(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent anyámról

Megjelent: zartkor.hu



Oktalanság egy eredeti, kecses rokokó székhez azzal az elvárással közelíteni, hogy márpedig: mi nem csak, hogy le kívánunk ülni rá, de még a kedvesünket is az ölünkbe ültetjük, sőt, még hintázni is fogunk rajta. Bizonyára ripityára törik. S a földön nagyot koppanva fájlaljuk majd fenekünket, miközben a széket szidalmazzuk.

Így valahogy áll a helyzet Almodóvárral, és a nemzetközi porondon számtalan díjat bezsebelő, de magyar kritikai berkekben jobbára csak negatív kritikával illetett filmjével is. Mint minden műve, a Mindent anyámról is extravagáns hőseivel és azok csavaros életútjaival szórakoztat, amibe belemagyarázhatjuk mi Almodóvár „szent küldetését” itt a Földön - a polgár -és egyházpukkasztást, a más-ság elfogadtatásáért vívott küzdelmét, a különcség, mint legfőbb érték melletti esztétikai és emberi állásfoglalást - , de felesleges túlterhelni azt a bizonyos rokokó-finom alkotmányt…
Mert színház az egész világ! – és színész benne minden férfi és nő, maszkot, jelmezt hordó, pódiumra kényszerített lelkek. Tűsarokban, sminkben, vörösben, szőkén-vörösen-feketén, mellel és farokkal, ápolónő-kurvaként utazva a vágy villamosán, életmámorban. A valószínűtlen fordulatok, amiket felrónak Almodóvár mesternek, az élet álomszerű, szürreális jellegéről vallanak, s a Sorsistennő váratlannak tetsző kedély-változásairól, ami miatt látszólag összekuszálódnak a gombolyított szálak, de a végén mégis a rend képzete alakul ki. Minden és mindenki a helyére kerül.

A történet középpontjába ez alkalommal a szőke Manuela kerül, aki épp aznap veszíti el fiát, Sebastiant, mikor végre ígéretet tett neki, hogy születésnapi ajándékként mindent elmesél a családi fotóalbum csonkolt fényképeinek fantomjáról: az apjáról. A nagy titok feltárása a tragikus baleset miatt elmarad, Manuela pedig elindul megkeresni egykori kedvesét. Először egy hajdan volt barátba botlik, Agradóba, aki deréktól lefelé továbbra is az „erősebb nem” táborát gyarapítja, de időközben szert tett két dinnyeméretű műmellre is. Felbukkan a szép Rosa nővér, aki apáca létére gyereket vár, és nem a Szentlélektől… Hanem Agradó hasonszőrű barátjától, Lolától, aki történetesen Sebastian apja, azaz Manuela volt szerelme!
– Ezek után megdőlni látszik az „élet a legjobb forgatókönyv-író”-közhely, sőt, ezt talán még a szappanopera-öntők is csak pironkodva merészelnek beadagolni. A spanyol rendező azonban elragadó természetességgel mesél, egybemosva a magánéletet-öltözőt-színpadot, hogy végül már csak a SZÍNPAD létezzen, mint egyetlen, szürrealitásában hiteles valóság.

Aki azzal ül le a székre, hogy ő most „művészfilmet” néz, vagy hogy „provokatív alkotást”, vagy „artisztikus kommerszet”, tehát ha kategóriákkal zsúfolt agya nehéz, és lehúz – az alatt összeroppannak a kellemkedően kifinomultnak tetsző lábak. Azzal fogja majd vádolni a rendezőt, hogy filmjeiben nyoma sincs a valósághűségnek; hogy a melegek, transzvesztiták sorsát érintő „igazi” kérdéseket csak a felszínen érinti vagy egyáltalán nem; s hogy amit csinál, az csak művészetnek álcázott giccs. – Ez esetben megállapítható, hogy az illetőnek semmi érzéke a rokokóhoz. Még kevésbé az asztalosmunkához.