Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Megjelent: zartkor.hu

Apolitikus-e a magyar művészet? – hangzott el többször is a - költőinek tűnő – kérdés a Küba-hoz és az Agár kortárs művészeti alkotásokhoz kapcsolódó, Tillmann József Attila, Sebők Zoltán, az Agár-t létrehozó Csáki László és Pálfi Szabolcs, valamint Szoboszlai János művészettörténész részvételével megrendezett szimpóziumon. Az 1993-as Polifónia-projekt során levont tanulság szerint a válasz: igen – s a helyzet a kurátorok szerint mintha mostanára, 2006-ra sem változott volna, így aztán „különlegességnek” számít Pálfi és Csáki, mivel az alkotópáros már a Kübá-ra való felkérés előtt is az egész társadalmat érintő kérdéskörre fókuszált. - Az idei szimpózium tehát a fenti gondolatok mentén indult a válasz után, hogy a kortárs művészek milyen módon és formában foglalkoznak azokkal a közösségekkel (etnikai, gazdasági kisebbségekkel), amit témául választanak, s hogy maga az alkotás milyen rétegekhez képes eljutni.

A magyar művészet tehát apolitikus. Méghozzá azért, mert maga a politika túlzottan is művészi, avantgarde és dadaista, nehéz rajta fogást találni, márpedig a művészet a legalizálatlant keresi. Mit lehet kezdeni, például, egy olyan politikussal, aki már eleve önmaga karikatúrája?! – mint ahogy azt Sebők Zoltán találóan megfogalmazta. No de még mielőtt túlságosan elmerülnék a szellemes gondolat csábító mélységeiben, hadd álljon itt egy újabb kérdés, mégpedig: „művészi”-e a befogadó közönség, a magyar honpolgár? Ami, tárgyunkat tekintve, szintén elhanyagolhatatlan nézőpont… Nem mintha számon kérnék rajta efféle képességet. Nem, szó sincs róla, csak ha már. Ugye. Merthogy társadalom, meg kisebbség meg Duna meg ár meg a szem(em)be ment valami… és legyen, aki nézi, érti!

Lesz?

Hogy mit ér egy ilyen beszélgetés, pontosabban ez a beszélgetés, azt beszédaktus-elméleti alapon érdemes végiggondolni, ami – a kis számú részvevő, s a gyér televíziós jelenlét (magyar televízió nemigen, de osztrák – hoppá! – igen) folytán - azt hiszem, mindenki számára érthető.
Másrészt, s az előbbiekkel szoros összefüggésben a szimpózium felfogható úgy is, mint a művészeti projekt egy szeletkéje. Nem lennék (nagyon) meglepve, ha így lenne... (Na jó, talán egy kicsit) Sőt örülnék ennek az átgondolt tudatosságnak, valahogy biztonságérzetet adna a jövőre nézve, hogy a művészek s az ideológusok helyzetelemző készsége és ráhangolódási képessége kiváló, s ekként válaszolnak a kor igényeire (?). - Mint az amerikai művész, akit meghívtak egy tévé-show-ba, hogy magyarázza el az akcionizmus lényegét, mire ő kést szegezett a riporter torkának. - Csak míg ezt az akciót több millióan követték nyomon – s kaptak gyors művészettörténeti továbbképzést illusztrációval egybekötve – addig sajnos ennek a beszélgetésnek vajmi kevés híre-hamva marad. (Sebaj, bízzunk az emberiség közös tudatalattijában…) Nem csak azért, mert nem volt tévésekkel tömve a szoba - projektet bemutató sajtótájékoztatón sem tolongott a média, holott a Küba nemzetközi…
Jó esetben születik egynéhány cikk, mint ez is, ami persze a maga nemében ismételten akcionista izé, a tett és a „művész” személyes részvétele révén, merthogy aztán mindezt ki olvassa el…? A weboldalunkon ki fia borja vándorol….? (Igen, ezúton közlöm, a weboldal maga is akcionista filozófiai háttérrel bír!!!) És az olvasok is… akcionisták. Igen. (Meg az élet is. A többségé. „Mama, miért ilyen nagy az orrom?”)

Persze akciózni sokféleképpen lehet, és fiú, fiúk!, nem kell túlmagyarázni ezt a dolgot az agarakkal meg a társadalom szerkezetével, meg rejtett kapcsolatrendszerekkel meg mindennel. Tételezzük fel (a játék és a beszédaktus-elmélet kedvéért), hogy ha már ti művészek vagytok, a politika művészi (mint megtudtuk), akkor ebben az artisztikus közegben a közönség is, akarta – nem akarta, azzá nevelődött, s ha mégsem, még mindig megnyugtató a számára, hogy a távirányító az ő kezében lehet. És addig sem politizál. Végre happening valami???

Délután a Fészekben - Röpke meditáció – olykor talán pontatlan megállapításokkal – Doromby Mária és Simon Zsolt József kiállítása kapcsán

Néha a kis dolgok bírnak a legnagyobb jelentőséggel. Mint a Fészekben, azon az óriás vászonra nyomtatott (?, igen, úgy tűnik, nyomtatott…), „steril”, ecsetvonástól, „domborulattól” mentes képen bamba-világosbarnán, némi vetett árnyékkal pózoló molylepke. Ott vert épp tanyát. Nem rág. Nem repül. A falakon, keret nélkül lógó, hatalmas plakátszerű alkotásokkal együtt osztozik a mozdulatlanságban. A képeket mintha csak száradni tette volna ki a művész, miután megfürödtek a nyomdafestékben (és ittak a Felejtés Vizéből), ami által – talán, nem jártam utána genezisüknek - eredeti olajképekből reprodukciókként inkarnálódtak, hogy őhelyettük nyomtatott „emlékmásuk” emelkedhessék a műalkotás rangjára, egy előzetesen be nem tervezett molylepkével.

A „lég”, a „láthatatlan” is furcsa újjászületésen esik át egy másik, icipici teremben. Fehér szoborszerűségek metszik bele magukat (muszáj ezzel a kifejezéssel élnem) a térbe, a légnemű anyagba. Cikkcakkos árnyékot rajzolnak maguk alá, így egészítvén ki, s fogalmazva újra hófehérségüket, saját testi miféleségüket. Van, amelyik széttört játék-autópályára emlékeztet (s közben a végtelen 8-as jelét formázza); a másik olyan, mint egy tengeri kagyló háza; a harmadik egy kilenctagú csoport, egy lánc, talán „a kilenc bolygó körül kirajzolódó ellipszispályákból fűzött nyakék…” – teszi hozzá a folyton megnyugtató analógiákat kereső ész. S amott egy elegáns „sugár”, egy szépen ívelő fénykapu fagyott szoborba! - Közelebb hajlok, keresem a titkok nyitját, próbálom tetten érni a teremtő aktust, „világosság és sötétség szétválasztását” – ha úgy tetszik, egy másik molylepkét. Lesem a porcelánba szilárdult egykori mozdulatokat, a valaha volt „lég” barlangját, odúját. Látom, ahogy a művész elsimította az agyagot, vagy épp belehasított – látom, de csak a negatívját. Mint egy fényképen, mikor a sötétkamrában fény és árnyék helyet cserélnek. Ezek a szobrok – fénytestek! – kiáltok fel magamban. Az agyag, ami formát adott a porcelánnak, most láthatatlan, hisz a levegő az (!), amit beszippantok, majd újra kifújok a kerámiaplasztikák között bóklászva. Aztán arra gondolok, hogy mikor még nem jöttem a világra, én is fény voltam, megfoghatatlan voltam, de belefúrtam magam ebbe a láthatatlan anyagba, épp oda, ahol ki volt számomra jelölve a hely, s ez által láthatóvá lettem. Csakúgy, mint a porcelán.
- Vagy mint egy molylepke.

Filmírások

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

A kémfőnök története – A Pacepa-film

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeé...

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent...

„Furcsa egy világ ez, Sandy!” - David Lynchről

Kóbor lelkek nyilaznak - Kim Ki Duk: Az íj

Haneke: Rejtély

A szádban olvad… - Steve Buscemi : Lonesome Jim

Novák Erik: Zuhanórepülés

Wong Kar Wai: Vadító szép napok

Útvesztők, tévutak - Dominick Moll: Lemming

Fernando Eimbcke : Kacsaszezon

Gibson kontra Ferrara - Mária Magdolna

„Apám japán, anyám kínai…” - Egy gésa emlékiratai

Sidney Pollack: A tolmács

Tésztabár és Ananász - Wong Kar Wai filmjeiről

…gasztronómiai nézőpontból (is)

Szeretlek! – suttogja egy kellemes bariton. A nő ráemeli meghatottságtól könnyes tekintetét, nem szól, némasága a vallomás. Aztán egymás karjaiba omlanak, s hosszú csókban összeforrt ajkuk felett megjelenik a “The end”. Persze lehet, hogy a hölgy nem várhatta ki a “Vége” feliratot, mert pár perccel előbb már búcsút vesz Ryan O’ Neiltól s e küzdelmes árnyékvilágtól – összetört szívű szerelmest s szipogó nézőket hagyva maga után. Esetleg elutazik Casablancából… Nem falnak – legfeljebb szemeikkel, egymást.

"Egyszemélyes szélességű" éjszakai sikátor. Tésztabár. Bájos ferdeszemű szépség lépcsőn le. Csíkos, virágos, leheletfinom csipkével díszített sárga, kék, zöld, piros… magasan záródó “hattyúnyak-kiemelő”-galléros, szűk, “csakjóalakúaknak” szabású ruhában. Sármos, fekete hajú, fehér inges úr fel. A kezekben a szívfacsaróan érzelmes zene taktusaira kecsesen megbillenő éthordók; a másikon szemérmesen tovasikló pillantások – egy romantikus történet refrénszerűen vissza-visszatérő képsora.

A helyszín Hongkong, valamikor a 60-as évek elején. Két fiatal házaspár épp most költözik az egymással szomszédos albérletbe – az egyik édeskettesből azonban a nő, a másikból pedig a férfi folyton távol van. Mr. Chow és Mrs. Chan így magányosan éldegélnek, míg Mr. Chow egy nap meg nem hívja Mrs. Chant egy étterembe, s ott, kölcsönös tapogatózó kérdésekkel – melyek egy bizonyos táskára illetve nyakkendőre vonatkoznak – ki nem derítik, hogy házastársaik bizony hűtlenek. S ráadásul egymással csalják meg őket. Hogyan folytatódna ezek után egy tipikus rózsaszín románc? A két hoppon maradt szerelmes először különféle terveket eszelne ki szeretett házastársa visszahódítására, míg a nagy hadműveletek alatt végül egymásba nem habarodnak. Vagy: elhatározzák – kizárólag revans céljából! – hogy ha ők úgy, hát mi is úgy… egymásban keresnek – és találnak – vigaszt… az eredmény ugyanaz. A Szerelemre hangolva azonban e tekintetben (is) rendhagyó történet.
És “nagyon film”. A színek, a hangok, a képek mesélnek. Nagyon érzékeny, nagyon kifinomult, nagyon rafinált, nagyon egyedi stílusban anélkül, hogy agyonnyomnák az érdeklődést nem épp fordulatosságával fenntartani kívánó alkotást. – Mert elbűvölően bájos a pilláit szemérmesen rezegtető Maggie Cheung, és elgondolkodtató a Tony Leung által életre keltett “játékmester” figura, és még napok múltán is ott bujkál a fülben az érzelmes, spanyolos dallam (bravúros választás). De mindez csupasz lenne a legapróbb lelki rezdülést is híven tükröző látványtervező, William Chang, és a kamerát szinte ecsetként bűvölő Mark Lee Ping-Bin és Christopher Doyle képei nélkül, aki a korábbi “száguldós” kavalkád (Bukott angyalkák) után most “lassítani” kényszerült.
Maga a film is “lassú”, “kivárós”, mintha a rendező épp abban a pillanatban akarná eldönteni, hogy akkor most hagyja végre beteljesedni ezt a szerelmet – mert a túlfűtött erotikát már nem sokáig bírja sérülés nélkül a vászon , vagy sem. Vagy egyszerűen bízza a választást a szereplőkre, a pillanatra… De hát, a Sors – és a forgatókönyvíró – könyvében úgy van megírva, hogy ez a perc ne jöjjön el. Mégis erről a sosemvolt pillanatról szól az egész film. És még valamiről, ami első hallásra talán inkább hatásvadász, mint meglepő megállapításnak tűnhet: az evés örömszerző voltáról.A falon óra ketyeg – egy a számos vissza-visszatérő kép közül. Mutatja az állítólag “mindent megoldó” múlását. A hűtlen szerelmesek azonban csak nem térnek vissza, s a Mrs. Chan és Mr. Chow közt kibontakozó kapcsolat is – amiről egyikük sem vette észre, mikor ért szerelemmé, vagy legalábbis nem mertek róla tudomást venni – belevész az időbe. Képtelenek egymáshoz közelebb kerülni, a folyton vissza-visszatérő zene funkciója is az, hogy kiemelje, még hangsúlyosabbá tegye az elszalasztott “nagy pillanatokat” (akárcsak a film közben megjelenő haiku-szerű sorok), míg végül a férfi bele nem súgja titkát egy falmélyedésbe. Aztán sárral tapasztja be – szimbolikusan lezárva a múltat.

Úgy tűnik, a Kar-Wai – hősök képtelenek a változtatásra. Mást akarnak, jobbra vágynak, de, még ha az élet tálcán kínálja is a lehetőséget, akkor sem ismerik fel azt, vagy csak megkésve. És inkább elmenekülnek egy önmaguk teremtette realitásba, mint a Chungking Express rendőre (szintén Tony Leunggal a főszerepben). Légi kísérő barátnője ugyanis “elrepült”, többé nem kíván landolni a férfi ágyában. Hogyan küzd meg a ténnyel, hogy elhagyták? Hazatérve végigjárja a szobákat, hátha egyszer csak előpattan valamelyik zugból a hűtlen kedves, s élhetik tovább addigi életüket. Ha már a lányt nem halmozhatja el szeretete apró megnyilvánulásaival, hát minden gyengédségét egy hatalmas, hófehér plüssmackóra pazarolja, beszél hozzá, tisztogatja a szőrét. Időnként kiteszi szellőzni, napfürdőzni a stuardess-egyenruhát – lám, nem unatkozik! Az persze nem tűnik fel neki, hogy valaki az ő tudta nélkül nap mint nap bejár a lakásába, s kitörő lelkesedéssel veszi birtokba az idegen otthont, kicseréli a címkéket a felhalmozott szardíniakészleten, az unalmas-kopott fogmosó pohár helyére kedvesen színeset csen, s ami a legfontosabb: a magányosan tengődő aranyhal mellé lassan egy egész kis kolóniát telepít.
Honnan az ismeretség? “Nap, mint nap összefutunk különféle emberekkel és előfordul, hogy vadidegenek egyszerre jó barátok lesznek” “halljuk” a néma fiú gondolatait a Bukott angyalkákban. Itt is valami ilyesmi történt. A “besurranó” leányzó egy közeli büfében dolgozik, amit a lelkiismeretes járőr műszak lejárta után mindig felkeres, hogy beszerezze kedvese kedvenc csemegéjét. Mindig ugyanazt. Aztán rábeszélik egy kis változtatásra: olykor már pizzát is vesz! Nem is nagyon csodálkozik, mikor barátnője is “változtat”. Valami olyasmit fűz a történtekhez, hogy mégis csak ki kellett volna tartania a rég bevált ínyenc saláta mellett.
Az összes filmben kiemelt szerepet kap az étel, az étkezés. A Bukott angyalkák–beli bérgyilkos “társa” például – gyönyörű, fekete hajú – kissé buta, tompa, a szerelmi bánattól elgyötört nő arckifejezésével tömi magába a tésztát a film elején. Meg sem rágja, oda sem figyel. “Orális önkielégítés” premier plánban, torzító halszemoptikával! A film végén ismét visszatér ugyanez a jelenet azzal a különbséggel, hogy végül egy motoron köt ki, szorosan hozzásimulva egy férfitesthez: “Tudom, hogy nemsokára le kell szállnom. De addig is olyan jó meleget érzek.” Távol álljon tőlem, hogy túlzottan filozófiai síkra tereljem a szót, de ez, és még sok elejtett mondat Leibniz monasz-tanát juttatta eszembe, mely szabad átkötésben valahogy így hangzik: minden ember egy monasz, egy miniatűr világegyetem, amely próbál közel kerülni egy másikhoz – de legfeljebb csak súrolják egymást. A megnyugtató, tartós közelség megvalósíthatatlan. És itt lehetne arról elmélkedni, hogy hát igen, ez napjainkban, ebben a kitágult szövevényes útvesztőben különösen igaz…, meg az elidegenedés…, nem törődünk egymással… , végigrohanjuk az életünket anélkül, hogy megtanulnánk megállni egy pillanatra és kiélvezni annak múlékonyságában rejlő szépségeit… – elcsépelt közhelyek. Igazságtartalmuk boncolgatásába itt, most, inkább nem bonyolódnék bele. De árulkodóak a hideg kék neonfények, a feszülten izzó vörösek, az ideges-“dogmásan” ide-oda mozgó, majd vad száguldásba kezdő kézi kamera (olykor torzító optikájával), az átlós képszerkezet; a történet szintjén pedig a széttöredezettség, a párhuzamon egymás mellé vágott sorsok, a megszűnés – vagy ellenkezőleg, a kibontakozás – stádiumában lévő kapcsolatok. Beteljesedés nincs, az óra egy percre sem áll meg, a mutató egyre csak rója a köröket hol egy iroda falán, hol az ananászkonzervek szavatosságára figyelmeztetve.

A Chungking Express “1-es számú”, szőke hajkoronás bűnöző nőjébe beleszerető rendőr választja ezt a bizarr időmérőeszközt – egy hónapon keresztül minden nap vásárol egy, április 30-án lejáró konzervet. Mire meglesz mind a harminc darab, addigra visszatér szerelme is, az őt faképnél hagyó May. Vagy mégsem. Akkor viszont neki kell fölfalnia az egészet. Hasfájdító módja a búfelejtésnek… Akkor már inkább Mr. Chow módszere a betapasztott lyukkal. Az egyik “bukott angyalkának” is problémát okoz az ananászbefőtt. Még gyermekkorában belakmározott belőle – és megnémult. A “hanghiány” vagy a romlott gyümölcs az oka, ki tudja, mindenesetre a fiú különös módon viselkedik: éjszakánként “elad”. Fagylalttal tömi a testi erővel “vásárlóvá” nyilvánított gyanútlan járókelőket, ő maga pedig egy “halott” disznóval kerül közelebbi kapcsolatba: a hátán ülve “gyömöszöli” (igazából nem tudom, miként szabad értelmeznem a szegény szerencsétlen “elhunyton” végrehajtott mozdulatsort) állatot. – Ha valaki nem látta Kar-Wai előbb említett filmjeit, nem talál semmi különöset abban, hogy Mrs. Chan is állandóan tésztabárba járkál, s mikor végre kettesben van Mr. Chow-val, akkor sem történik semmi, csak jól bevacsoráznak. De az előbbieket is figyelembe véve azt hiszem, leszögezhetjük: mindenfajta étvágyukat – a szexuálist is – étellel elégítik ki. A Chungking Express stuardess-barátnős rendőrénél a fejlődés jelének kell tekintenünk, mikor feltűnik neki, hogy már a szardíniának sem olyan az íze, mint régen. Persze mi tudjuk, hogy ennek egyszerűen az az oka, hogy nem is szardíniát eszik.
Ha az ételt, mint szerelmet és kielégülést okozó dolgot fogjuk fel, szimbólumként értelmezhetjük a büfés lány aranyhal-telepítési akcióját. A “konzervált” helyett “élő” kapcsolattal akarja kitölteni a férfi életét. Mindegyikük ezen fáradozik. Azon, hogy értékessé tegyenek minden pillanatot. Erre vágyik a bérgyilkos, aki monológjában megvallja, évek óta részt akar venni egy esküvőn. Elméletileg neki is van felesége, legalábbis ezt hazudja a kíváncsiskodóknak. Tárcájából egy fekete nő képe kerül elő, akit évekkel ezelőtt fizetett le az “ál-fotóért” cserébe. Gyermeket pedig – hasonlóképp – egy gombóc fagyiért vett. A “Szöszi” elszántan ráakaszkodik, neki is kell valaki, de a férfinek már van társa, akivel sajátos módon tartja a kapcsolatot: jeleket hagy maga után, pl. egy dalt a zenegépben. Előfordul, hogy a lány elveszti a nyomot, de mint azt az egyik szereplő megállapítja, minden ember magával visz egy darabot a másikból. Így érzi meg Szöszi a számára ismeretlen fekete hajú lányon a bérgyilkos illatát, s jöhet létre a “nagy találkozás”, ami nem vezet sehova. Azaz dehogynem: a férfi utolsó megbízatása közben meghal. Rendezőnk örömét leli az ide-oda csavart történetekben, amiket, úgy látszik, képtelen lezárni – mindig nyitva hagyja a kérdést: lesz-e, lehet-e jövője két embernek, együtt. Mert folyton csak enni, az nem megoldás.

- Nem eszem bánatomban és nem sugdosok a konnektorba…

Megjelent: zartkor.hu

A kémfőnök története – A Pacepa-film

Nem volt olyan régen, hogy ne emlékeznék rá. A mesék általában úgy kezdődnek, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy …” király, királykisasszony, szegényember (s annak három fia). Hogy hol? „Az Óperenciás tengeren, az Üveghegyeken, a … túl, ott, ahol a kurta farkú kis malac túr, történt egyszer, hogy…”, s már bele is csöppentünk az álmok, csodás események irreális világába, ahol rendkívüli képességű, varázshatalmú hősök rohannak lándzsát szegezve a tűzokádó, szűzrabló, hétfejű sárkány ellen; ahol őszintén szorítunk a legkisebb hercegnek, hogy elnyerje végre szíve választottját; vagy hogy meglakoljon az ármánykodó, ördögi banya. Mert fény és sötét, jó és rossz küzd itt egymással, hogy aztán az előbbi kerülve ki győztesen, helyre álljon a megbomlott harmónia, s mi békésen hajtsuk álomra fejünket – bízva egy igazságosabb, szebb világban.
A „Pacepa-mese” jóval bonyolultabb képet mutat, holott ha egy kicsit gondolkodunk, rájöhetünk, hogy nem előzmény nélküli, nem „gyökértelen” – ismert sémára vezethető vissza. Igen, igen, bizony a Hófehérke egyik epizódjából nőtt önálló történetté. Eredeti címe talán az lehetett: A vadász becsülete. A filológia, nem kis sajnálatunkra, úgy tűnik, még nem tud teljes képpel szolgálni eme mesealakot illetően. Ami bizonyos, hogy vadászunk Hófehérke mostohájától, Tükrömtükröm királynétól azt a megbízást kapta, vigye a palotához közeli sötét erdőbe az ébenfekete hajú leányt, ölje meg, s bizonyítékul hozza el a szívét. Máig megmagyarázhatatlan okokból azonban a rettenthetetlen, zord vadász (nem összetévesztendő a Walt Disney által az emberek megtévesztésére és félrevezetésére feljavított utánzattal, szelídített klónnal) futni hagyta a szegény árvát, s helyette egy vaddisznó szívével tért vissza úrnőjéhez. A későbbi fejleményeket ismerjük már. Tükrömtükröm rájön, hogy szépségének egyetlen vetélytársa még mindig életben van. És most meg kell, hogy álljunk ezen a ponton! Nem tudom, feltűnt-e Önnek, kedves szülő, két ásítás között, az esti meseolvasásnál, hogy a krónika mélyen hallgat a vadászról. Holott bizonyosra vehető: a gonosz hárpia rájött, hol lóg ki a lóláb. Elejtett szavak, akkor jelentéktelennek tűnő apró részletek sora suhant át agyán és még mielőtt elindult volna, hogy a mérgezett almával örök álomra szenderítse a törpék kis gazdasszonyát, kiadta a kegyetlen parancsot: élve vagy halva, de kerítsék elő az árulót – s ezúttal már levágott fejet követelt bizonyságul. Őt még egyszer nem vágja át senki! Mi lesz vele, ha már a gazfickókban sem bízhat?! Hófehérkét épp ezért most már személyesen akarta eltenni láb alól. Udvaroncai mindeközben égen-földön keresték a vadászt – hiába. Egyesek egy hírhedt boszorkánynál látták utoljára, aki bárkit bármivé képes volt átváltozatni. Tény, hogy akkor sem került elő, mikor Hófehérke és az őt megmentő ifjú herceg került a trónra, s a gonosz királynőt örökre egy mélységes mély tömlöc fenekére zárták. Pedig, ha hihetünk a fennmaradt krónikáknak, bátran jelentkezhetett volna jól megérdemelt jutalmáért az újdonsült királynénál. Hogy ezt mégsem tette meg, persze indokolhatjuk azzal, hogy félt attól, hogy egyes Tükrömtükrömhöz hű elemek – nem leplezvén le őket – máig jelentős állami pozíciót töltenek be… De ennél sokkal valószínűbb, hogy a feddhetetlennek tartott vadász múltja nem is olyan patyolattiszta… S ez a Hófehérke-ügy csak arra volt jó, hogy néhány jó pontot szerezzen magának a történetírás nagy mestereinél. – A teljes igazságot valószínűleg már sosem fogjuk megtudni. Ismeretes, hogy egyesek előszeretettel hamisítják meg a történelmet.
Pacepa tábornok azonban él! És most csak nekünk elmondja, hogy is történt mindez valójában! Ő képtelen volt gyilkolni. „Megcsapott a rothadás szaga”- vallja. S elmenekült. Ó, hát hogyne értenénk meg őt! Mi sem tettünk volna másképp. Mi is imával s hegedűszóval búcsúztunk volna pénztől, titkos, valóságos hadsereggel megerősített magánrezidenciánktól, s az édes anyaföldtől, mely vérével táplált s felnevelt!

- Ja, és Tükrömtükröm királynőt a börtönben kivégezték! Hátulról lőtték fejbe – ez a KGB (Királylányomért Golyójár Bányászok) stílusa.

Szokolai Anasztázia (álnév – nem árt óvatosnak lenni


Híres nagy vadászok, jobb, ha…
- avagy a mese még nem ért véget! (Pacepa II.)

Mert jön VUK (Vizsgálok Utamból kotródj), aki fényt derít a történet tisztázatlan részeire. Előbb az utca emberét kérdezi hősünkről. Sok mindent mondanak róla – de jót még véletlenül sem. Ők azt a verziót tartják igaznak, mely szerint a vadász nem puszta emberbaráti szeretetből engedte el szegény Hófehérkét. Sok vér tapadt már eddig is a kezéhez, miért pont most lágyult volna meg a szíve? Inkább talán megérezte a közelgő véget, Tükrömtükröm hatalmának összeomlását, s jobbnak látta eltűnni az őt árgus szemekkel figyelők elől. Hiába írja meg leleplező könyvét (nálunk Tükörhorizontok címen jelent meg) a gonosz királynőről, a nép nem hisz neki.
VUK aztán a „hivatalos” véleményeket veszi sorra. Tanulságosak. És zavarosak. A sok-sok adat és nézet közt attól tartok, lassan elvész az igazság. Egy krónikás arról beszél, hogy még mindig léteznek olyanok, akik el akarják hitetni, hogy a vadász: áruló volt. Ha jól értettem szavait, ő nem ért egyet ezzel a vélekedéssel.
Egy bárd szerint azonban Busa király[1] titkos ügynöke volt! – Ez megmagyarázná azt is, hogy Hófehérkét miért nem tette el láb alól. Tehát hősünk már az „erdei eset” előtt lepaktált a jövőbeni uralkodóval. És megegyezett vele abban is, hogy nem ritkítja meg az ártatlan állatállományt.[2] De el lehet azt képzelni, hogy létezik vadász, aki sosem szennyezte vérrel a kezét? Vagy hogy ez nem tűnt volna fel a boszorkányos Tükrömtükrömnek? Hát persze hogy nem. Persze ha elhitették vele, hogy puskája veszélytelen, hogy csak vaktöltényeket tartalmaz… Pedig mennyi-mennyi iskolát végzett, mire megkapta ezt a megtisztelő állást…
- Így lett ő ártatlanságra ítélve?

VUK ravasz. Meg a vadász is. Közel engedte magához VUK-ot. De vajon VUK sérülés nélkül hogy tehette meg ezt? Buta kérdés. Minden lehetséges a mesék birodalmában. Míg az vissza nem vág. Jó lesz hát megőrizni inkognitónkat!

[1] Hófehérke életre csókolója, később ura (és parancsolója)
[2] Busa vegetáriánus volt. Kedvence: az alma.

A film primitív (?) műfaj - Összefüggéstelen elmeéleskedések

Rajzolj nekem egy bárányt! – mondta a kis herceg. Láttam, amint csodaváró szemében a feszült várakozást a döbbenet váltja fel. Ceruzát tartó kezem ugyanis egy ládikát vetett papírra. Hol itt a kért gyapjas?, kiálthatjátok a gyermekkel együtt, sértődötten. Amiért rútul át lettetek verve. Pedig hát a bárány ott van… bezárva… hogy ki ne szökjék…

- Alakítsuk át a fenti kérdést – a példázat és a könnyebb érthetőség kedvéért – ilyesformán: Mutasd meg nekem, milyen a bárány! Azaz most már nem feltétlenül az érdekel minket, hogy szőre szépen kunkorodik, s hogy van-e piros masni a nyakán. Nem. Ezzel a csekélyke transzformációval új, izgalmas dimenzióba léptünk. Az író, a „teremtő” feladata a lényeg megragadása lett.
Tévedsz, ha azt hiszed, nyájas olvasó, hogy megrettenve az erőpróbától, újonnan kinevezett alkotónk a félelemtől eltorzult arccal igyekszik mielőbb homokba dugni a fejét. Már látszik ajkán az üdvözült mosoly, amivel nyugtázza, hogy végre iszonyatos csörömpöléssel lehullnak évezredes láncai, melyeket versképletek, zenei hangzatok, épületek fizikai törvényei és színszabályok tekertek köré! Igen! Eljött a nagy pillanat, mikor az idő, a történelem mákszemnyire zsugorodik, mikor nincs múlt, jelen és jövő, mikor értelmüket vesztik korszakolások, stílusok, műfajok. Ott áll gyermeki naív szívvel, mint hajdan kőbaltás őse állhatott. S hogy aztán köveket hord-e egy kupacba ólnak, vagy a barlang falát pingálja tele ártatlan hószín bárányfejekkel, esetleg mágikus szövegeket mormol bee-cézve az állatot - csapdába ejtendő a valóságot, melyet anno vélhetőleg egy több mázsás mamut képviselt – az csakis tőle függ. Mert rég lepöckölte válláról Homérosz hamvait; Leonárdót, Newtont, Mozartot s a többieket szépen összesöpörte, s nem túl mélyen, de azért tagadhatatlan tisztelettel meghajolt előttük, mielőtt végső nyughelyükre, a Letűnt Teremtők Panoptikumába helyezte őket. – És én mindezt filmre veszem. Nem kutatom az értelmét, csak rögzítem, „dobozba zárom” a látványt. Hogy az enyém legyen. Újra és újra.
Egy primitív performance a film, ami lejátsza, utánozza az életet anélkül, hogy egy lenne vele. Már a báránnyal. Mert az ugye még mindig ott kuksol a maga kis ládikójában arra várva, hogy ezzel a teleírt papirossal végre megetessem, s ezáltal kiszabaduljon mátrixvalóságából és az örök (vadász)mezőkön „nyargalászva” jófajta füvet legeljen, így repítve magát az égig és felhőformát öltve arra intsen minden megátalkodott alkotót, hogy ha már… akkor ne másnak a táljából csemegézzen, sőt! ne is tálból, hanem csak úgy a földről, mint egykoron. És ha lehet kérni ne cseresznyét…

(Film)színház az egész világ! - Almodóvár: Mindent anyámról

Megjelent: zartkor.hu



Oktalanság egy eredeti, kecses rokokó székhez azzal az elvárással közelíteni, hogy márpedig: mi nem csak, hogy le kívánunk ülni rá, de még a kedvesünket is az ölünkbe ültetjük, sőt, még hintázni is fogunk rajta. Bizonyára ripityára törik. S a földön nagyot koppanva fájlaljuk majd fenekünket, miközben a széket szidalmazzuk.

Így valahogy áll a helyzet Almodóvárral, és a nemzetközi porondon számtalan díjat bezsebelő, de magyar kritikai berkekben jobbára csak negatív kritikával illetett filmjével is. Mint minden műve, a Mindent anyámról is extravagáns hőseivel és azok csavaros életútjaival szórakoztat, amibe belemagyarázhatjuk mi Almodóvár „szent küldetését” itt a Földön - a polgár -és egyházpukkasztást, a más-ság elfogadtatásáért vívott küzdelmét, a különcség, mint legfőbb érték melletti esztétikai és emberi állásfoglalást - , de felesleges túlterhelni azt a bizonyos rokokó-finom alkotmányt…
Mert színház az egész világ! – és színész benne minden férfi és nő, maszkot, jelmezt hordó, pódiumra kényszerített lelkek. Tűsarokban, sminkben, vörösben, szőkén-vörösen-feketén, mellel és farokkal, ápolónő-kurvaként utazva a vágy villamosán, életmámorban. A valószínűtlen fordulatok, amiket felrónak Almodóvár mesternek, az élet álomszerű, szürreális jellegéről vallanak, s a Sorsistennő váratlannak tetsző kedély-változásairól, ami miatt látszólag összekuszálódnak a gombolyított szálak, de a végén mégis a rend képzete alakul ki. Minden és mindenki a helyére kerül.

A történet középpontjába ez alkalommal a szőke Manuela kerül, aki épp aznap veszíti el fiát, Sebastiant, mikor végre ígéretet tett neki, hogy születésnapi ajándékként mindent elmesél a családi fotóalbum csonkolt fényképeinek fantomjáról: az apjáról. A nagy titok feltárása a tragikus baleset miatt elmarad, Manuela pedig elindul megkeresni egykori kedvesét. Először egy hajdan volt barátba botlik, Agradóba, aki deréktól lefelé továbbra is az „erősebb nem” táborát gyarapítja, de időközben szert tett két dinnyeméretű műmellre is. Felbukkan a szép Rosa nővér, aki apáca létére gyereket vár, és nem a Szentlélektől… Hanem Agradó hasonszőrű barátjától, Lolától, aki történetesen Sebastian apja, azaz Manuela volt szerelme!
– Ezek után megdőlni látszik az „élet a legjobb forgatókönyv-író”-közhely, sőt, ezt talán még a szappanopera-öntők is csak pironkodva merészelnek beadagolni. A spanyol rendező azonban elragadó természetességgel mesél, egybemosva a magánéletet-öltözőt-színpadot, hogy végül már csak a SZÍNPAD létezzen, mint egyetlen, szürrealitásában hiteles valóság.

Aki azzal ül le a székre, hogy ő most „művészfilmet” néz, vagy hogy „provokatív alkotást”, vagy „artisztikus kommerszet”, tehát ha kategóriákkal zsúfolt agya nehéz, és lehúz – az alatt összeroppannak a kellemkedően kifinomultnak tetsző lábak. Azzal fogja majd vádolni a rendezőt, hogy filmjeiben nyoma sincs a valósághűségnek; hogy a melegek, transzvesztiták sorsát érintő „igazi” kérdéseket csak a felszínen érinti vagy egyáltalán nem; s hogy amit csinál, az csak művészetnek álcázott giccs. – Ez esetben megállapítható, hogy az illetőnek semmi érzéke a rokokóhoz. Még kevésbé az asztalosmunkához.