Délután a Fészekben - Röpke meditáció – olykor talán pontatlan megállapításokkal – Doromby Mária és Simon Zsolt József kiállítása kapcsán

Néha a kis dolgok bírnak a legnagyobb jelentőséggel. Mint a Fészekben, azon az óriás vászonra nyomtatott (?, igen, úgy tűnik, nyomtatott…), „steril”, ecsetvonástól, „domborulattól” mentes képen bamba-világosbarnán, némi vetett árnyékkal pózoló molylepke. Ott vert épp tanyát. Nem rág. Nem repül. A falakon, keret nélkül lógó, hatalmas plakátszerű alkotásokkal együtt osztozik a mozdulatlanságban. A képeket mintha csak száradni tette volna ki a művész, miután megfürödtek a nyomdafestékben (és ittak a Felejtés Vizéből), ami által – talán, nem jártam utána genezisüknek - eredeti olajképekből reprodukciókként inkarnálódtak, hogy őhelyettük nyomtatott „emlékmásuk” emelkedhessék a műalkotás rangjára, egy előzetesen be nem tervezett molylepkével.

A „lég”, a „láthatatlan” is furcsa újjászületésen esik át egy másik, icipici teremben. Fehér szoborszerűségek metszik bele magukat (muszáj ezzel a kifejezéssel élnem) a térbe, a légnemű anyagba. Cikkcakkos árnyékot rajzolnak maguk alá, így egészítvén ki, s fogalmazva újra hófehérségüket, saját testi miféleségüket. Van, amelyik széttört játék-autópályára emlékeztet (s közben a végtelen 8-as jelét formázza); a másik olyan, mint egy tengeri kagyló háza; a harmadik egy kilenctagú csoport, egy lánc, talán „a kilenc bolygó körül kirajzolódó ellipszispályákból fűzött nyakék…” – teszi hozzá a folyton megnyugtató analógiákat kereső ész. S amott egy elegáns „sugár”, egy szépen ívelő fénykapu fagyott szoborba! - Közelebb hajlok, keresem a titkok nyitját, próbálom tetten érni a teremtő aktust, „világosság és sötétség szétválasztását” – ha úgy tetszik, egy másik molylepkét. Lesem a porcelánba szilárdult egykori mozdulatokat, a valaha volt „lég” barlangját, odúját. Látom, ahogy a művész elsimította az agyagot, vagy épp belehasított – látom, de csak a negatívját. Mint egy fényképen, mikor a sötétkamrában fény és árnyék helyet cserélnek. Ezek a szobrok – fénytestek! – kiáltok fel magamban. Az agyag, ami formát adott a porcelánnak, most láthatatlan, hisz a levegő az (!), amit beszippantok, majd újra kifújok a kerámiaplasztikák között bóklászva. Aztán arra gondolok, hogy mikor még nem jöttem a világra, én is fény voltam, megfoghatatlan voltam, de belefúrtam magam ebbe a láthatatlan anyagba, épp oda, ahol ki volt számomra jelölve a hely, s ez által láthatóvá lettem. Csakúgy, mint a porcelán.
- Vagy mint egy molylepke.