Hanoi - Dudálj!

Ha előzöl, ha sávot váltasz, ha nem férsz el a szembejövőtől, ha figyelmetlenül eléd bóklászik egy gyalogos és egyáltalán, ha már unod - az egyébként nem létező - hanoi csöndet: dudálj!
Hajnal 5 óra. Turistákkal tömött vonat érkezése Sapából, az északi hegyvidéki kisvárosból. A kilenc órás út gyötörte külföldiekre máris lecsap a taxi-helyettesítő motoros brigád, s hosszabb-rövidebb alkudozás után - melynek végén általában nem a helyi munkásegylet húzza a rövidebbet - , a dudát készenlétbe helyezve, már száguldanak is a régi negyedbe, a hátizsákos utazók főhadiszállása felé. Csakhogy a hanoi hotelek is lehunyták éjszakára szemeiket... a dudaszóra sem hajlandók kinyitni. Így az élelmes motoros esetleg felajánl egy újabb fuvart...

A helyi Városliget (ferde) szemei már annál éberebbek. Itt is, ott is elsuhan - pontosabban inkább tovazötyög - egy árny, az éjszakai utcalámpa fényébe írva magát egy röpke pillanatra. Amott egy tömzsi fekete foltnak mintha csápjai nőttek volna, melyekkel ügyefogyottan hadonászik. Tán fel akar szállni... aztán a folt egyszerre arcot kap egy elrobogó motorkerékpártól: a 60. életévét már jócskán a földbe döngölt nénike végzi hajnali tornagyakorlatát többszázad magával. Ki éjszakai toalettjét magán felejtve-hagyva, ki munkára készen, kosztüm-felsőben rója a végtelennek tűnő köröket a Hoan Kiem tó körül, enyhe gőggel méregetve az éjszaka fáradt vándorát, aki egy padra roskadva, elhűlve tanulmányozza ezt a szokatlan jelenést, melynek létrehozói a sportos nyugdíjasok, s néhány fiatal hajtás. Valahol messze felharsan egy hangszóró, férfihang mozgalmi hevületű monológját kapja szárnyára a szél - aztán pedig egy nem kevésbé mozgalmi zenét, az egy-két-há-és vietnámi megfelelőjével együtt.

A turista szeméből lassan kidörgölődik az álom. Hova került?! Az atlétatrikós-rövidnadrágos nagypapák s szolid-pizsamás nagymamák látványa ihletően hat a fotóskedvű külföldire, aki az indulót meghallva izgatottan lesi a méltó folytatást.
Nem is kell sokáig várnia. Még mielőtt a hang forrásának keresésére indulna - káprázat! - , az egyszeriben szinte közvetlen őmellette zendül fel! A kocogó árnyak megállnak, sorokba rendeződnek, s kezdetét veszi a torna vietnámi módra pomponnal, karddal, tai chi elemekkel, Boney’m-mel... - gyakran kánonszerűen, amennyiben egy-egy későn érkező csoport bekapcsol egy újabb magnót, s elölről kezdi ugyanazt a gyakorlatot. (És közben drámai fordulatként leoltódnak az éjszakai lámpák, a fotósok legnagyobb bosszúságára.)
Aki valaha is járt már Vietnámban, túlélt egy-egy sétát a helyi, dudaszótól hangos csúcsforgalomban - melyet első pillantásra a legnagyobb jóindulat sem illet egyéb szóval, mint a minden szabályt nélkülöző káosz - , az bizonyára azt is jól megtanulta egy életre, hogy ne kapjon gutaütést a kedvesen mosolygó, óriási tálcákról croissant, kakaós csigát, baguettet kínáló üzletasszonyoktól, (akik nem átallanak 5000 dongot (kb. 60Ft) kérni a tegnap még 1000-ért megkaparintott finomságért). Hasonlóképp az utcai palackozott-víz (csak ezt szabad inni, vagy amit előzőleg felforraltunk) árusoktól, a képeslap-és könyv-ügynököktől, a riksásoktól, a... Hiába uralkodik Ho Chi Minh kommunista szelleme, a turista itt őszerintük egyelőbb. így aztán a káosz mint kulcsszó mellett egy újabb jegyzendő fel: az abszurd. Meg az engem itt úgyis hülyére vesznek - már ami az eladó, az arú ára s a szegény, árva tőkés kapitalista turista háromszögét illeti.

Rossz nyelvek szerint Ho apo bebalzsamozott testét, mely az ő nevét viselő mauzóleumban tekinthő meg, minden évben 1 hónapra a baráti Oroszországba szállítják, némi restauráció végett, mert az idő vasfoga vele sem tesz kivételt. Mások azt állítják, hogy szó sincs efféle kényszer-szanatóriumról: az orosz tudósok házhoz jönnek, hogy a vezető hajdani valójában üdvözölhessen minden látogatót. Bármi is legyen az igazság: ő ott van mindenütt! Az utcai plakáton, a boltok falán, az otthon házi oltára felett, a Buddha-szobor mellett - mindenhonnan az ő mosolygó arca néz le ránk.
7 óra a zaj - és szmog-időszámítás kezdete. 9-kor már úgy látja az ember, hogy a 4 milliós város 2 millió motorkerékpárja mind üzembe állt, s a későbbiekben ez az érzés tovább fokozódik. A forgalmat színesítendő, olykor feltűnik egy taxi is, szinte kivétel nélkül friss húst(értsd: turistát) szállítva a piacra. Apropó, piac! Na meg hús!
Az érzékenyebb gyomrúak illetve a különcségek kedvelői eltérően reagálnak a látottakra. Kígyók, békák, nagy rákok, apró rákok, megnevezhetetlen soklábú szülemények, giliszta szerű szerzetek várakoznak a már megszokott csirke, kacsa, malac, kutya(!) és légy társaságában, mindenféle tálban, lavórban, vagy épp csak egy pillanatra a földre téve. Motorosok, biciklisek szlalomoznak el egykedvűen ezen az akadálypályának is beillő utcán, a piacon. Az utak síkossá tételéről, flórájáról s faunájáról pedig a járókelők lába alá borított mosóvízzel és húslével gondoskodnak az árusok. Tisztaság? A régi jó Köjál-i értelemben véve (vagy EU-s szabályok szerint)? Az nincs. Ha ezen a csekély hiányosságon sikerül túltennie magát az embernek, az európai ízlelőbimbók megháborodnak a gyönyörűségtől.

A kávé! Étteremben, steril körülmények között - vagy a városkép elmaradhatatlan részét képező, piros-kék-lila színekben pompázó (általában óvodai használatra készített) székek egyiken ülve, egy utcai kávékereskedés előtt, a nyolc fajtából kiválasztva a nekünk leginkább tetszőt, vietnámi specialitásként sűrített édes tejjel ízesítve. Amennyiben egy monguz-féle, macska nagyságú állat a cégére a kiválasztott feketének, úgy jó ha tudjuk, italunk az ő emésztőrendszerén keresztülvándorolt, majd ép állapotában újra a szabad ég alá került babszemekből áll...! Körülírás nélkül... khm... De a zamata valóban meggyőző! Állítólag ezt itták a vietnámi katonák is a nagyobb csaták előtt, ezért nem győzedelmeskedhettek az amerikaiak!
Az utcai kávétól erőre kapva már jöhetnek a kötelező turistanevezetességek. Az első - s legkellemesebb - a riksa-kocsikázás. Egy órára általában 1$, a gazdagnegyed szerencsés biciklistái a Hilton s a Sheraton Hotel környékén azonban akár egyetlen 5*-os kuncsafttal megkereshetik egész napos betevőjüket. - A riksában kényelmesen elterpeszkedve aztán el lehet mélázni azon, ki mennyit teker a penzéért... A nevetségesen olcsó fuvar okozta rossz lelkiismeret azzal sem nyugtatható, hogy elkönyveljük egészséges testedzésnek. Persze mint arról már a bagett-árusok kapcsán szó esett, nem kell félteni a sofőrt sem: kihasználva egy-két széplélek naivságát, a látni kívánt nevezetességhez megérkezve kéretlenül felcsapnak idegenvezetőnek. Az ártatlan eleinte idegennek kijáró kedves figyelmességnek véli a kalauzolást, gondolván, mindez azért van, mert nem telt még le az előzőleg megbeszélt egy óra kocsikázás, s a riksás valamivel kárpótolni akarja őt a felhasználatlan percekért. Gyanakodni úgy kb. fél óra elteltével kezd, mikor alkalmi árnyéka még mindig nem hajlandó elfogadni tőle az 1$-t. Hiába nyomkodja a bankjegyet, s magyarázza angolul, hogy köszöni, most már egyedül is elboldogul a Ho Chi Minh életét megelevenítő képek sorával, meg Ho apó nagy kedvenceivel, a szürrealistákkal, a riksás csak mosolyog, s a fejét ingatja, mintha művelődni támadt volna kedve. Végül sikerül rátalálnia egy angolul értő fiatalra, akinek segítségével végre elbocsáthatná árnyékát - csakhogy az egyszeriben - túlórára apellálva - 5$-t követel! A tolmács demilitarizált övezetté válik a két háborús fél között, mely végül a turista kapitulációjával ér véget: 2$-t diplomatikusan kifizetve lezártnak tekinti az üzletet. A riksás szitkozódva - de markát dörzsölve - továbbáll, a tolmács bocsánatkérőn mosolyog, amiért honfitársa oly igen átalverte a szegény burzsoá utazót. Ez utóbbi pedig megfogadja, az emberekben többet nem bízik, jégre nem viszik... - amennyiben előre fizet.

Ha ezek után inkább gyalogszerrel folytatódik a felfedező körút, úgy azt veszi észre a turista, térképével felszerelkezve újabb célponttá vált: mindenki neki akar segíteni! Kedvesen útbaigazítják, esetleg, mielőtt továbbindulna, bevonják egy utcai tollas-partiba az egyik konzulátus épülete előtt, ahol biztonságban érezheti magát, hisz mindenfelé ott állnak a zöld ruhás, felfegyverzett őrszemek, akik láthatóan maguk is szívesen kivennék a részüket a játék örömeiből.
Miután vándorló hősünk szinte biztosan alul maradt a küzdelemben, folytatja útját a megadott irányba, az Irodalom Temploma nevet viselő pagoda-csoport felé. Sikertelenül: az utca végén megint csak a Mauzóleumot pillantja meg. Hiába, minden út Ho apóhoz vezet... De hát hol vannak a pagodák?!
A Ho Chi Minh múzeum tőszomszédságában egy szép példány áll - egy lábon. Az Egylábú Pagoda, egy kis mesterséges tó közepén. A szomszédos épületből ceremónia hangjai szűrődnek ki. Sehol egy angol felirat, mintha eszük ágában sem lenne tájékoztatni az idegent, hova került, mit lehet történetileg tudni az építményről... meg efféle kíváncsiskodó badarságok. A látogatást azonban semmi sem tiltja, bár nem lehet egyszerű megtartani a szertartást a fel-felvillanó vakuk kereszttüzében. - Vietnámot állítólag még nem özönlötték el a turisták (vagy legalábbis nem azok a fajta Turisták, mint Thaiföldet)...
- Igaz, a turistakönyv sem orákulum... Nem hazudik, csak nem mindig mond igazat. Felhívják a figyelmet, vigyél elegendő fogkrémet, antibakteriális tusfürdőt, cigarettát, a nők különösen készüljenek fel a nehéz napokra, különben nem kis fejfájást okoz a beszerzés! Az árusok ezrei mindezt megkérdőjelezik. Ki utcai kifőzdéjéből kínálgatja a bundában sült rákokat, a sültbanánt, a sült édesburgonyát, ki olcsó nyugati (1$ és adómentes!) cigarettával, szivarral üzletel, ki meg parfümériát tart fenn a legválogatottabb termékekkel.
De van itt öltöny, fehérnemű, zokni - igen jó cégek nevével fémjelezve. Egy részük kiváló minőségű hamisítvány, más részük az üzemből kicsempészett, potom áron megvásárolható eredeti(!). Nincs ez másként az órákkal sem. A legnagyobb világcégek modelljeinek hamisítványaitól gyakran megkülönböztethetetlen a valódi, szóval aki szeret felvágni ismerősei előtt, az a megfelelő helyen van. Elég hozzá 50$. (Kishazájába visszatérve majd akkor éri újabb kellemes meglepetés, amikor órása közli vele: ez igazi!, mivel a hamisítók a helyi gyárból kilopott eredeti alkatrészekkel dolgoznak.)

Az ember szinte megrészegül az elképesztő kínálattól, s az áraktól, s arra gondol, hogy szerepelhet Vietnám a világ 30 legszegényebb országa között? Az egy főre eső, évi csekély 350-400$-os átlagjövedelem a felszínen kevéssé látszik. Mindenki kereskedik, üzletel még a legkisebb falvakban is. És mosolyog. A külföldire kicsit gyakrabban és drágábban mérve, de általában kedvesen - főleg, ha vásárol. A szívét-lelkét kitevő árus sűrű ajakbiggyesztésekkel mutatja, mily nagyon meg van bántva, ha nem sikerült ráerőszakolnia valamit a nézelődőre. Angol szókincsük gyakran csak a „honnan jöttél, mi a neved, hány éves vagy”-ig terjed, majd mikor már ezen elengedhetetlen információk birtokába jutottak, közlik: gyönyörű vagy!, az épp kiszemelt árú pedig very cheap!(nagyon olcsó!) - mintha legalábbis valamiféle összefüggés lenne a két dolog között. Hogy semmiképp se távozhass üres kézzel, egy névjegykártyát, biztos ami biztos, távozás előtt a kezedbe nyomnak a jövőbeni üzlet reményében. (Ezen politikának köszönhetően hazaérve egy kötegnyi lapul a táska alján.)
Minden very cheap! Picasso, Van Gogh, Dali, Bottelli: 40-50$. - Same-same (ugyanaz-ugyanaz)! - sajátosan kreatív vietnámi-angol szóhasználattal élve. - But different (de különböző): a művészek zseniális mesteremberként, bármilyen méretben, öt napon belül elkészítik a megtévesztésig hasonló hamisítványt, nagyüzemben, akár külföldre is.

Estefelé közeledve, az idő előre haladtával egyenes arányban növekszik a szmog, s a többnyire gyümölcshéjból, papírgalacsinokból, üres üvegekből álló szeméthalom. Az éttermek megkezdik a vadászatot, az ajtók előtt álló hostok, hostessek minden angolnyelvtudásukat bevetve karattyolnak, próbálják elhalászni egymás elől a potenciális vendégeket, akik aztán jó, ha a rendeléskor előveszik minden taktikai érzéküket, ha azt szeretnék, hogy az előétel, főétel, desszert az őáltaluk megszokott módon következzen egymás után még itt, Vietnámban is. A felszolgálásban olykor lehet némi fennakadás, mivel hol pincérünk vész el az angol nyelv ágas-bogas sűrűjében, hol pedig az ételünk, egy másik vendég asztalán landolva. Türelem! Itt bosszankodással nem megyünk semmire, az eredmény pedig végül úgyis csillapítja majd a háborgó szívet - s legfőképp a gyomrot.

A vacsoraidő elmúltával a motorosok, riksások, a könyv- és képeslapárusok az utolsó bevetés feszültségében lesik a megbolyduló turista-társadalmat, s a városligetben, a Hoan Kiem tó körül is újra felpezsdül az élet. Szerelmespárok ülnek egymásba gabalyodva a padokon, a helyi lakosság lefekvés előtti esti egészségügyi sétára indul - pizsamában. A reggeli zenés torna a külföldi legnagyobb bánatára ezúttal elmarad.
Mikor a folytonos dudaszóba szünetek ékelődnek, mikor az árusok hozzáfognak az utcák takarításához, s mikor felhangzik az első borízű hang, tudni lehet, éjfélre jár az idő. Mintha egy láthatatlan kéz lejjebb vette volna a hangerőt... Egy-két óra zavartalan csend és nyugalom, amit ha szerencsénk van, a macska-nász sem zavar meg. Nem mindig van szerencsénk. 5 órakor rázendít az első korán kelő házaló, énekelve reklámozva portékáját. Aztán odébbáll, s újra csend. Alszik a város. Azaz csak az egyik fele. A másik már ott köröz a tó körül, várja, hogy rutinszerűen felcsendüljön a tornára hívó induló, hogy elölről kezdődjön a színjáték - dudaszóra.