatón sem tolongott a média, holott a Küba nemzetközi…
Jó esetben születik egynéhány cikk, mint ez is, ami persze a maga nemében ismételten akcionista izé, a tett és a „művész” személyes részvétele révén, merthogy aztán mindezt ki olvassa el…? A weboldalunkon ki fia borja vándorol….? (Igen, ezúton közlöm, a weboldal maga is akcionista filozófiai háttérrel bír!!!) És az olvasok is… akcionisták. Igen. (Meg az élet is. A többségé. „Mama, miért ilyen nagy az orrom?”)

Persze akciózni sokféleképpen lehet, és fiú, fiúk!, nem kell túlmagyarázni ezt a dolgot az agarakkal meg a társadalom szerkezetével, meg rejtett kapcsolatrendszerekkel meg mindennel. Tételezzük fel (a játék és a beszédaktus-elmélet kedvéért), hogy ha már ti művészek vagytok, a politika művészi (mint megtudtuk), akkor ebben az artisztikus közegben a közönség is, akarta – nem akarta, azzá nevelődött, s ha mégsem, még mindig megnyugtató a számára, hogy a távirányító az ő kezében lehet. És addig sem politizál. Végre happening valami???

Délután a Fészekben - Röpke meditáció – olykor talán pontatlan megállapításokkal – Doromby Mária és Simon Zsolt József kiállítása kapcsán

Néha a kis dolgok bírnak a legnagyobb jelentőséggel. Mint a Fészekben, azon az óriás vászonra nyomtatott (?, igen, úgy tűnik, nyomtatott…), „steril”, ecsetvonástól, „domborulattól” mentes képen bamba-világosbarnán, némi vetett árnyékkal pózoló molylepke. Ott vert épp tanyát. Nem rág. Nem repül. A falakon, keret nélkül lógó, hatalmas plakátszerű alkotásokkal együtt osztozik a mozdulatlanságban. A képeket mintha csak száradni tette volna ki a művész, miután megfürödtek a nyomdafestékben (és ittak a Felejtés Vizéből), ami által – talán, nem jártam utána genezisüknek - eredeti olajképekből reprodukciókként inkarnálódtak, hogy őhelyettük nyomtatott „emlékmásuk” emelkedhessék a műalkotás rangjára, egy előzetesen be nem tervezett molylepkével.

A „lég”, a „láthatatlan” is furcsa újjászületésen esik át egy másik, icipici teremben. Fehér szoborszerűségek metszik bele magukat (muszáj ezzel a kifejezéssel élnem) a térbe, a légnemű anyagba. Cikkcakkos árnyékot rajzolnak maguk alá, így egészítvén ki, s fogalmazva újra hófehérségüket, saját testi miféleségüket. Van, amelyik széttört játék-autópályára emlékeztet (s közben a végtelen 8-as jelét formázza); a másik olyan, mint egy tengeri kagyló háza; a harmadik egy kilenctagú csoport, egy lánc, talán „a kilenc bolygó körül kirajzolódó ellipszispályákból fűzött nyakék…” – teszi hozzá a folyton megnyugtató analógiákat kereső ész. S amott egy elegáns „sugár”, egy szépen ívelő fénykapu fagyott szoborba! - Közelebb hajlok, keresem a titkok nyitját, próbálom tetten érni a teremtő aktust, „világosság és sötétség szétválasztását” – ha úgy tetszik, egy másik molylepkét. Lesem a porcelánba szilárdult egykori mozdulatokat, a valaha volt „lég” barlangját, odúját. Látom, ahogy a művész elsimította az agyagot, vagy épp belehasított – látom, de csak a negatívját. Mint egy fényképen, mikor a sötétkamrában fény és árnyék helyet cserélnek. Ezek a szobrok – fénytestek! – kiáltok fel magamban. Az agyag, ami formát adott a porcelánnak, most láthatatlan, hisz a levegő az (!), amit beszippantok, majd újra kifújok a kerámiaplasztikák között bóklászva. Aztán arra gondolok, hogy mikor még nem jöttem a világra, én is fény voltam, megfoghatatlan voltam, de belefúrtam magam ebbe a láthatatlan anyagba, épp oda, ahol ki volt számomra jelölve a hely, s ez által láthatóvá lettem. Csakúgy, mint a porcelán.
- Vagy mint egy molylepke.

Filmírások

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

A kémfőnök története – A Pacepa-film

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeé...

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent...

„Furcsa egy világ ez, Sandy!” - David Lynchről

Kóbor lelkek nyilaznak - Kim Ki Duk: Az íj

Haneke: Rejtély

A szádban olvad… - Steve Buscemi : Lonesome Jim

Novák Erik: Zuhanórepülés

Wong Kar Wai: Vadító szép napok

Útvesztők, tévutak - Dominick Moll: Lemming

Fernando Eimbcke : Kacsaszezon

Gibson kontra Ferrara - Mária Magdolna

„Apám japán, anyám kínai…” - Egy gésa emlékiratai

Sidney Pollack: A tolmács

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

…gasztronómiai nézőpontból (is)

Szeretlek! – suttogja egy kellemes bariton. A nő ráemeli meghatottságtól könnyes tekintetét, nem szól, némasága a vallomás. Aztán egymás karjaiba omlanak, s hosszú csókban összeforrt ajkuk felett megjelenik a “The end”. Persze lehet, hogy a hölgy nem várhatta ki a “Vége” feliratot, mert pár perccel előbb már búcsút vesz Ryan O’ Neiltól s e küzdelmes árnyékvilágtól – összetört szívű szerelmest s szipogó nézőket hagyva maga után. Esetleg elutazik Casablancából… Nem falnak – legfeljebb szemeikkel, egymást.

"Egyszemélyes szélességű" éjszakai sikátor. Tésztabár. Bájos ferdeszemű szépség lépcsőn le. Csíkos, virágos, leheletfinom csipkével díszített sárga, kék, zöld, piros… magasan záródó “hattyúnyak-kiemelő”-galléros, szűk, “csakjóalakúaknak” szabású ruhában. Sármos, fekete hajú, fehér inges úr fel. A kezekben a szívfacsaróan érzelmes zene taktusaira kecsesen megbillenő éthordók; a másikon szemérmesen tovasikló pillantások – egy romantikus történet refrénszerűen vissza-visszatérő képsora.

A helyszín Hongkong, valamikor a 60-as évek elején. Két fiatal házaspár épp most költözik az egymással szomszédos albérletbe – az egyik édeskettesből azonban a nő, a másikból pedig a férfi folyton távol van. Mr. Chow és Mrs. Chan így magányosan éldegélnek, míg Mr. Chow egy nap meg nem hívja Mrs. Chant egy étterembe, s ott, kölcsönös tapogatózó kérdésekkel – melyek egy bizonyos táskára illetve nyakkendőre vonatkoznak – ki nem derítik, hogy házastársaik bizony hűtlenek. S ráadásul egymással csalják meg őket. Hogyan folytatódna ezek után egy tipikus rózsaszín románc? A két hoppon maradt szerelmes először különféle terveket eszelne ki szeretett házastársa visszahódítására, míg a nagy hadműveletek alatt végül egymásba nem habarodnak. Vagy: elhatározzák – kizárólag revans céljából! – hogy ha ők úgy, hát mi is úgy… egymásban keresnek – és találnak – vigaszt… az eredmény ugyanaz. A Szerelemre hangolva azonban e tekintetben (is) rendhagyó történet.
És “nagyon film”. A színek, a hangok, a képek mesélnek. Nagyon érzékeny, nagyon kifinomult, nagyon rafinált, nagyon egyedi stílusban anélkül, hogy agyonnyomnák az érdeklődést nem épp fordulatosságával fenntartani kívánó alkotást. – Mert elbűvölően bájos a pilláit szemérmesen rezegtető Maggie Cheung, és elgondolkodtató a Tony Leung által életre keltett “játékmester” figura, és még napok múltán is ott bujkál a fülben az érzelmes, spanyolos dallam (bravúros választás). De mindez csupasz lenne a legapróbb lelki rezdülést is híven tükröző látványtervező, William Chang, és a kamerát szinte ecsetként bűvölő Mark Lee Ping-Bin és Christopher Doyle képei nélkül, aki a korábbi “száguldós” kavalkád (Bukott angyalkák) után most “lassítani” kényszerült.
Maga a film is “lassú”, “kivárós”, mintha a rendező épp abban a pillanatban akarná eldönteni, hogy akkor most hagyja végre beteljesedni ezt a szerelmet – mert a túlfűtött erotikát már nem sokáig bírja sérülés nélkül a vászon , vagy sem. Vagy egyszerűen bízza a választást a szereplőkre, a pillanatra… De hát, a Sors – és a forgatókönyvíró – könyvében úgy van megírva, hogy ez a perc ne jöjjön el. Mégis erről a sosemvolt pillanatról szól az egész film. És még valamiről, ami első hallásra talán inkább hatásvadász, mint meglepő megállapításnak tűnhet: az evés örömszerző voltáról.A falon óra ketyeg – egy a számos vissza-visszatérő kép közül. Mutatja az állítólag “mindent megoldó” múlását. A hűtlen szerelmesek azonban csak nem térnek vissza, s a Mrs. Chan és Mr. Chow közt kibontakozó kapcsolat is – amiről egyikük sem vette észre, mikor ért szerelemmé, vagy legalábbis nem mertek róla tudomást venni – belevész az időbe. Képtelenek egymáshoz közelebb kerülni, a folyton vissza-visszatérő zene funkciója is az, hogy kiemelje, még hangsúlyosabbá tegye az elszalasztott “nagy pillanatokat” (akárcsak a film közben megjelenő haiku-szerű sorok), míg végül a férfi bele nem súgja titkát egy falmélyedésbe. Aztán sárral tapasztja be – szimbolikusan lezárva a múltat.

Úgy tűnik, a Kar-Wai – hősök képtelenek a változtatásra. Mást akarnak, jobbra vágynak, de, még ha az élet tálcán kínálja is a lehetőséget, akkor sem ismerik fel azt, vagy csak megkésve. És inkább elmenekülnek egy önmaguk teremtette realitásba, mint a Chungking Express rendőre (szintén Tony Leunggal a főszerepben). Légi kísérő barátnője ugyanis “elrepült”, többé nem kíván landolni a férfi ágyában. Hogyan küzd meg a ténnyel, hogy elhagyták? Hazatérve végigjárja a szobákat, hátha egyszer csak előpattan valamelyik zugból a hűtlen kedves, s élhetik tovább addigi életüket. Ha már a lányt nem halmozhatja el szeretete apró megnyilvánulásaival, hát minden gyengédségét egy hatalmas, hófehér plüssmackóra pazarolja, beszél hozzá, tisztogatja a szőrét. Időnként kiteszi szellőzni, napfürdőzni a stuardess-egyenruhát – lám, nem unatkozik! Az persze nem tűnik fel neki, hogy valaki az ő tudta nélkül nap mint nap bejár a lakásába, s kitörő lelkesedéssel veszi birtokba az idegen otthont, kicseréli a címkéket a felhalmozott szardíniakészleten, az unalmas-kopott fogmosó pohár helyére kedvesen színeset csen, s ami a legfontosabb: a magányosan tengődő aranyhal mellé lassan egy egész kis kolóniát telepít.
Honnan az ismeretség? “Nap, mint nap összefutunk különféle emberekkel és előfordul, hogy vadidegenek egyszerre jó barátok lesznek” “halljuk” a néma fiú gondolatait a Bukott angyalkákban. Itt is valami ilyesmi történt. A “besurranó” leányzó egy közeli büfében dolgozik, amit a lelkiismeretes járőr műszak lejárta után mindig felkeres, hogy beszerezze kedvese kedvenc csemegéjét. Mindig ugyanazt. Aztán rábeszélik egy kis változtatásra: olykor már pizzát is vesz! Nem is nagyon csodálkozik, mikor barátnője is “változtat”. Valami olyasmit fűz a történtekhez, hogy mégis csak ki kellett volna tartania a rég bevált ínyenc saláta mellett.
Az összes filmben kiemelt szerepet kap az étel, az étkezés. A Bukott angyalkák–beli bérgyilkos “társa” például – gyönyörű, fekete hajú – kissé buta, tompa, a szerelmi bánattól elgyötört nő arckifejezésével tömi magába a tésztát a film elején. Meg sem rágja, oda sem figyel. “Orális önkielégítés” premier plánban, torzító halszemoptikával! A film végén ismét visszatér ugyanez a jelenet azzal a különbséggel, hogy végül egy motoron köt ki, szorosan hozzásimulva egy férfitesthez: “Tudom, hogy nemsokára le kell szállnom. De addig is olyan jó meleget érzek.” Távol álljon tőlem, hogy túlzottan filozófiai síkra tereljem a szót, de ez, és még sok elejtett mondat Leibniz monasz-tanát juttatta eszembe, mely szabad átkötésben valahogy így hangzik: minden ember egy monasz, egy miniatűr világegyetem, amely próbál közel kerülni egy másikhoz – de legfeljebb csak súrolják egymást. A megnyugtató, tartós közelség megvalósíthatatlan. És itt lehetne arról elmélkedni, hogy hát igen, ez napjainkban, ebben a kitágult szövevényes útvesztőben különösen igaz…, meg az elidegenedés…, nem törődünk egymással… , végigrohanjuk az életünket anélkül, hogy megtanulnánk megállni egy pillanatra és kiélvezni annak múlékonyságában rejlő szépségeit… – elcsépelt közhelyek. Igazságtartalmuk boncolgatásába itt, most, inkább nem bonyolódnék bele. De árulkodóak a hideg kék neonfények, a feszülten izzó vörösek, az ideges-“dogmásan” ide-oda mozgó, majd vad száguldásba kezdő kézi kamera (olykor torzító optikájával), az átlós képszerkezet; a történet szintjén pedig a széttöredezettség, a párhuzamon egymás mellé vágott sorsok, a megszűnés – vagy ellenkezőleg, a kibontakozás – stádiumában lévő kapcsolatok. Beteljesedés nincs, az óra egy percre sem áll meg, a mutató egyre csak rója a köröket hol egy iroda falán, hol az ananászkonzervek szavatosságára figyelmeztetve.

A Chungking Express “1-es számú”, szőke hajkoronás bűnöző nőjébe beleszerető rendőr választja ezt a bizarr időmérőeszközt – egy hónapon keresztül minden nap vásárol egy, április 30-án lejáró konzervet. Mire meglesz mind a harminc darab, addigra visszatér szerelme is, az őt faképnél hagyó May. Vagy mégsem. Akkor viszont neki kell fölfalnia az egészet. Hasfájdító módja a búfelejtésnek… Akkor már inkább Mr. Chow módszere a betapasztott lyukkal. Az egyik “bukott angyalkának” is problémát okoz az ananászbefőtt. Még gyermekkorában belakmározott belőle – és megnémult. A “hanghiány” vagy a romlott gyümölcs az oka, ki tudja, mindenesetre a fiú különös módon viselkedik: éjszakánként “elad”. Fagylalttal tömi a testi erővel “vásárlóvá” nyilvánított gyanútlan járókelőket, ő maga pedig egy “halott” disznóval kerül közelebbi kapcsolatba: a hátán ülve “gyömöszöli” (igazából nem tudom, miként szabad értelmeznem a szegény szerencsétlen “elhunyton” végrehajtott mozdulatsort) állatot. – Ha valaki nem látta Kar-Wai előbb említett filmjeit, nem talál semmi különöset abban, hogy Mrs. Chan is állandóan tésztabárba járkál, s mikor végre kettesben van Mr. Chow-val, akkor sem történik semmi, csak jól bevacsoráznak. De az előbbieket is figyelembe véve azt hiszem, leszögezhetjük: mindenfajta étvágyukat – a szexuálist is – étellel elégítik ki. A Chungking Express stuardess-barátnős rendőrénél a fejlődés jelének kell tekintenünk, mikor feltűnik neki, hogy már a szardíniának sem olyan az íze, mint régen. Persze mi tudjuk, hogy ennek egyszerűen az az oka, hogy nem is szardíniát eszik.
Ha az ételt, mint szerelmet és kielégülést okozó dolgot fogjuk fel, szimbólumként értelmezhetjük a büfés lány aranyhal-telepítési akcióját. A “konzervált” helyett “élő” kapcsolattal akarja kitölteni a férfi életét. Mindegyikük ezen fáradozik. Azon, hogy értékessé tegyenek minden pillanatot. Erre vágyik a bérgyilkos, aki monológjában megvallja, évek óta részt akar venni egy esküvőn. Elméletileg neki is van felesége, legalábbis ezt hazudja a kíváncsiskodóknak. Tárcájából egy fekete nő képe kerül elő, akit évekkel ezelőtt fizetett le az “ál-fotóért” cserébe. Gyermeket pedig – hasonlóképp – egy gombóc fagyiért vett. A “Szöszi” elszántan ráakaszkodik, neki is kell valaki, de a férfinek már van társa, akivel sajátos módon tartja a kapcsolatot: jeleket hagy maga után, pl. egy dalt a zenegépben. Előfordul, hogy a lány elveszti a nyomot, de mint azt az egyik szereplő megállapítja, minden ember magával visz egy darabot a másikból. Így érzi meg Szöszi a számára ismeretlen fekete hajú lányon a bérgyilkos illatát, s jöhet létre a “nagy találkozás”, ami nem vezet sehova. Azaz dehogynem: a férfi utolsó megbízatása közben meghal. Rendezőnk örömét leli az ide-oda csavart történetekben, amiket, úgy látszik, képtelen lezárni – mindig nyitva hagyja a kérdést: lesz-e, lehet-e jövője két embernek, együtt. Mert folyton csak enni, az nem megoldás.

- Nem eszem bánatomban és nem sugdosok a konnektorba…

Megjelent: zartkor.hu

A kémfőnök története – A Pacepa-film

Nem volt olyan régen, hogy ne emlékeznék rá. A mesék általában úgy kezdődnek, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy …” király, királykisasszony, szegényember (s annak három fia). Hogy hol? „Az Óperenciás tengeren, az Üveghegyeken, a … túl, ott, ahol a kurta farkú kis malac túr, történt egyszer, hogy…”, s már bele is csöppentünk az álmok, csodás események irreális világába, ahol rendkívüli képességű, varázshatalmú hősök rohannak lándzsát szegezve a tűzokádó, szűzrabló, hétfejű sárkány ellen; ahol őszintén szorítunk a legkisebb hercegnek, hogy elnyerje végre szíve választottját; vagy hogy meglakoljon az ármánykodó, ördögi banya. Mert fény és sötét, jó és rossz küzd itt egymással, hogy aztán az előbbi kerülve ki győztesen, helyre álljon a megbomlott harmónia, s mi békésen hajtsuk álomra fejünket – bízva egy igazságosabb, szebb világban.
A „Pacepa-mese” jóval bonyolultabb képet mutat, holott ha egy kicsit gondolkodunk, rájöhetünk, hogy nem előzmény nélküli, nem „gyökértelen” – ismert sémára vezethető vissza. Igen, igen, bizony a Hófehérke egyik epizódjából nőtt önálló történetté. Eredeti címe talán az lehetett: A vadász becsülete. A filológia, nem kis sajnálatunkra, úgy tűnik, még nem tud teljes képpel szolgálni eme mesealakot illetően. Ami bizonyos, hogy vadászunk Hófehérke mostohájától, Tükrömtükröm királynétól azt a megbízást kapta, vigye a palotához közeli sötét erdőbe az ébenfekete hajú leányt, ölje meg, s bizonyítékul hozza el a szívét. Máig megmagyarázhatatlan okokból azonban a rettenthetetlen, zord vadász (nem összetévesztendő a Walt Disney által az emberek megtévesztésére és félrevezetésére feljavított utánzattal, szelídített klónnal) futni hagyta a szegény árvát, s helyette egy vaddisznó szívével tért vissza úrnőjéhez. A későbbi fejleményeket ismerjük már. Tükrömtükröm rájön, hogy szépségének egyetlen vetélytársa még mindig életben van. És most meg kell, hogy álljunk ezen a ponton! Nem tudom, feltűnt-e Önnek, kedves szülő, két ásítás között, az esti meseolvasásnál, hogy a krónika mélyen hallgat a vadászról. Holott bizonyosra vehető: a gonosz hárpia rájött, hol lóg ki a lóláb. Elejtett szavak, akkor jelentéktelennek tűnő apró részletek sora suhant át agyán és még mielőtt elindult volna, hogy a mérgezett almával örök álomra szenderítse a törpék kis gazdasszonyát, kiadta a kegyetlen parancsot: élve vagy halva, de kerítsék elő az árulót – s ezúttal már levágott fejet követelt bizonyságul. Őt még egyszer nem vágja át senki! Mi lesz vele, ha már a gazfickókban sem bízhat?! Hófehérkét épp ezért most már személyesen akarta eltenni láb alól. Udvaroncai mindeközben égen-földön keresték a vadászt – hiába. Egyesek egy hírhedt boszorkánynál látták utoljára, aki bárkit bármivé képes volt átváltozatni. Tény, hogy akkor sem került elő, mikor Hófehérke és az őt megmentő ifjú herceg került a trónra, s a gonosz királynőt örökre egy mélységes mély tömlöc fenekére zárták. Pedig, ha hihetünk a fennmaradt krónikáknak, bátran jelentkezhetett volna jól megérdemelt jutalmáért az újdonsült királynénál. Hogy ezt mégsem tette meg, persze indokolhatjuk azzal, hogy félt attól, hogy egyes Tükrömtükrömhöz hű elemek – nem leplezvén le őket – máig jelentős állami pozíciót töltenek be… De ennél sokkal valószínűbb, hogy a feddhetetlennek tartott vadász múltja nem is olyan patyolattiszta… S ez a Hófehérke-ügy csak arra volt jó, hogy néhány jó pontot szerezzen magának a történetírás nagy mestereinél. – A teljes igazságot valószínűleg már sosem fogjuk megtudni. Ismeretes, hogy egyesek előszeretettel hamisítják meg a történelmet.
Pacepa tábornok azonban él! És most csak nekünk elmondja, hogy is történt mindez valójában! Ő képtelen volt gyilkolni. „Megcsapott a rothadás szaga”- vallja. S elmenekült. Ó, hát hogyne értenénk meg őt! Mi sem tettünk volna másképp. Mi is imával s hegedűszóval búcsúztunk volna pénztől, titkos, valóságos hadsereggel megerősített magánrezidenciánktól, s az édes anyaföldtől, mely vérével táplált s felnevelt!

- Ja, és Tükrömtükröm királynőt a börtönben kivégezték! Hátulról lőtték fejbe – ez a KGB (Királylányomért Golyójár Bányászok) stílusa.

Szokolai Anasztázia (álnév – nem árt óvatosnak lenni


Híres nagy vadászok, jobb, ha…
- avagy a mese még nem ért véget! (Pacepa II.)

Mert jön VUK (Vizsgálok Utamból kotródj), aki fényt derít a történet tisztázatlan részeire. Előbb az utca emberét kérdezi hősünkről. Sok mindent mondanak róla – de jót még véletlenül sem. Ők azt a verziót tartják igaznak, mely szerint a vadász nem puszta emberbaráti szeretetből engedte el szegény Hófehérkét. Sok vér tapadt már eddig is a kezéhez, miért pont most lágyult volna meg a szíve? Inkább talán megérezte a közelgő véget, Tükrömtükröm hatalmának összeomlását, s jobbnak látta eltűnni az őt árgus szemekkel figyelők elől. Hiába írja meg leleplező könyvét (nálunk Tükörhorizontok címen jelent meg) a gonosz királynőről, a nép nem hisz neki.
VUK aztán a „hivatalos” véleményeket veszi sorra. Tanulságosak. És zavarosak. A sok-sok adat és nézet közt attól tartok, lassan elvész az igazság. Egy krónikás arról beszél, hogy még mindig léteznek olyanok, akik el akarják hitetni, hogy a vadász: áruló volt. Ha jól értettem szavait, ő nem ért egyet ezzel a vélekedéssel.
Egy bárd szerint azonban Busa király[1] titkos ügynöke volt! – Ez megmagyarázná azt is, hogy Hófehérkét miért nem tette el láb alól. Tehát hősünk már az „erdei eset” előtt lepaktált a jövőbeni uralkodóval. És megegyezett vele abban is, hogy nem ritkítja meg az ártatlan állatállományt.[2] De el lehet azt képzelni, hogy létezik vadász, aki sosem szennyezte vérrel a kezét? Vagy hogy ez nem tűnt volna fel a boszorkányos Tükrömtükrömnek? Hát persze hogy nem. Persze ha elhitették vele, hogy puskája veszélytelen, hogy csak vaktöltényeket tartalmaz… Pedig mennyi-mennyi iskolát végzett, mire megkapta ezt a megtisztelő állást…
- Így lett ő ártatlanságra ítélve?

VUK ravasz. Meg a vadász is. Közel engedte magához VUK-ot. De vajon VUK sérülés nélkül hogy tehette meg ezt? Buta kérdés. Minden lehetséges a mesék birodalmában. Míg az vissza nem vág. Jó lesz hát megőrizni inkognitónkat!

[1] Hófehérke életre csókolója, később ura (és parancsolója)
[2] Busa vegetáriánus volt. Kedvence: az alma.

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeéleskedések

Rajzolj nekem egy bárányt! – mondta a kis herceg. Láttam, amint csodaváró szemében a feszült várakozást a döbbenet váltja fel. Ceruzát tartó kezem ugyanis egy ládikát vetett papírra. Hol itt a kért gyapjas?, kiálthatjátok a gyermekkel együtt, sértődötten. Amiért rútul át lettetek verve. Pedig hát a bárány ott van… bezárva… hogy ki ne szökjék…

- Alakítsuk át a fenti kérdést – a példázat és a könnyebb érthetőség kedvéért – ilyesformán: Mutasd meg nekem, milyen a bárány! Azaz most már nem feltétlenül az érdekel minket, hogy szőre szépen kunkorodik, s hogy van-e piros masni a nyakán. Nem. Ezzel a csekélyke transzformációval új, izgalmas dimenzióba léptünk. Az író, a „teremtő” feladata a lényeg megragadása lett.
Tévedsz, ha azt hiszed, nyájas olvasó, hogy megrettenve az erőpróbától, újonnan kinevezett alkotónk a félelemtől eltorzult arccal igyekszik mielőbb homokba dugni a fejét. Már látszik ajkán az üdvözült mosoly, amivel nyugtázza, hogy végre iszonyatos csörömpöléssel lehullnak évezredes láncai, melyeket versképletek, zenei hangzatok, épületek fizikai törvényei és színszabályok tekertek köré! Igen! Eljött a nagy pillanat, mikor az idő, a történelem mákszemnyire zsugorodik, mikor nincs múlt, jelen és jövő, mikor értelmüket vesztik korszakolások, stílusok, műfajok. Ott áll gyermeki naív szívvel, mint hajdan kőbaltás őse állhatott. S hogy aztán köveket hord-e egy kupacba ólnak, vagy a barlang falát pingálja tele ártatlan hószín bárányfejekkel, esetleg mágikus szövegeket mormol bee-cézve az állatot - csapdába ejtendő a valóságot, melyet anno vélhetőleg egy több mázsás mamut képviselt – az csakis tőle függ. Mert rég lepöckölte válláról Homérosz hamvait; Leonárdót, Newtont, Mozartot s a többieket szépen összesöpörte, s nem túl mélyen, de azért tagadhatatlan tisztelettel meghajolt előttük, mielőtt végső nyughelyükre, a Letűnt Teremtők Panoptikumába helyezte őket. – És én mindezt filmre veszem. Nem kutatom az értelmét, csak rögzítem, „dobozba zárom” a látványt. Hogy az enyém legyen. Újra és újra.
Egy primitív performance a film, ami lejátsza, utánozza az életet anélkül, hogy egy lenne vele. Már a báránnyal. Mert az ugye még mindig ott kuksol a maga kis ládikójában arra várva, hogy ezzel a teleírt papirossal végre megetessem, s ezáltal kiszabaduljon mátrixvalóságából és az örök (vadász)mezőkön „nyargalászva” jófajta füvet legeljen, így repítve magát az égig és felhőformát öltve arra intsen minden megátalkodott alkotót, hogy ha már… akkor ne másnak a táljából csemegézzen, sőt! ne is tálból, hanem csak úgy a földről, mint egykoron. És ha lehet kérni ne cseresznyét…

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent anyámról

Megjelent: zartkor.hu



Oktalanság egy eredeti, kecses rokokó székhez azzal az elvárással közelíteni, hogy márpedig: mi nem csak, hogy le kívánunk ülni rá, de még a kedvesünket is az ölünkbe ültetjük, sőt, még hintázni is fogunk rajta. Bizonyára ripityára törik. S a földön nagyot koppanva fájlaljuk majd fenekünket, miközben a széket szidalmazzuk.

Így valahogy áll a helyzet Almodóvárral, és a nemzetközi porondon számtalan díjat bezsebelő, de magyar kritikai berkekben jobbára csak negatív kritikával illetett filmjével is. Mint minden műve, a Mindent anyámról is extravagáns hőseivel és azok csavaros életútjaival szórakoztat, amibe belemagyarázhatjuk mi Almodóvár „szent küldetését” itt a Földön - a polgár -és egyházpukkasztást, a más-ság elfogadtatásáért vívott küzdelmét, a különcség, mint legfőbb érték melletti esztétikai és emberi állásfoglalást - , de felesleges túlterhelni azt a bizonyos rokokó-finom alkotmányt…
Mert színház az egész világ! – és színész benne minden férfi és nő, maszkot, jelmezt hordó, pódiumra kényszerített lelkek. Tűsarokban, sminkben, vörösben, szőkén-vörösen-feketén, mellel és farokkal, ápolónő-kurvaként utazva a vágy villamosán, életmámorban. A valószínűtlen fordulatok, amiket felrónak Almodóvár mesternek, az élet álomszerű, szürreális jellegéről vallanak, s a Sorsistennő váratlannak tetsző kedély-változásairól, ami miatt látszólag összekuszálódnak a gombolyított szálak, de a végén mégis a rend képzete alakul ki. Minden és mindenki a helyére kerül.

A történet középpontjába ez alkalommal a szőke Manuela kerül, aki épp aznap veszíti el fiát, Sebastiant, mikor végre ígéretet tett neki, hogy születésnapi ajándékként mindent elmesél a családi fotóalbum csonkolt fényképeinek fantomjáról: az apjáról. A nagy titok feltárása a tragikus baleset miatt elmarad, Manuela pedig elindul megkeresni egykori kedvesét. Először egy hajdan volt barátba botlik, Agradóba, aki deréktól lefelé továbbra is az „erősebb nem” táborát gyarapítja, de időközben szert tett két dinnyeméretű műmellre is. Felbukkan a szép Rosa nővér, aki apáca létére gyereket vár, és nem a Szentlélektől… Hanem Agradó hasonszőrű barátjától, Lolától, aki történetesen Sebastian apja, azaz Manuela volt szerelme!
– Ezek után megdőlni látszik az „élet a legjobb forgatókönyv-író”-közhely, sőt, ezt talán még a szappanopera-öntők is csak pironkodva merészelnek beadagolni. A spanyol rendező azonban elragadó természetességgel mesél, egybemosva a magánéletet-öltözőt-színpadot, hogy végül már csak a SZÍNPAD létezzen, mint egyetlen, szürrealitásában hiteles valóság.

Aki azzal ül le a székre, hogy ő most „művészfilmet” néz, vagy hogy „provokatív alkotást”, vagy „artisztikus kommerszet”, tehát ha kategóriákkal zsúfolt agya nehéz, és lehúz – az alatt összeroppannak a kellemkedően kifinomultnak tetsző lábak. Azzal fogja majd vádolni a rendezőt, hogy filmjeiben nyoma sincs a valósághűségnek; hogy a melegek, transzvesztiták sorsát érintő „igazi” kérdéseket csak a felszínen érinti vagy egyáltalán nem; s hogy amit csinál, az csak művészetnek álcázott giccs. – Ez esetben megállapítható, hogy az illetőnek semmi érzéke a rokokóhoz. Még kevésbé az asztalosmunkához.

„Furcsa egy világ ez, Sandy!” - David Lynchről

- mondja Nicolas Cage Laura Dern-ek a Veszett a világ-ban. De még milyen furcsa! A fehérre meszelt kerítésrácsok közül vérvörös mosollyal néznek a virágfejek. Tűzoltó integet a méltóságteljesen tovagördülő kocsiról. Idős úr locsolja az „amerikai álom – zöld” füvet, miközben a slag elakad egy ágban. Felesége odabent tévézik békésen – épp egy előre szegeződő revolver szeli át a képernyőt. Aztán újból a kertben vagyunk, s az előbbi öregurat egy hirtelen roham a földre teríti, kezében a spriccelő slaggal, amire egy szemfüles eb azon nyomban rá is bukkan, s buzgón lefetyeli az előtörő vizet. S nehogy hiányérzetünk legyen, hogy az egymásra vágott abszurdnak ható képsor méltóan frappáns befejezést nyerjen, a jelenet megkoronázásaként egy gumibugyis csecsemő totyog be a képbe, miközben szól, egyre szól az andalító Blue velvet (Kék bársony). És akkor hirtelen a bogárvilágban találjuk magunkat. A „mikrokozmosz”-ban. Ahol valahogy elmegy a kedvünk a nevetéstől, mert észrevesszük, az emberitől különböző elvek léptek működésbe, s veszik át az események irányítását.

A rendező, mint mítoszteremtő

David Lynch filmjeiben átértelmeződnek a társadalom törvényei. Alárendelődnek valamiféle öröktől fogva létező, hatalmasabb világrendnek, ami azonban nem kecsegtet harmóniával, nem nyújt békét az arra vágyónak, mint egy vallás. Nem. Épp ellenkezőleg. Könyörtelenül bebizonyítja: minden pillanatban a kezében tart minket, s váratlanul majd lecsusszanunk feneketlen mély gyomrába, hogy elemésszen.
A Lynch-et tárgyaló magyar szakirodalom buzgón biggyeszt e név mellé olyan jelzőket, mint „rejtélyes”, „kibogozhatatlan”, „hatásvadász”, „öncélúan különös”. Vitathatatlanul stílust teremtett. „Lynch-hangulatot”, s e szószerkezet tömören azt a sajátos atmoszférát hivatott jelölni, melynek előállításához a rendező előszeretettel alkalmazza törpék, óriások, boszorkányok, tündérek, félkarúak-szeműek… csapatát, miközben – a többnyire zárt – környezetben folyton zúgnak, pattognak a csövek, vezetékek, a plafonon egyre csak pörög a ventilátor, a padlót cikkcakkos, sakktáblára emlékeztető burkolat fedi. Van, hogy egy halott szarvas feje kerül az asztalra - látszólag ok nélkül; s a „mindenható fény” kínosan ügyel arra, hogy a szoba egy sarkát minduntalan elkerülje. És a tűz! (Nem kétséges, a rendező kivel rokonszenvezik a görög gondolkodók közül…)

Egy újságíró megjegyezte, Lynch-nek sosem kellet a szomszédba mennie „furcsaságokért”. Ahhoz azonban, hogy egy mítosz összeálljon, s működjön a benne (vagy általa) megalkotott világ, többre van szükség néhány megdöbbentő tárgy jelenléténél.
Kell valaki, aki feltételezhetően jó emlékezőtehetséggel rendelkezik (az emberiség csodás aranykoráig visszamenőleg), s a lelke vad. Aki nem engedte, hogy a szocializációs gépezet őt is a szabvány szerint formázza meg, majd válogatott civilizációs kínzásaival kitörölje egy másik dimenzióból magával hozott képeit.
Persze az is lehet, hogy pszichológussal állunk szemben és az ő tesztjeivel – utóbbiak ez esetben filmes külsőt öltöttek -, és célja a tömegek hipnotizálása; esetleg a nézői szokások feltérképezése áll kutatásainak középpontjában - kor- és iskolázottság-specifikusan, külön is figyelmet szentelve a sznobériára, álművészkedésre való hajlamnak.
Vagy ő a legnagyobb, legagyafúrtabb csirkefogó-elmebeteg, aki kiváló érzékkel s büntetlenül játszadozik a maga teremtette díszletek között, anélkül, hogy visszaparancsolnák a zárt osztályra.
Vagy mindhárom együtt. Vagy egyik sem. Talán egy újabb égi küldött, akinek missziója a Föld népének ébresztgetése – ha kell, hát a mozi termeiben a hagyományosabb templomok helyett.
Bárhogy is legyen, bármi is legyen ennek a kócos hajú, vadász-külsejű, minden szavában különc rendezőnek, David Lynchnek a célja, hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Egy ismeretlen világra nyit ajtót, melynek kormányzói székében egy fura emberke, egy törpe foglal helyet.

Lynch, a mítoszépítő

A struktúra, az „egész” „részekre” való szabdalásának, majd más logika szerint való újbóli összeállításának a lehetősége már a kezdetektől fogva lenyűgözte Lynchet. Első, ilyen irányú kutatásainak helyszíne azonban még nem csavaros és kibogozhatatlan film-konstrukcióinak egyike, hanem beérte néhány állat „anatómiai vizsgálatával”, elkészítvén Tyúképítőjét, melyet nem sokkal utána a „Kacsaépítő” követett. Mielőtt bárki a rendező beteges hajlamaira következtetne, hadd szolgáljon maga az „elkövető” némi magyarázattal:
Az ötletet a repülőgépmodell-építő készletek adták: egy doboznyi repülőgép-alkatrészt kell összerakni utasítás szerint, hogy aztán megkapjuk a doboz tetején látható repülőt. Mary Fisk volt a feleségem akkoriban, és Angliában dolgoztunk Az elefántember utómunkálatain. Mary visszautazott Amerikába, nekem Twickenhamben volt lakásom, és aznap, mikor Mary elrepült, lementem és vettem egy makrélát. Hazavittem, lepakoltam az asztalt, és fölvágtam a halat. Címkéket biggyesztettem a darabokra, és úgy rendeztem el őket, ahogy az építőszekrényeknél szokás, rajtuk az utasítás, hogy – mondjuk – ha kész, bocsássuk vízre. Így készült az első építőkészletem.[1] – Őszintén sajnálhatjuk, hogy a tervezett egérépítő végül nem készült el. A mélyhűtött rágcsálóknak ugyanis lába kelt a rigorózus háziúrtól bérelt lakásban… (Első játékfilmje, a Radírfej forgatásán állítólag macskát boncolt, hogy képet alkothasson magának a film struktúrájáról – persze lehet, hogy ez csak a személyes mítosz része…)
A lineáris cselekményvezetés – darabolás ide, darabolás oda – még sokáig töretlen, bár az emberi elmébe tett utazások, a psziché-térképek, a gyakori flash back-ek már sejtetik, hogy hamarosan nem csak a Gonosszal kell megbirkóznunk, hanem a rendező labirintusaival is a Lost Highway-ben(1996) s a Mulholland drive-ban(2001).
Az előbbi esetben az „elme bomlik”, az utóbbiban – sejtésem szerint, s ha helyesen értelmezem a minden egyes képkockában tetten érhető (ön)iróniát (egyik mellékfigurája rendezőt alakít…) – az egész hollywoodi álomgyár… Lynch-mítoszostul. Nem, a rendező nem önmaga ellensége. Nem megszüntetni, felszámolni igyekszik azt a világot, amit a több mint tíz játékfilmben megalkotott. Inkább fordít egyet köpönyegén, szentségtörő varázslóként fellebbenti a fátylat a titokról, jót nevet rajta, aztán „nekem már ezt is szabad!”–felkiáltással az eddiginél is sűrűbb szőttest terít vissza. Ott ül a szép szőke színésznő, Naomi Watts, meg a barnából átmenetileg szőkévé varázsolódott Laura Elena Harring egy éjszakai színielőadáson, s egyre csak ömlik a könnyük, mikor a Cipolla-szerű konferanszié kinyilatkoztatást tesz: minden csak hangfelvétel. Az élet álom, a valóság pedig illúzió. Silentio!
Csoda, ha ezen a ponton a néző is elpityeredik, s arra gondol, hogy hova tűnt Gyilkos Bob, akiről legalább biztosan tudhattuk, hogy gonosz; hova a kék bársony-mániás erőszakos Frank; vagy Lula Veszett a világbeli –kristálygömbös-gonoszboszorkány mamája. Egyedül a törpe a megmondhatója, hogy mi olyik itt…

Kicsi emberek

Furcsa, groteszk test. Kifacsart mozgás. Értelmes, vesébe látó, mindent tudó szemek. „Visszafelé-beszéd”. Néha hófehérre maszkírozva, mint egy törpe-Mephisztó. Honnan jött? Valahonnan „odaátról”. És igazságot oszt. Mégis mindenki tart ettől a „kulcsfigurától”, aki a Lynch-mítosz állandó, meghatározó – és nem utolsó sorban legfeltűnőbb - kelléke. Nem minden gonoszság nélkül azt is mondhatnám, mintha csak azért lenne rá szükség, hogy egyedi védjeggyel lássa el egyébként értelmezhetetlen alkotásait… Az ő kétértelmű alakja visz misztikumot a különc rendező agyszüleményeibe – már-már vallást alapítva a borzongató más-világra éhes nézők körében…

Sokan tartják monomániás rendezőnek, aki pályája elejétől fogva újra s újra ugyanazt a koncot rágja, ráncigálja. Dualista világában Jó és Rossz küzd egymással, metszéspontban az emberrel. De ezt a harcot egyben idézőjelbe is teszi, s az emberi butaságok megnyilvánulásaként tárgyalja. Kevés azon képek, pillanatok száma, melyekre nyugodt szívvel akasztanánk egyértelmű jelzőket, s azonosíthatnánk be a rendezői szándékot. Furcsamód épp a szürreálisnak tartott Radírfej esetében érzem nagyon is körülhatárolhatónak a jelentésmezőt, mivel az eltorzult, beteges alakokat felvonultató „valóság”, és a vágyott utópia kristálytisztán megmutatkozik. Lynch még nem játszik rá korábbi klisékre, nem bonyolítja, színezi át új árnyalatokkal motívumrendszerét, teljes zűrzavart teremtve a nézők azon típusának fejében, akik biztonságban érzik magukat, ha a szájukba rágják, hogy: igen, a fekete fekete, s a fehér valóban fehér.

A Radírfej vörös felkiáltójelként hirdette a hollywoody sémától való távolállását, népszerűségre téve szert a „művészfilmes” múltját sértődékeny hangon felemlegető Európában is. Az elefántember jó néhány fesztiváldíjjal gazdagította, s bár a Dűne megbukott, az azt követő Kék bársonyt sokan a legsikerültebb Lynch-filmnek kiáltották ki. És ekkor bombaként hatott a hír: David Lynch – Mark Frosttal az oldalán – szappanoperát forgat!

A szappan

„Én úgy képzelem el, hogy Twin Peaks-et erdők veszik körül. Ez biztos, mert amióta világ a világ, az erdő mindig titokzatos hely volt. Vagyis számomra az erdő is szereplő. Azután kitaláltuk a többit.”[2]
A szimbólumokhoz szokott néző elméjében ennek hallatán valószínűleg azonnal felrémlik Dante, amikor is „életútjának felén” egy nagy sötétlő erdőbe jutott, majd volt szerencséje olyan vezető oldalán végigjárni a Pokol összes bugyrát, akire igazán nem lehetett panasza. Bár Lynch hőseinek nem kell szembeszállniuk a mitikus fenevadakkal, városkájuk, s főként a közeli erdő szolgál némi meglepetéssel.
Már a Kék bársony helyszíne, Lumberton, mely kivágott fát jelent, megelőlegezi a későbbi „borzongások erdejét”, mely Gyilkos Bob lakhelye. S ha adott a név, a rendező hozzátesz még néhány teherautót rönkfával megrakodva (a film elején, hogy kellően feltűnő legyen…), a rádióból pedig ismerős dal szól: „Vágják a fát, röpül a forgács.” Twin Peaks pedig – folytatva a „fakitermelősdit” – fűrészmalmot kap a rendező jóvoltából. Lynch következetesen alkalmazza a mitológia-szervező szabályokat, melynek legelső pontja az lehetne: ha már megalkottál egy jól működő motívumot, használd fel később is!
A nézők pedig behódoltak. Mesére, misztikumra vágyva ültek le hétről-hétre a készülékek elé, ahol a szemük láttára kelt életre egy ismeretlen, furcsa, időben elhelyezhetetlen világ. Az akkor külföldön már ünnepelt rendezőt Magyarországon még csak egy szűk réteg ismerte, így a Twin Peaks minden előzetes ismeret nélkül vált a csütörtök esték fő programjává. – Izgalmas lenne egy összehasonlító elemzés a hazai, illetve az amerikai fogadtatás különbségeiről, a megértésbeli eltérésekről…

Az alaphelyzet: hullát vet partra a tó vize. A csendes kis várost felkavarja a bűneset, amelynek kiderítésére egy különös FBI nyomozó érkezik a helyszínre, Dale Cooper, és „Diane”, a diktafon. Eleinte úgy tűnhet, kriminek vagyunk a szemtanúi, a szemfülesebb néző azonban csakhamar a tudatára ébred: átverték. Elég egyetlen jelenet behatóbb vizsgálata, s kiderül, a „detektívesdi” csak a történetre kent máz, ürügy a bizarrabbnál bizarrabb alakok felsorakoztatására. A véletlen pedig – vagy nevezzük sorsnak? – dramaturgiai rendezőerővé lép elő. A „bűnös” – Gyilkos Bob -, minden krimi kötelező kelléke eredetileg nem is volt benne a minta-forgatókönyvben! Épp az „áldozat”, Laura szobájában folyt a forgatás, mikor Frank Silva, aki a díszletezésnél segédkezett, beszorult egy komód mögé. Valaki bekiabált neki, hogy nehogy már bezárja magát. S ekkor a múzsa… Lynchnek eszébe jutott valami. Silva személyében szó szerint „elkapta” gyilkosát. (Hasonló történt a Veszett a világ forgatásán, mikor egyik szereplője eltörte a lábát. Lynch természetesen nem hagyta, hogy mást keressenek helyette. Így sokkal érdekesebbé vált a jelenet.)
A két anekdota nem „lazításként” ékelődöttide... Bár minden forgatáson történnek előre kiszámíthatatlan dolgok, amik szükségessé teszik az eredeti elképzelés átalakítását, de míg mások bosszankodnak a váratlan nehézségeken, Lynch mintha még dörzsölné is a kezét örömében! Az „élet” belefolyik a készülő műbe. Keveredik vele, átitatja, s betervezettlensége folytán „égi ajándék”-ként üdvözli a rendező.
A néző ebből semmit sem lát. Értetlenül áll a tény előtt, hogy még csak a sorozat felénél járunk, s már kezünkben a tettes! Az pedig már végképp szemtelenség, hogy a főhős, a hérosz, akinek elemi sajátja a sebezhetetlenség – Dale Cooper-ről beszélek – váratlanul meghal. Nehezen emésztette meg ezt a nézősereg, bár látott már csodás feltámadást a képernyőn. (…Bobby is visszatért Dallasba…) A producerek gyomra azonban sokkal kényesebb. Így aztán – bár Laura apja lelepleződött – más megoldást kellett találni: Gyilkos Bob, a gonosz szellem gazdatestként használta szerencsétlen Lealand Palmert, s valójában ő a gyilkos. A szálak aztán tovább bonyolódnak. Hol ezt, hol azt a szereplőt szállja meg a démon, és persze a tiszta arcú FBI-os is visszatér.
Elgondolkodtató, de mindamellett megmosolyogtató is Bóna László Filmvilágban megjelent Twin Peaks-misztérium[3] – Az égi ügynök című cikke. A tévésorozat befejező részét beavatási szertartásként értelmezi, melynek első lépcsőfoka Cooper ügynök halála, majd feltámadása. A hős „megvilágosodásának” lehetünk tanúi, mivel az ezoterikus tanítás szerint élve átélt halálélménynek válik részesévé. „Tömegkulturális szuperhősünk” – kölcsönvéve Bóna László kifejezését – misztikus beavatódása azonban önellentmondást rejt magában. Mint a tömegkultúra szülte hérosz az individuális Én legpregnánsabb képviselője, „egyedi példánya” új metafizikus tapasztalata révén valójában megsemmisül, „beolvad” egy nagyobb Egész-be. Az eredmény: „a tömegkulturális szuperhős beavatódásában a modern kultúra alapértékei bomlanak fel és tűnnek el”.
Bár a „sors”, a „véletlen balesetek” mítoszalakító volta meghatározó Lynch egész pályáján, az vitathatatlan, hogy Dale Cooper nem csupán a produceri kényszer hatására tért vissza, mint Alvilágot járt modern Odüsszeusz. Alakja a kezdetektől fogva meghatározhatatlan, természetfeletti erőkkel való rokonságot sejtet, gondoljunk csak a logikátlannak tűnő megérzésekre, a minden reális alapot nélkülöző következtetésekre, melyek nem egyszer nevetésre késztetnek. Készséges „segítői”, „matrózai”, akik nem hallgathatják meg a szirének hangját – nem beavatottak, így számukra a megértés halálos lenne -, médiumi feladatuknak tesznek eleget: rejtjeles üzeneteket, nekik megfejthetetlen ábrákat visznek a hősnek. – Egyszóval: Lynch kedvére lubickolhat a „kétértelműség tengerének” jobb s bal partja közt. Egyfelől kiszolgálja a vallás, a filozófia, az okkult tanok, a „nagy kérdések” feszegetőinek igényét azzal, hogy Coopert végül bevezeti a vörös labirintusba - ahol kénytelen szembesülni a Gonosszal fiatalkori ellensége, Windom Earl alakjában -, s végül elbukik: az Én-hez kötöttség túlságosan erősnek bizonyul, nem képes elhárítani magától az anyag káprázatát, s vérbefagyott szerelmét meglátva felajánlja lelkét a Gonosznak, csak hogy kedvese tovább élhessen. Így egy üres test tér vissza a földi világba, melyben újra testet öltött a Rossz. „A Twin Peaks tehát mégsem az emberiség üdvtörténetének modellje egy ember üdvözülésének történetén keresztül, hanem az ember elkárhozásának útja egy ember elkárhozásán keresztül” – állapítja meg Bóna László. Ez tehát az egyik part…
Csakhogy ott van a másik! A járulékos lynchi „idézőjelekre” gondolok. Cooper ügynök szerelmes lesz! Nem mintha elvitatnám ettől a Sherlock Holmes-szerű figurától a gyengéd érzelmek jogát… Majd a „várószoba”, ahova akkor kerül, miután eltűnik a mágikus körben! Kávét(!) szolgálnak fel, de az beleragad a csészébe…, tűz lobog, elkárhozott lelkek jönnek elé… Aztán bekerül a labirintusba, ahol minden út végén a Milói Vénusz látható…- Bóna szerint azért, hogy jelezze a helyzet „ősi mivoltát”. Véleményem szerint sokkal inkább azért, hogy épp ezzel a direkt, és – valljuk be – közhelyes utalással vegye el a komolyság legcsekélyebb látszatát is. Jól ismert fogás, nem először alkalmazza, s mégis felülnek neki azok, akik még mindig nem szoktak hozzá, hogy a filmet filmként értelmezzék, s ne az irodalom bevált mítoszértelmező módszerivel igyekezzenek megragadni egy alkotást. Nem vitatom a mélyben megbúvó archetipikus történeti szálat, az ember ismeretlennel való találkozásának ősi mítoszát, ám Lynchnél ez nem kiindulási alap, hanem épp ellenkezőleg: az ősi hagyományra való rájátszás célja, hogy újszerű, új mondanivalójú mítoszának megteremtse a „díszletet”, mely egyértelműen jelzi a nézőnek, hogy nem „műfaj-filmet” lát. Sokkal inkább egy „bohóc-rendező” cirkuszi mutatványainak lehetünk tanúi, aki könnyedén játszadozik publikumának idegszálain.


Hollywood

Mit „akar mondani” David Lynch? Először is a véleményét Hollywoodról… Hollywoodnak és a nézőnek. A legutóbbi filmjében, a Mulholland drive-ban a díszlet az angyalok városa. Ide érkezik a szőke Betty, tele reménnyel, hogy színésznő legyen. Majd a második, rövidebb felében fordul a kocka, s a barna hajú Camilla(Rita) lép elénk dívaként, a rendező barátnőjeként, míg Betty az ő féltékeny (volt) szeretője... Újabb lynchi zűrzavar.(?) Színésznők színésznőt játszanak, aztán álmukból felébredve „átváltoznak”.

„Színház az egész világ!” – És mozi. Film. Univerzum, ahol minden megtörténhet, melyben „színész minden férfi és nő”, ha akar szerepelni, ha nem. Az Úr pedig ott székel, ahonnan a pénz is érkezik. Törpénk bársonyfotelből követi szemmel „bábjai”, színészei fellépését. Lynch pedig, aki megteremtette a törpét, a mítoszt, egyben a rabja is lett. A hívek kíváncsian várják, kedvencük mivel rukkol ki legközelebb, s megesznek mindent, amit csak feltálal nekik. Az elutasítók továbbra is hangoztatni fogják: nem csinál mást, mint önmagát plagizálja, mert képtelen megújulni, s a bolondját járatja a nézőkkel. Ünnepelhető ő a Hollywoodnak büszkén „beintő” fenegyerekként, „modern misztikusként”; mondhatják rá, hogy hatásvadász, zavaros… Az egyiken a bohóc mulat nagyon jót, a másikon a törpe.

[1] Filmvilág, 1998/6
[2] Filmvilág, 1998/6.
[3] Filmvilág,