„Aku suka kamu! Aku suka kamuuuuuuuuuuu!” – sikítja a zokogó szappanopera-hősnő, miközben a szomszéd asztalnál újra lobban az öngyújtó lángja, s bár tudja, hogy nem dohányzom, a warung („falatozó”) tulaja sokadszor is megkínál édes szegfűszeges cigarettával, miközben szeme a magasból belógó tévékészüléken csüng. Poharam alján sötét kávézacc, s a fel nem kevert édes sűrített tej keveréke. Egyek még egy tahut, azt, aminek a közepében üvegtészta van? „CCC” – hallatja hangját a tulaj, mert közben változott a kép, s egy újabb, az átlagos fehérnél is fehérebb, vágott szemű, nagyon-édes-nagyon-baba, de játszani nem tudó infantilis egzotikus szépség küzd már a színen egy nem kevésbé fehér, verisztájlis morcnézésű ázsiai macsóval. Csak semmi szex… s újra átérzem a költő szavait: a szerelem, a szerelem, sötét verem. Ha ki nem verem - teszem hozzá gondolatban, s figyelem, ahogy kedves indonéz barátom, a velem egyidős, 27 éves Ari kis rózsaszín telefonján egymás után küldözgeti szerelmes csábító sms-eit a világ minden lányának. És ha nem tévedek nagyot, néha fiának. - Ha végeznének egy világméretű felmérést, hogy mely nyelven hangzik el legtöbbször az a szó, hogy „szerelem”, Indonézia vinné a pálmát, fej-fej melletti kiélezett küzdelemben Indiával…
Szerelem ide, szerelem oda! A világ legnépesebb muszlin vallású közösségét magáénak tudó országában a dzsilbab, a muszlin női fejfedő ellenére sem eszik olyan forrón a kását, már ami a házasság előtti nemi életet illeti. Azaz nem mindenhol. A homoszexualitás sem „illegális” (1987 óta él a szervezetük), sőt, a tévékomédiák előszeretettel alkalmaznak transzvesztitákat. – Úgy tűnik, Indonézia, a Soeharto rezsimet maga mögött tudva (1998), megérett arra, hogy lehulljon a lepel – már ha nem zavaró ez a kis esetlen metafora - Szodommáról és Gomorráról, azaz az éjszakai életről és a szexuális „szórakoztató intézményekről”. Is. Amiről a puritán, prűd moralisták hiába állítják, hogy nem létezik. – Ám hiába szeretnék a romlott „nyugati” behatásoktól megkímélt, tiszta, fehérre kozmetikázott indonéz arcot fordítani a világ felé, az árnyék egy trópusi országban nem sokáig tartható. Még esős évszakban sem. Még ha börtönbe is zárják a PlayBoy főszerkesztőjét (az utóbbi időben mással sem voltak tele a lapok), amiért a – bár felöltözött – lányok nem eléggé illedelmesen pillogtatják szemeiket a magazin hasábjairól…
Mert mindig csak a szex! A szex! Míg a Play Boy ellen irtó hadjáratot hirdettek, addig a szigorúan muszlin Nyugat Szumátra legjelentősebb városában, Bukittingiben, a bazársoron fillérkért lehet vásárolni a másolt pornó dvd-ket.
Az egyik tényfeltáró, mítoszromboló, „dokumentáló”, Moammar Emka könyve, az először 2002-ben publikált Jakarta Undercover, betekintést enged a kulisszák mögé, a metropolisz szex iparának világába. Hogy miért olyan nagy siker ez a könyv, az előzőekből kiderülhetett. Meztelen partik, autós szex-száguldás Jakarta utcáin, japán sashimi falatkák pucér női testen tálalva, speciális szépségszalonok, elit kávéházak és pubok – csupa olyasmi, amit egy erkölcsös muszlin nem olvashat pironkodás nélkül, de amire egy edzett, „romlott” bulénak, azaz „nyugati fehér embernek” még csak a szeme sem rebben. Merthogy megbotránkoztatni nem tud mivel, Emka valóban csak dokumentál. Olykor hozzáfűz a leírtakhoz egy „mivé lettél Jakarta” típusú mondatot, de mélyebb vizekre nem merészkedik, az összefüggés-kereső, helyzetelemző elmélkedésektől igyekszik távol tartani magát. Akárcsak a szex-partikon való aktív részvételtől – ahogy azt könyvében állítja. (Bár néhány elejtett mondat azért kiskaput nyit a képzeletünknek, mi mindent élhetett át valójában a szerző…) Az általa bemutatott világ a Sex and The City indonéz párja, drága luxus BMW-kel, droggal, pezsgővel, fizetett szerelemmel, s Emka tagadhatatlanul része ennek a színjátéknak, még ha néha, a furcsa szexuális kalandokkal szemben, egyet nem értésének ejnye-ejnyézve ad is hangot. - Így aztán nehéz eldönteni, mi a szerző valódi szándéka ezzel a könyvvel. Arra akarja tán felhívni a nagyérdemű figyelmét, hogy Jakarta ugyanolyan, mint bármelyik nyugati nagyváros? Hogy kellően „felvilágosult”, merthogy a gazdagok előtt nyitva állnak az ajtók, hogy kielégítsék mindennemű szexuális igényüket? Vagy figyelmeztetni akar az ebben rejlő veszélyre? Vagy csak ismerve a közönség igényeit, meg akarja szedni magát egy kicsit a kelendő csemegével? Tényleg nem tudom.
Az idei filmfesztiválon mutatták be a könyv film-változatát, amire azonban csak pedigrés (meghívóval rendelkező) nézősereg nyerhetett bebocsátást – legnagyobb sajnálatomra. Emka felajánlott egy sajtójegyet, de az alkalmi „divatbemutatót”, a felsorakozó közönséget, melynek tagjai közt több volt a manöken külsejű, 180 centis bulé, mint egy párizsi divatshow-n (na jó, most enyhén túloztam, de…), hamar meguntam, s odahagyva az indonéz művészvilág krémjét, az „artistokat” (ahogy itt a valódi művészektől, a „seniman”-októl megkülönböztetve a sztárocskákat nevezik), beültem inkább egy filmre.
Lámpács
15 éve
