L.E.N.

Adva Zakai: How to spell a piece
(Published: http://www.workspacebrussels.be/)

Two women enter the empty white stage touched lightly by a soft light. Both of them wear quite similar jeans, one of them in a red shirt (Shila Anaraki) and the other one in greenish-yellow pastel (Adva Zakai). They lead themselves downstage. Shila, in the pose of a dog or a cat, produces the mechanical sound of elbows dropping onto the stage. Left. Right. Again up. Left. Right…again up… following the rhythm of Adva’s “lyric floor washing” - as I’ll call it now - is there any other way of interpreting, “spelling”, a body that is sitting on legs, stooping forwards and making wind-like movements with her bare arms? Le-e-eft. Ri-i-ight. Le-e-eft. Ri-i-ight.
Then Adva starts talking. “I am a woman who follows a strict routine,” she says. In this moment the “floor washing” image is strengthened by the picture of a hard-working housewife, and the verbally articulated meaning adds to this connotation, just as it adds to Shila’s lethargic slumping. “I am a rigid person”, “I am always on top”, “I clean all day”, “and I have a dog”… The text is circulating from sentence to sentence, starts again and again (probably three times) from the very beginning and fills up the “story” with new and repeated equivocal details: for example, how does it taste to make love with Napoleon, with Marilyn Monroe, or… with a ghost, while the motions are almost the same, still.

It’s hardly possible to find the exact moment when Shila leaves the floor, when she takes over the role of story-teller and creates a new flow of movements with heart-shaped hands, then lies on the floor (not to be on “top”). But now it is finally clear that they are completing the “story” on a new frequency, and at least from one point of view we are discovering why the title is “How to spell a piece”. Spelling means cutting the word into pieces and putting its sounds together again with the help of a different expression. Whether we want it to or not, it produces a context, in this case a strangely humorous one - or at least some moments make us laugh. But this kind of DADA-ism can easily become a nicely articulated Labyrinth of Efforts for Nothing.

The moment when they re-play the full package of movements is remarkable - coloured by all the previous thoughts and words and connotations in our minds - they actually start dancing to Sam Brown’s hit-song. As they state: a “pop-version” of “How to spell a piece”. Of course everybody has memories of the Disco Age… so as a reference it works perfectly; the seemingly pathos-ridden housewife monologue is now given fresh blood (although we have to wait until for it).
These acts can be just another “dada” in our imaginary vocabulary but also the building stones of content. They are neither more nor less significant than the ghost-scene when Adva and Shila play out the “teen-horror” moment when a rigid housewife’s lover comes home as a ghost-figure, and the dog grabs the leg of this frightening creature. And there is even a certain moment when the two girls start their own conspiratorial winking to each other whilst their speech also shades the previous movements with conspiratorial childishness or erotic overtones (spellings). We now get the feeling we are witnessing both the working-process and its result. All the clichés of hidden sexual fantasies through (pop)horror to Bambi’s mother under the night sky line up next to the image of a busy housewife cleaning. But still the movements are the same.

During a country song the two performers imitate cowboys as they walk to leave the stage (and another – Tarantino-style - cliché), and a question arises: how do you spell a piece if we have got a big mass of “letters” in a smartly structured well-performed piece, but without a code or a recipe. Cocoa, sugar, milk and flour on a table is not yet a chocolate cake in L.E.N.

Fellow Phrases, Fellow Points

Fellow Phrases, Fellow Points
Contemporary Choreographers’’ Night X.

In case a “contemporary choreographer” is a choreographer who is still alive, we can truly say that we are entertained by contemporary pieces at the jubilee performance by the Workshop of the Hungarian National Ballet Foundation. But (and this is not a cry for bluish haze or abstract pieces metacommunicating in ways alien to the audience) in case we intend to use the attribute „contemporary” to mean creative work sensitive to the present age breaking new paths or striving towards that, the choreographic summary of the performance with its modernizing classicism that would not exchange the broken path for new ways setting on stage earlier pieces that were given just a new dash of soda, the jubilee occasion, is a sheer disappointment. The company of artists from the previous years has not grown to include new names nor has it adopted a revolutionary approach bringing forth something impressively original. Although the strict fences of classical ballet have long been pulled down the majority of our these choreographers – holding on to their ’letters patent’ can’t help keeping their steps close to Martha Graham. What remains, however, beyond explanation is the ’modern’ dramatic motive behind some choreographers' choice to suddenly cut out music and close their scenic expression with an accordingly strikingly fast full stop.

The above-mentioned sudden cut is perhaps best understood in Way of Words, the piece by Levente Bajári: it does create new meaning there. Dario Marionelli’s clumsy music echoing the knock of a typewriter, the purple costumes reminiscent of Austin Power movies along with Krisztina Pazár’s bob haircut, the two dancers’ puppet-like movements as if they were moved by someone else when they perform their pas de deux in the central, common square of light all create the idiosyncratic dance thriller atmosphere further supported by the title (Way of words – with special emphasis on modality). Then the invisible fingers beating the invisible typewriter abruptly stop telling their story while the silence that is set leaves an unquestionable excitement and tension, the applause is due for technical excellence, the brilliant postures and the feet brought up in ballet shoes rather than for the experience conveyed by the artistic composition.

Just the same point goes for Andrea Paolini Merlo’s Uncertain Harmony which featured on the night Új utakon (New Roads) by the Ballet Workshop earlier. The eight dancers standing in a straight line depart from the strict order and start their identical series of movements made wave-like by the difference in timing to uncertainly shrieking, harassing musical harmony in reddish light. Merlo delicately develops the order of chaos from the chaos of order and arranges his dancers in newer and newer formations finally returning to the
initial straight line and reddish lights when he silences the music as if all were well done. A point marks the end of the line of movements and the musical tune ends in uncertain harmony…

Startling enough, but for unjustifiable clumsiness rather than for thoughtful consideration. The first part of the other Merlo choreography, Métamorphoses Nocturnes (Night Metamorphoses) was seen in the 2006 performance but now the piece have developed further to present the artist’s whole arsenal of expression where the foolproof charm is spatial sensibility. In the opening scene six dancers arranged in pairs are lying on the ground and later joined by a fourth couple. Parts making the whole group move alternate with micro-happenings built on two or three dancers, which seem to draw images of changing parts of the day in allegorical dance. The seemingly classical lines of movements enriched with some modernity are sometimes broken by tableaux of bodies imitating running when lifted by their partners. Just like in Uncertain Harmony near the end of the piece the dancers assume their initial position, but now four couples are lying on the ground and the tune closes at a comforting resting point.

This classic frame-like structure, this well worn grammar is apparent to a much greater extent in Elégia (Elegy) a choreography by András Lukács from 2000, which is definitely old-fashioned and romantic in tone in spite of the often used flexes as well as non-vertical body axes. His three female dancers play about like nymphs to ballet music by Delibes. They start from a common focal point and finally return to it in a nice over-lyricized image the charm of which is somewhat aged (the last of the dancers retracting to the back of the stage wraps the light in her palm and „takes it away”. The other piece by Lukács, Levél Martha Grahamnek (Letter to Martha Graham) is not a brand new product either. Mauve costumes and graceful dancers miming the shapes of Greek amphorae…
– Lukács, like a true apt pupil, lists everything that is ’Graham’ in his tribute to the American pioneer of modern dance. His nicely dynamic composition generously looks down on the present day: He does not place his work in context, he does not interpret, just estheticizes in a pathetic-sentimental lilaccoloured backlight. This classic romantic way of composition is not left behind by Marianna Venekei either in her Eternal Memory (where the title might suggest an everlasting experience or the act of remembering forever) created to the memory of Zoltán Nagy, Jr. although her choreography eclectically mixes role concepts reminding us of the age of great Ballets (Dancer: Levente Bajári, Death: Ildikó Bacskai) and the more modern, film-like narrative playing with a double time plane created by a difference in lighting. Bajári’s great human presence is excitingly counterpointed by Bacskai’s relentless naked squareness.

It is a Hollywood proverb that a film is half success if it features a child or a dog. Roland Csonka considered seriously the advice and brought together an ’earthly' and a ’heavenly’ child in his choreography Contact – not with E.T. but with each-other and their adult images. The makeshift disco lights representing a spaceship or the starry sky that flash up for a few seconds when we are about halfway through the piece, the shiny tape stuck on the spine of the ’heavenly creature’ or the stone medals around the neck create the illusion of a bizarre Walt Disney afternoon tale rather than that of a ripe choreography that can be taken seriously.

The single piece that can be deemed searching, pondering over the relationship between music and movements and playing with that relationship so the one we might call a ’contemporary’ piece in both senses is Long (with both its verbal and adjectival meaning in play) by Attila Kun. ’Ugly hands', ’ugly feet’, squareness, limping in a piece which – in contrast to its title is extremely brief, which although fits in the line of abruptly ending choreographies lined up but can become an attractive, manifestation of the straightforward creative and searching mind with its freshness, personal touch and openness that does not want to hide its unfinished quality. His young dancer, József Medvecz uses sign language. As if he did not have words or phrases for what he wants to say, -not even coherent movements that could be fit in one line. It is only clumsy halftones that appear closed with a hyphen referring to a broken heart.

The programme, made up of well swotted lines, in the tenth Contemporary Choreographers’ Night features conscientious pieces of work which are in lack of spirit. These choreographers – whether part of a contemporary workshop or not – stay within the dialect learnt at the Opera House polishing not-quite-new rhymes and testifying allegoric scenic contents on well-trained dancer bodies while they seem to shrink from the real examination of this body as well as that of the dance itself or from novel ways of expression. Half (!) of the choreographies presented were no new-born babes at all. Are not there any new pieces that could be taken on? Question mark and…Point, point, point.


Contemporary Choreographers’ Night X. (Studio Company of the Hungarian National Ballet Foundation, National Dance Theatre)
Elegy – Music: L. Delibes. Choreography: András Lukács. Way of Words – Music: Dario Marionelli. Choreography: Levente Bajári. Uncertain Harmony – Music: György Ligeti. Choreography: Andrea Paolini Merlo. Contact – Music: Nándor Weisz. Make-up: Szilvi Ipacs. Choreography: Roland Csonka. Letter to Martha Graham – Music: Michael Nyman. Choreography: András Lukács. Eternal Memory (In Memoriam Zoltán Nagy, the younger) – Music: John Tavener. Choreography: Marianna Venekei. Long – Music: Shigeru Umebayashi. Choreography: Attila Kun.
Méthamorphoses Nocturnes I–II. – Music: György Ligeti. Costume: Mónika Herwerth. Choreography, Lighting: Andrea Paolini Merlo.
Dancers: Ildikó Bacskai, Orsolya Gáspár, Zsófia Gyarmati, Krisztina Pazár, Levente Bajári, Alexandra Kozmér, Dóra Deák, Alexander Komarov, György Szirb, Dániel Fodor, Roland Csonka, Zoltán Feicht, Patrik Szala, Márton Szücs, Ildikó Boros, Adrienn Horváth, Adrienn Szekeres, Sznezsana Gikovszki, József Medvecz, Ágnes Riedl, Adrienn Pap, Bálint Katona.

Dull Lights

Cullberg Ballet in Budapest

The Cullberg Ballet arrived to Hungary with three choreographed pieces from Johan Inger, artistic director of the company since 2003. On one hand, Inger follows Mats Ek, mixing dance with mime. There are ordinary gestures in his pieces, but his vision is less grotesque and ironic. The focus obviously shifts from classical ballet to contemporary dance. The role of space and spatiality increases (see the pieces: Point of Eclipse, Position of Elsewhere) and the sensitive use of lighting makes the human senses roam to dark, northern lands. However, through the journey of these pieces, the power which could make these pieces showcase smart choreography and skillful dancing is gone.
Felix Lajkó’s music and a huge circling curtain space element creates strange vision-like atmosphere of the Empty House. Just as a galactic windmill which spins from itself all the creatures and, in the end, keeps them all back, except for the dancers. The performance starts with their ritual movements, in a sharply lit circle. The female dancer’s static movements in the middle of the circle frame the male dancer in a circular motion. This circularity is the main element not only of the first piece, but of the night, and of the other two performances too. It draws a line of forces on the stage. This motif is especially important in the Empty House, because there aren’t any interactions among the dancers. They don’t exist for each other, only in their own relation to the space. They are dancing through this sparsely lit stage more and more energetically just as lonely planets, as a girl and a boy in the first scene, and the fluid movements ending with a simple stop with their backs to the audience. The choreographic intention purely culminates in a game between body and space dissolving the very moments of dance.
Negro con Flores is more stratified work. Johan Inger placed a television to the left side of the stage. In it we can see faces of sleeping girls and guys – probably the dancers. At the same time, cheerful and funereal pictures of the mind waking during a dream are animated, one after the other. A girl drapes her blanket on the floor, preparing for a picnic; another is doing her endless marathon-circling – numerous moments from everyday life, lifted to the stage, raising a smile in a changed context. The climax of the night is the friendly-loving fight between the two guys: one marks their meeting point with a big bouquet of roses. Then he frames the body of his lying partner who rejects the flowers. Then, at the blink of an eye, five roses are planted virtuously into the ground forming a mini-garden. Exciting balance-poses, poses sliding into the darkness, sinking bodies all create an illusion of the partner…
Lighting has a main role in this piece also. The strong light of the lamp drifting from hand to hand looks to create a scene darker than in the Empty House. This game with lighting lifts the funny and dark scenes into surrealism, but I presume they couldn’t realize the original plans from the Palace of Art, in Budapest. According to all the previous reviews and video recordings of the choreography, mostly only silhouettes or clouds of the bodies are visible, and the television shows only in black. This piece is so “photosensitive” that a little bit more bright composition kills the work. Hence the television becomes a didactic and decorative element to explain the “story”, and the comic scenes aren’t contrapuntal by the stress of darkness.
There is a narrative type of Bolero-interpretation at the end. Johan Inger follows the Ek-tradition in his way of adapting classical music into his piece. The Walking Mad wants to fall into line with the Ek-pieces forming the classical ballet-canon into the ordinary and banal, just as Carmen, Sleeping Beauty and Giselle. The main space-element is a huge, stage-wide, moveable wall. There are doors on it, it can be transformed into a bed, or a foundation for a stage on a stage. Folding this space-element creates a claustrophobic corner, from where the only way to escape is to climb up. The story is about the stormy and stressful love life of three women and half dozen men but the act is difficult to follow. This Bolero-variant filled with gags, was born simply to demonstrate that he can create Ek-friendly narratives, besides his two abstract works. The puppet-like movements, flexing feet, the men’s group prissy and feminine dance strengthen the comical side of the choreography. Even the dramatic stop of the music, the silence, the female dancer’s thrashing and the duo with a strong black male dancer is not able to break the line of funny ideas, not even for a moment.
The character of these three pieces is different however they wear the same uniform, homogenizing them into something which is truly not very memorable.

Mindenféle szövegelés

Indonéz állókép - 2007

Hanoi - Dudálj!

Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Délután a Fészekben - Röpke meditáció – olykor tal...

Indonéz állókép - 2007

„Aku suka kamu! Aku suka kamuuuuuuuuuuu!” – sikítja a zokogó szappanopera-hősnő, miközben a szomszéd asztalnál újra lobban az öngyújtó lángja, s bár tudja, hogy nem dohányzom, a warung („falatozó”) tulaja sokadszor is megkínál édes szegfűszeges cigarettával, miközben szeme a magasból belógó tévékészüléken csüng. Poharam alján sötét kávézacc, s a fel nem kevert édes sűrített tej keveréke. Egyek még egy tahut, azt, aminek a közepében üvegtészta van? „CCC” – hallatja hangját a tulaj, mert közben változott a kép, s egy újabb, az átlagos fehérnél is fehérebb, vágott szemű, nagyon-édes-nagyon-baba, de játszani nem tudó infantilis egzotikus szépség küzd már a színen egy nem kevésbé fehér, verisztájlis morcnézésű ázsiai macsóval. Csak semmi szex… s újra átérzem a költő szavait: a szerelem, a szerelem, sötét verem. Ha ki nem verem - teszem hozzá gondolatban, s figyelem, ahogy kedves indonéz barátom, a velem egyidős, 27 éves Ari kis rózsaszín telefonján egymás után küldözgeti szerelmes csábító sms-eit a világ minden lányának. És ha nem tévedek nagyot, néha fiának. - Ha végeznének egy világméretű felmérést, hogy mely nyelven hangzik el legtöbbször az a szó, hogy „szerelem”, Indonézia vinné a pálmát, fej-fej melletti kiélezett küzdelemben Indiával…

Szerelem ide, szerelem oda! A világ legnépesebb muszlin vallású közösségét magáénak tudó országában a dzsilbab, a muszlin női fejfedő ellenére sem eszik olyan forrón a kását, már ami a házasság előtti nemi életet illeti. Azaz nem mindenhol. A homoszexualitás sem „illegális” (1987 óta él a szervezetük), sőt, a tévékomédiák előszeretettel alkalmaznak transzvesztitákat. – Úgy tűnik, Indonézia, a Soeharto rezsimet maga mögött tudva (1998), megérett arra, hogy lehulljon a lepel – már ha nem zavaró ez a kis esetlen metafora - Szodommáról és Gomorráról, azaz az éjszakai életről és a szexuális „szórakoztató intézményekről”. Is. Amiről a puritán, prűd moralisták hiába állítják, hogy nem létezik. – Ám hiába szeretnék a romlott „nyugati” behatásoktól megkímélt, tiszta, fehérre kozmetikázott indonéz arcot fordítani a világ felé, az árnyék egy trópusi országban nem sokáig tartható. Még esős évszakban sem. Még ha börtönbe is zárják a PlayBoy főszerkesztőjét (az utóbbi időben mással sem voltak tele a lapok), amiért a – bár felöltözött – lányok nem eléggé illedelmesen pillogtatják szemeiket a magazin hasábjairól…

Mert mindig csak a szex! A szex! Míg a Play Boy ellen irtó hadjáratot hirdettek, addig a szigorúan muszlin Nyugat Szumátra legjelentősebb városában, Bukittingiben, a bazársoron fillérkért lehet vásárolni a másolt pornó dvd-ket.
Az egyik tényfeltáró, mítoszromboló, „dokumentáló”, Moammar Emka könyve, az először 2002-ben publikált Jakarta Undercover, betekintést enged a kulisszák mögé, a metropolisz szex iparának világába. Hogy miért olyan nagy siker ez a könyv, az előzőekből kiderülhetett. Meztelen partik, autós szex-száguldás Jakarta utcáin, japán sashimi falatkák pucér női testen tálalva, speciális szépségszalonok, elit kávéházak és pubok – csupa olyasmi, amit egy erkölcsös muszlin nem olvashat pironkodás nélkül, de amire egy edzett, „romlott” bulénak, azaz „nyugati fehér embernek” még csak a szeme sem rebben. Merthogy megbotránkoztatni nem tud mivel, Emka valóban csak dokumentál. Olykor hozzáfűz a leírtakhoz egy „mivé lettél Jakarta” típusú mondatot, de mélyebb vizekre nem merészkedik, az összefüggés-kereső, helyzetelemző elmélkedésektől igyekszik távol tartani magát. Akárcsak a szex-partikon való aktív részvételtől – ahogy azt könyvében állítja. (Bár néhány elejtett mondat azért kiskaput nyit a képzeletünknek, mi mindent élhetett át valójában a szerző…) Az általa bemutatott világ a Sex and The City indonéz párja, drága luxus BMW-kel, droggal, pezsgővel, fizetett szerelemmel, s Emka tagadhatatlanul része ennek a színjátéknak, még ha néha, a furcsa szexuális kalandokkal szemben, egyet nem értésének ejnye-ejnyézve ad is hangot. - Így aztán nehéz eldönteni, mi a szerző valódi szándéka ezzel a könyvvel. Arra akarja tán felhívni a nagyérdemű figyelmét, hogy Jakarta ugyanolyan, mint bármelyik nyugati nagyváros? Hogy kellően „felvilágosult”, merthogy a gazdagok előtt nyitva állnak az ajtók, hogy kielégítsék mindennemű szexuális igényüket? Vagy figyelmeztetni akar az ebben rejlő veszélyre? Vagy csak ismerve a közönség igényeit, meg akarja szedni magát egy kicsit a kelendő csemegével? Tényleg nem tudom.
Az idei filmfesztiválon mutatták be a könyv film-változatát, amire azonban csak pedigrés (meghívóval rendelkező) nézősereg nyerhetett bebocsátást – legnagyobb sajnálatomra. Emka felajánlott egy sajtójegyet, de az alkalmi „divatbemutatót”, a felsorakozó közönséget, melynek tagjai közt több volt a manöken külsejű, 180 centis bulé, mint egy párizsi divatshow-n (na jó, most enyhén túloztam, de…), hamar meguntam, s odahagyva az indonéz művészvilág krémjét, az „artistokat” (ahogy itt a valódi művészektől, a „seniman”-októl megkülönböztetve a sztárocskákat nevezik), beültem inkább egy filmre.

Hanoi - Dudálj!

Ha előzöl, ha sávot váltasz, ha nem férsz el a szembejövőtől, ha figyelmetlenül eléd bóklászik egy gyalogos és egyáltalán, ha már unod - az egyébként nem létező - hanoi csöndet: dudálj!
Hajnal 5 óra. Turistákkal tömött vonat érkezése Sapából, az északi hegyvidéki kisvárosból. A kilenc órás út gyötörte külföldiekre máris lecsap a taxi-helyettesítő motoros brigád, s hosszabb-rövidebb alkudozás után - melynek végén általában nem a helyi munkásegylet húzza a rövidebbet - , a dudát készenlétbe helyezve, már száguldanak is a régi negyedbe, a hátizsákos utazók főhadiszállása felé. Csakhogy a hanoi hotelek is lehunyták éjszakára szemeiket... a dudaszóra sem hajlandók kinyitni. Így az élelmes motoros esetleg felajánl egy újabb fuvart...

A helyi Városliget (ferde) szemei már annál éberebbek. Itt is, ott is elsuhan - pontosabban inkább tovazötyög - egy árny, az éjszakai utcalámpa fényébe írva magát egy röpke pillanatra. Amott egy tömzsi fekete foltnak mintha csápjai nőttek volna, melyekkel ügyefogyottan hadonászik. Tán fel akar szállni... aztán a folt egyszerre arcot kap egy elrobogó motorkerékpártól: a 60. életévét már jócskán a földbe döngölt nénike végzi hajnali tornagyakorlatát többszázad magával. Ki éjszakai toalettjét magán felejtve-hagyva, ki munkára készen, kosztüm-felsőben rója a végtelennek tűnő köröket a Hoan Kiem tó körül, enyhe gőggel méregetve az éjszaka fáradt vándorát, aki egy padra roskadva, elhűlve tanulmányozza ezt a szokatlan jelenést, melynek létrehozói a sportos nyugdíjasok, s néhány fiatal hajtás. Valahol messze felharsan egy hangszóró, férfihang mozgalmi hevületű monológját kapja szárnyára a szél - aztán pedig egy nem kevésbé mozgalmi zenét, az egy-két-há-és vietnámi megfelelőjével együtt.

A turista szeméből lassan kidörgölődik az álom. Hova került?! Az atlétatrikós-rövidnadrágos nagypapák s szolid-pizsamás nagymamák látványa ihletően hat a fotóskedvű külföldire, aki az indulót meghallva izgatottan lesi a méltó folytatást.
Nem is kell sokáig várnia. Még mielőtt a hang forrásának keresésére indulna - káprázat! - , az egyszeriben szinte közvetlen őmellette zendül fel! A kocogó árnyak megállnak, sorokba rendeződnek, s kezdetét veszi a torna vietnámi módra pomponnal, karddal, tai chi elemekkel, Boney’m-mel... - gyakran kánonszerűen, amennyiben egy-egy későn érkező csoport bekapcsol egy újabb magnót, s elölről kezdi ugyanazt a gyakorlatot. (És közben drámai fordulatként leoltódnak az éjszakai lámpák, a fotósok legnagyobb bosszúságára.)
Aki valaha is járt már Vietnámban, túlélt egy-egy sétát a helyi, dudaszótól hangos csúcsforgalomban - melyet első pillantásra a legnagyobb jóindulat sem illet egyéb szóval, mint a minden szabályt nélkülöző káosz - , az bizonyára azt is jól megtanulta egy életre, hogy ne kapjon gutaütést a kedvesen mosolygó, óriási tálcákról croissant, kakaós csigát, baguettet kínáló üzletasszonyoktól, (akik nem átallanak 5000 dongot (kb. 60Ft) kérni a tegnap még 1000-ért megkaparintott finomságért). Hasonlóképp az utcai palackozott-víz (csak ezt szabad inni, vagy amit előzőleg felforraltunk) árusoktól, a képeslap-és könyv-ügynököktől, a riksásoktól, a... Hiába uralkodik Ho Chi Minh kommunista szelleme, a turista itt őszerintük egyelőbb. így aztán a káosz mint kulcsszó mellett egy újabb jegyzendő fel: az abszurd. Meg az engem itt úgyis hülyére vesznek - már ami az eladó, az arú ára s a szegény, árva tőkés kapitalista turista háromszögét illeti.

Rossz nyelvek szerint Ho apo bebalzsamozott testét, mely az ő nevét viselő mauzóleumban tekinthő meg, minden évben 1 hónapra a baráti Oroszországba szállítják, némi restauráció végett, mert az idő vasfoga vele sem tesz kivételt. Mások azt állítják, hogy szó sincs efféle kényszer-szanatóriumról: az orosz tudósok házhoz jönnek, hogy a vezető hajdani valójában üdvözölhessen minden látogatót. Bármi is legyen az igazság: ő ott van mindenütt! Az utcai plakáton, a boltok falán, az otthon házi oltára felett, a Buddha-szobor mellett - mindenhonnan az ő mosolygó arca néz le ránk.
7 óra a zaj - és szmog-időszámítás kezdete. 9-kor már úgy látja az ember, hogy a 4 milliós város 2 millió motorkerékpárja mind üzembe állt, s a későbbiekben ez az érzés tovább fokozódik. A forgalmat színesítendő, olykor feltűnik egy taxi is, szinte kivétel nélkül friss húst(értsd: turistát) szállítva a piacra. Apropó, piac! Na meg hús!
Az érzékenyebb gyomrúak illetve a különcségek kedvelői eltérően reagálnak a látottakra. Kígyók, békák, nagy rákok, apró rákok, megnevezhetetlen soklábú szülemények, giliszta szerű szerzetek várakoznak a már megszokott csirke, kacsa, malac, kutya(!) és légy társaságában, mindenféle tálban, lavórban, vagy épp csak egy pillanatra a földre téve. Motorosok, biciklisek szlalomoznak el egykedvűen ezen az akadálypályának is beillő utcán, a piacon. Az utak síkossá tételéről, flórájáról s faunájáról pedig a járókelők lába alá borított mosóvízzel és húslével gondoskodnak az árusok. Tisztaság? A régi jó Köjál-i értelemben véve (vagy EU-s szabályok szerint)? Az nincs. Ha ezen a csekély hiányosságon sikerül túltennie magát az embernek, az európai ízlelőbimbók megháborodnak a gyönyörűségtől.

A kávé! Étteremben, steril körülmények között - vagy a városkép elmaradhatatlan részét képező, piros-kék-lila színekben pompázó (általában óvodai használatra készített) székek egyiken ülve, egy utcai kávékereskedés előtt, a nyolc fajtából kiválasztva a nekünk leginkább tetszőt, vietnámi specialitásként sűrített édes tejjel ízesítve. Amennyiben egy monguz-féle, macska nagyságú állat a cégére a kiválasztott feketének, úgy jó ha tudjuk, italunk az ő emésztőrendszerén keresztülvándorolt, majd ép állapotában újra a szabad ég alá került babszemekből áll...! Körülírás nélkül... khm... De a zamata valóban meggyőző! Állítólag ezt itták a vietnámi katonák is a nagyobb csaták előtt, ezért nem győzedelmeskedhettek az amerikaiak!
Az utcai kávétól erőre kapva már jöhetnek a kötelező turistanevezetességek. Az első - s legkellemesebb - a riksa-kocsikázás. Egy órára általában 1$, a gazdagnegyed szerencsés biciklistái a Hilton s a Sheraton Hotel környékén azonban akár egyetlen 5*-os kuncsafttal megkereshetik egész napos betevőjüket. - A riksában kényelmesen elterpeszkedve aztán el lehet mélázni azon, ki mennyit teker a penzéért... A nevetségesen olcsó fuvar okozta rossz lelkiismeret azzal sem nyugtatható, hogy elkönyveljük egészséges testedzésnek. Persze mint arról már a bagett-árusok kapcsán szó esett, nem kell félteni a sofőrt sem: kihasználva egy-két széplélek naivságát, a látni kívánt nevezetességhez megérkezve kéretlenül felcsapnak idegenvezetőnek. Az ártatlan eleinte idegennek kijáró kedves figyelmességnek véli a kalauzolást, gondolván, mindez azért van, mert nem telt még le az előzőleg megbeszélt egy óra kocsikázás, s a riksás valamivel kárpótolni akarja őt a felhasználatlan percekért. Gyanakodni úgy kb. fél óra elteltével kezd, mikor alkalmi árnyéka még mindig nem hajlandó elfogadni tőle az 1$-t. Hiába nyomkodja a bankjegyet, s magyarázza angolul, hogy köszöni, most már egyedül is elboldogul a Ho Chi Minh életét megelevenítő képek sorával, meg Ho apó nagy kedvenceivel, a szürrealistákkal, a riksás csak mosolyog, s a fejét ingatja, mintha művelődni támadt volna kedve. Végül sikerül rátalálnia egy angolul értő fiatalra, akinek segítségével végre elbocsáthatná árnyékát - csakhogy az egyszeriben - túlórára apellálva - 5$-t követel! A tolmács demilitarizált övezetté válik a két háborús fél között, mely végül a turista kapitulációjával ér véget: 2$-t diplomatikusan kifizetve lezártnak tekinti az üzletet. A riksás szitkozódva - de markát dörzsölve - továbbáll, a tolmács bocsánatkérőn mosolyog, amiért honfitársa oly igen átalverte a szegény burzsoá utazót. Ez utóbbi pedig megfogadja, az emberekben többet nem bízik, jégre nem viszik... - amennyiben előre fizet.

Ha ezek után inkább gyalogszerrel folytatódik a felfedező körút, úgy azt veszi észre a turista, térképével felszerelkezve újabb célponttá vált: mindenki neki akar segíteni! Kedvesen útbaigazítják, esetleg, mielőtt továbbindulna, bevonják egy utcai tollas-partiba az egyik konzulátus épülete előtt, ahol biztonságban érezheti magát, hisz mindenfelé ott állnak a zöld ruhás, felfegyverzett őrszemek, akik láthatóan maguk is szívesen kivennék a részüket a játék örömeiből.
Miután vándorló hősünk szinte biztosan alul maradt a küzdelemben, folytatja útját a megadott irányba, az Irodalom Temploma nevet viselő pagoda-csoport felé. Sikertelenül: az utca végén megint csak a Mauzóleumot pillantja meg. Hiába, minden út Ho apóhoz vezet... De hát hol vannak a pagodák?!
A Ho Chi Minh múzeum tőszomszédságában egy szép példány áll - egy lábon. Az Egylábú Pagoda, egy kis mesterséges tó közepén. A szomszédos épületből ceremónia hangjai szűrődnek ki. Sehol egy angol felirat, mintha eszük ágában sem lenne tájékoztatni az idegent, hova került, mit lehet történetileg tudni az építményről... meg efféle kíváncsiskodó badarságok. A látogatást azonban semmi sem tiltja, bár nem lehet egyszerű megtartani a szertartást a fel-felvillanó vakuk kereszttüzében. - Vietnámot állítólag még nem özönlötték el a turisták (vagy legalábbis nem azok a fajta Turisták, mint Thaiföldet)...
- Igaz, a turistakönyv sem orákulum... Nem hazudik, csak nem mindig mond igazat. Felhívják a figyelmet, vigyél elegendő fogkrémet, antibakteriális tusfürdőt, cigarettát, a nők különösen készüljenek fel a nehéz napokra, különben nem kis fejfájást okoz a beszerzés! Az árusok ezrei mindezt megkérdőjelezik. Ki utcai kifőzdéjéből kínálgatja a bundában sült rákokat, a sültbanánt, a sült édesburgonyát, ki olcsó nyugati (1$ és adómentes!) cigarettával, szivarral üzletel, ki meg parfümériát tart fenn a legválogatottabb termékekkel.
De van itt öltöny, fehérnemű, zokni - igen jó cégek nevével fémjelezve. Egy részük kiváló minőségű hamisítvány, más részük az üzemből kicsempészett, potom áron megvásárolható eredeti(!). Nincs ez másként az órákkal sem. A legnagyobb világcégek modelljeinek hamisítványaitól gyakran megkülönböztethetetlen a valódi, szóval aki szeret felvágni ismerősei előtt, az a megfelelő helyen van. Elég hozzá 50$. (Kishazájába visszatérve majd akkor éri újabb kellemes meglepetés, amikor órása közli vele: ez igazi!, mivel a hamisítók a helyi gyárból kilopott eredeti alkatrészekkel dolgoznak.)

Az ember szinte megrészegül az elképesztő kínálattól, s az áraktól, s arra gondol, hogy szerepelhet Vietnám a világ 30 legszegényebb országa között? Az egy főre eső, évi csekély 350-400$-os átlagjövedelem a felszínen kevéssé látszik. Mindenki kereskedik, üzletel még a legkisebb falvakban is. És mosolyog. A külföldire kicsit gyakrabban és drágábban mérve, de általában kedvesen - főleg, ha vásárol. A szívét-lelkét kitevő árus sűrű ajakbiggyesztésekkel mutatja, mily nagyon meg van bántva, ha nem sikerült ráerőszakolnia valamit a nézelődőre. Angol szókincsük gyakran csak a „honnan jöttél, mi a neved, hány éves vagy”-ig terjed, majd mikor már ezen elengedhetetlen információk birtokába jutottak, közlik: gyönyörű vagy!, az épp kiszemelt árú pedig very cheap!(nagyon olcsó!) - mintha legalábbis valamiféle összefüggés lenne a két dolog között. Hogy semmiképp se távozhass üres kézzel, egy névjegykártyát, biztos ami biztos, távozás előtt a kezedbe nyomnak a jövőbeni üzlet reményében. (Ezen politikának köszönhetően hazaérve egy kötegnyi lapul a táska alján.)
Minden very cheap! Picasso, Van Gogh, Dali, Bottelli: 40-50$. - Same-same (ugyanaz-ugyanaz)! - sajátosan kreatív vietnámi-angol szóhasználattal élve. - But different (de különböző): a művészek zseniális mesteremberként, bármilyen méretben, öt napon belül elkészítik a megtévesztésig hasonló hamisítványt, nagyüzemben, akár külföldre is.

Estefelé közeledve, az idő előre haladtával egyenes arányban növekszik a szmog, s a többnyire gyümölcshéjból, papírgalacsinokból, üres üvegekből álló szeméthalom. Az éttermek megkezdik a vadászatot, az ajtók előtt álló hostok, hostessek minden angolnyelvtudásukat bevetve karattyolnak, próbálják elhalászni egymás elől a potenciális vendégeket, akik aztán jó, ha a rendeléskor előveszik minden taktikai érzéküket, ha azt szeretnék, hogy az előétel, főétel, desszert az őáltaluk megszokott módon következzen egymás után még itt, Vietnámban is. A felszolgálásban olykor lehet némi fennakadás, mivel hol pincérünk vész el az angol nyelv ágas-bogas sűrűjében, hol pedig az ételünk, egy másik vendég asztalán landolva. Türelem! Itt bosszankodással nem megyünk semmire, az eredmény pedig végül úgyis csillapítja majd a háborgó szívet - s legfőképp a gyomrot.

A vacsoraidő elmúltával a motorosok, riksások, a könyv- és képeslapárusok az utolsó bevetés feszültségében lesik a megbolyduló turista-társadalmat, s a városligetben, a Hoan Kiem tó körül is újra felpezsdül az élet. Szerelmespárok ülnek egymásba gabalyodva a padokon, a helyi lakosság lefekvés előtti esti egészségügyi sétára indul - pizsamában. A reggeli zenés torna a külföldi legnagyobb bánatára ezúttal elmarad.
Mikor a folytonos dudaszóba szünetek ékelődnek, mikor az árusok hozzáfognak az utcák takarításához, s mikor felhangzik az első borízű hang, tudni lehet, éjfélre jár az idő. Mintha egy láthatatlan kéz lejjebb vette volna a hangerőt... Egy-két óra zavartalan csend és nyugalom, amit ha szerencsénk van, a macska-nász sem zavar meg. Nem mindig van szerencsénk. 5 órakor rázendít az első korán kelő házaló, énekelve reklámozva portékáját. Aztán odébbáll, s újra csend. Alszik a város. Azaz csak az egyik fele. A másik már ott köröz a tó körül, várja, hogy rutinszerűen felcsendüljön a tornára hívó induló, hogy elölről kezdődjön a színjáték - dudaszóra.

Agarak és ambarak - a KÜBA-hoz, -ra, -ért

Megjelent: zartkor.hu

Apolitikus-e a magyar művészet? – hangzott el többször is a - költőinek tűnő – kérdés a Küba-hoz és az Agár kortárs művészeti alkotásokhoz kapcsolódó, Tillmann József Attila, Sebők Zoltán, az Agár-t létrehozó Csáki László és Pálfi Szabolcs, valamint Szoboszlai János művészettörténész részvételével megrendezett szimpóziumon. Az 1993-as Polifónia-projekt során levont tanulság szerint a válasz: igen – s a helyzet a kurátorok szerint mintha mostanára, 2006-ra sem változott volna, így aztán „különlegességnek” számít Pálfi és Csáki, mivel az alkotópáros már a Kübá-ra való felkérés előtt is az egész társadalmat érintő kérdéskörre fókuszált. - Az idei szimpózium tehát a fenti gondolatok mentén indult a válasz után, hogy a kortárs művészek milyen módon és formában foglalkoznak azokkal a közösségekkel (etnikai, gazdasági kisebbségekkel), amit témául választanak, s hogy maga az alkotás milyen rétegekhez képes eljutni.

A magyar művészet tehát apolitikus. Méghozzá azért, mert maga a politika túlzottan is művészi, avantgarde és dadaista, nehéz rajta fogást találni, márpedig a művészet a legalizálatlant keresi. Mit lehet kezdeni, például, egy olyan politikussal, aki már eleve önmaga karikatúrája?! – mint ahogy azt Sebők Zoltán találóan megfogalmazta. No de még mielőtt túlságosan elmerülnék a szellemes gondolat csábító mélységeiben, hadd álljon itt egy újabb kérdés, mégpedig: „művészi”-e a befogadó közönség, a magyar honpolgár? Ami, tárgyunkat tekintve, szintén elhanyagolhatatlan nézőpont… Nem mintha számon kérnék rajta efféle képességet. Nem, szó sincs róla, csak ha már. Ugye. Merthogy társadalom, meg kisebbség meg Duna meg ár meg a szem(em)be ment valami… és legyen, aki nézi, érti!

Lesz?

Hogy mit ér egy ilyen beszélgetés, pontosabban ez a beszélgetés, azt beszédaktus-elméleti alapon érdemes végiggondolni, ami – a kis számú részvevő, s a gyér televíziós jelenlét (magyar televízió nemigen, de osztrák – hoppá! – igen) folytán - azt hiszem, mindenki számára érthető.
Másrészt, s az előbbiekkel szoros összefüggésben a szimpózium felfogható úgy is, mint a művészeti projekt egy szeletkéje. Nem lennék (nagyon) meglepve, ha így lenne... (Na jó, talán egy kicsit) Sőt örülnék ennek az átgondolt tudatosságnak, valahogy biztonságérzetet adna a jövőre nézve, hogy a művészek s az ideológusok helyzetelemző készsége és ráhangolódási képessége kiváló, s ekként válaszolnak a kor igényeire (?). - Mint az amerikai művész, akit meghívtak egy tévé-show-ba, hogy magyarázza el az akcionizmus lényegét, mire ő kést szegezett a riporter torkának. - Csak míg ezt az akciót több millióan követték nyomon – s kaptak gyors művészettörténeti továbbképzést illusztrációval egybekötve – addig sajnos ennek a beszélgetésnek vajmi kevés híre-hamva marad. (Sebaj, bízzunk az emberiség közös tudatalattijában…) Nem csak azért, mert nem volt tévésekkel tömve a szoba - projektet bemutató sajtótájékoztatón sem tolongott a média, holott a Küba nemzetközi…
Jó esetben születik egynéhány cikk, mint ez is, ami persze a maga nemében ismételten akcionista izé, a tett és a „művész” személyes részvétele révén, merthogy aztán mindezt ki olvassa el…? A weboldalunkon ki fia borja vándorol….? (Igen, ezúton közlöm, a weboldal maga is akcionista filozófiai háttérrel bír!!!) És az olvasok is… akcionisták. Igen. (Meg az élet is. A többségé. „Mama, miért ilyen nagy az orrom?”)

Persze akciózni sokféleképpen lehet, és fiú, fiúk!, nem kell túlmagyarázni ezt a dolgot az agarakkal meg a társadalom szerkezetével, meg rejtett kapcsolatrendszerekkel meg mindennel. Tételezzük fel (a játék és a beszédaktus-elmélet kedvéért), hogy ha már ti művészek vagytok, a politika művészi (mint megtudtuk), akkor ebben az artisztikus közegben a közönség is, akarta – nem akarta, azzá nevelődött, s ha mégsem, még mindig megnyugtató a számára, hogy a távirányító az ő kezében lehet. És addig sem politizál. Végre happening valami???