Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Megjelent: zartkor.hu

Apolitikus-e a magyar művészet? – hangzott el többször is a - költőinek tűnő – kérdés a Küba-hoz és az Agár kortárs művészeti alkotásokhoz kapcsolódó, Tillmann József Attila, Sebők Zoltán, az Agár-t létrehozó Csáki László és Pálfi Szabolcs, valamint Szoboszlai János művészettörténész részvételével megrendezett szimpóziumon. Az 1993-as Polifónia-projekt során levont tanulság szerint a válasz: igen – s a helyzet a kurátorok szerint mintha mostanára, 2006-ra sem változott volna, így aztán „különlegességnek” számít Pálfi és Csáki, mivel az alkotópáros már a Kübá-ra való felkérés előtt is az egész társadalmat érintő kérdéskörre fókuszált. - Az idei szimpózium tehát a fenti gondolatok mentén indult a válasz után, hogy a kortárs művészek milyen módon és formában foglalkoznak azokkal a közösségekkel (etnikai, gazdasági kisebbségekkel), amit témául választanak, s hogy maga az alkotás milyen rétegekhez képes eljutni.

A magyar művészet tehát apolitikus. Méghozzá azért, mert maga a politika túlzottan is művészi, avantgarde és dadaista, nehéz rajta fogást találni, márpedig a művészet a legalizálatlant keresi. Mit lehet kezdeni, például, egy olyan politikussal, aki már eleve önmaga karikatúrája?! – mint ahogy azt Sebők Zoltán találóan megfogalmazta. No de még mielőtt túlságosan elmerülnék a szellemes gondolat csábító mélységeiben, hadd álljon itt egy újabb kérdés, mégpedig: „művészi”-e a befogadó közönség, a magyar honpolgár? Ami, tárgyunkat tekintve, szintén elhanyagolhatatlan nézőpont… Nem mintha számon kérnék rajta efféle képességet. Nem, szó sincs róla, csak ha már. Ugye. Merthogy társadalom, meg kisebbség meg Duna meg ár meg a szem(em)be ment valami… és legyen, aki nézi, érti!

Lesz?

Hogy mit ér egy ilyen beszélgetés, pontosabban ez a beszélgetés, azt beszédaktus-elméleti alapon érdemes végiggondolni, ami – a kis számú részvevő, s a gyér televíziós jelenlét (magyar televízió nemigen, de osztrák – hoppá! – igen) folytán - azt hiszem, mindenki számára érthető.
Másrészt, s az előbbiekkel szoros összefüggésben a szimpózium felfogható úgy is, mint a művészeti projekt egy szeletkéje. Nem lennék (nagyon) meglepve, ha így lenne... (Na jó, talán egy kicsit) Sőt örülnék ennek az átgondolt tudatosságnak, valahogy biztonságérzetet adna a jövőre nézve, hogy a művészek s az ideológusok helyzetelemző készsége és ráhangolódási képessége kiváló, s ekként válaszolnak a kor igényeire (?). - Mint az amerikai művész, akit meghívtak egy tévé-show-ba, hogy magyarázza el az akcionizmus lényegét, mire ő kést szegezett a riporter torkának. - Csak míg ezt az akciót több millióan követték nyomon – s kaptak gyors művészettörténeti továbbképzést illusztrációval egybekötve – addig sajnos ennek a beszélgetésnek vajmi kevés híre-hamva marad. (Sebaj, bízzunk az emberiség közös tudatalattijában…) Nem csak azért, mert nem volt tévésekkel tömve a szoba - projektet bemutató sajtótájékoztatón sem tolongott a média, holott a Küba nemzetközi…
Jó esetben születik egynéhány cikk, mint ez is, ami persze a maga nemében ismételten akcionista izé, a tett és a „művész” személyes részvétele révén, merthogy aztán mindezt ki olvassa el…? A weboldalunkon ki fia borja vándorol….? (Igen, ezúton közlöm, a weboldal maga is akcionista filozófiai háttérrel bír!!!) És az olvasok is… akcionisták. Igen. (Meg az élet is. A többségé. „Mama, miért ilyen nagy az orrom?”)

Persze akciózni sokféleképpen lehet, és fiú, fiúk!, nem kell túlmagyarázni ezt a dolgot az agarakkal meg a társadalom szerkezetével, meg rejtett kapcsolatrendszerekkel meg mindennel. Tételezzük fel (a játék és a beszédaktus-elmélet kedvéért), hogy ha már ti művészek vagytok, a politika művészi (mint megtudtuk), akkor ebben az artisztikus közegben a közönség is, akarta – nem akarta, azzá nevelődött, s ha mégsem, még mindig megnyugtató a számára, hogy a távirányító az ő kezében lehet. És addig sem politizál. Végre happening valami???