Novák Erik: Zuhanórepülés

Megjelent: zartkor.hu

Az nem írható a film számlájára, hogy a kedves mozilátogató közönség az első fél órában papírzacskót csörget, pop-cornt rágcsál, és miután felszürcsölte a kóláját, a végén még böfög is egy nagyot, hogy a haveroknak legyen min röhögniük. Ezt a mozi-szentélyt gyalázó viselkedést csakis azért sikerült némiképp megbocsátanom, mert a Zuhanórepülés első tíz perce után megnyugodtam: nem kell attól tartanom, hogy a durva külvilági zajok miatt kimaradok egy elmés szófordulatból, a világképemben 180 fokos fordulatot eredményező gondolatmenetből. Merthogy Novák Erik új filmje e téren nem terheli le a kedves néző tartalékáramköreit.
A történet szerint főhősünk kábítószerrel kereskedett, s rács mögé került. Szabadulásának napján találkozunk vele, a börtönből való „istenhozzád” előtt még megment egy „női szerepre” kényszerített rabot a vécében, mire az élvezetükben megzavart nehézfiúk búcsúzóul tisztességesen elpáholják. Persze, persze, érti a néző, hogy egy igazság harcosával van dolga, egy jó rosszfiúval, kinek lelkéért aggódnunk illik, el ne kárhozzék. Szobatársa, az első számú „őrangyal” a lelkére köti, ne szúrja el megint, kezdjen rendes életet, mert bizony ő maga is mit nem adna azért, ha még egyszer, életében, repülhetne! Hősünk megnyugtatja: azt tervezi, elmegy dolgozni egy luxushajóra, s szakít a múlttal. Ez az idilli terv, ez a lelkesedés egészen odáig tart, amíg meg nem tudja, hogy talán több hónapot is várnia kell, míg végre tengerre szállhat. Addig, pénz híján, mit tesz egy valamire való ex-drogdealer? Őrangyal ide vagy oda, folytatja a korábbi bizniszt. A visszacsúszás, a teljes lezüllés veszélyére figyelmeztető színházigazgató, a Fiúért aggódó „Atya” tehetetlen, már csak azért is, mert egy újabb „Angyal” is színre lép „Éva” néven (…), szőkén, a „főgonosz” állítólagos húgaként, és felkínálja az „almát”… Mell-esleg pikkpakk behálózza a fiút, feledtetve vele odaadó prostituált barátnőjét, Mel(l)csit.
- Töprengtem, hogy, mégis, milyen szent cél, küldetés lebegett a forgatókönyvíró lelki szemei előtt, miféle „üzenetet” akart (feltéve, ha akart) belehallózni a mélyentisztelt – valljuk be, olykor süket - vevőkészülékébe? Tanmesét, mi szerint, aki egyszer szarba lépett, annak örökre bűzlik majd a lába?! – Majd azon méláztam, hogy vajon a film egy epizódszereplője, a filozofikus természetű rab, főhősünk fentebb említett cimborája (aki mellesleg Afganisztánban volt pilóta – a’la kötelező reality-elem, „így leszünk hitelesek”) által előadott, repülésről szóló példabeszéd hatott-e megtermékenyítően a filmcímet kiválasztó koponyákra, avagy a jól hangzó „zuhanórepülés”-hez kellett utólag fabrikálni – mintegy önigazolásként - egy pilótás szimbólumrendszert? Akárhogy is, a nagy igyekezetben, úgy látszik, mind a magyar rabtársadalom filozófus keménymagja, mind az Erőben bízó forgatókönyvíró elfelejtette leemelni a polcról a Nagy Értelmező Szótár vaskos kötetét – pedig milyen jól lehet azzal súlyzózni! -, említett rabunk ugyanis olyasféleképp használja a szót, mintha az kamikáze-akciót lenne hivatott jelölni. A hajós-tengeres, bepasszintott szimbolikus látványelemről már ne is beszéljünk…
A feszített agymunkának az lett a következménye, hogy végül elvesztettem a fonalat, s mikor ama előbb vázolt ontológiai, majd hermeneutikai mélységekből ocsúdtam, fel kellett tennem magamnak a kérdést: hogy kerültek a sztoriba a zsaruk?, s ki a f…sz az az Igor?! S – hogy némileg emelkedettebb „filozófiai” síkon tartsam magam: mikor társul végre a magyar filmben a szép fényképezés és az olykor szívet melengetően jó színészi alakítás valódi jelentéssel bíró történetekkel, olcsó parafrázisok helyett?

A.

Wong Kar Wai: Vadító szép napok

Megjelent: zartkor.hu

És vadító szép képek, melankolikus-szerelmes hangulatba ringató latin zenére. 15 évet késett a film. Fura helyzet. Wong Kar Wai második mozijában már együtt vannak mindaz, amiért annyira lehet őt szeretni, de egybenaz összes – főként dramaturgiai – hiányosság is, mely a későbbi műveknek is sajátja. Ha egymás mellé tesszük a Vadító szép napokat, a Szerelemre hangolvá-t s a 2046-ot, kiderül, hogy valójában egyetlen filmet nézünk.
Büfé, a falon egy óra ketyeg – itt kezdődik a történet, a Kar Wai-díszlet elmaradhatatlan elemei közt. Luddy, a sármos-magányos szépfiú épp Su Lizent (Maggie Cheung) igyekszik elcsábítani érzéki-filozofikus szövegével az álomról, az időről, s az egyperces barátságról. Sikerrel. De mivel a kötődésre képtelen fiúnak esze ágában sincs közel engedni a lányt, így az otthagyja őt. Sebaj! Jöhet a következő, a nagyhangú showgirl, angol nevén „Mimi” (Carina Lau), aki látszólag jobban veszi az akadályokat, hisz nem teszi meg azt a szívességet, hogy önszántából lelépjen. A reménytelen szerelmesek számát tovább gyarapítja Luddy barátja, aki Mimi-ért rajong, s a rendőr (Andy Lau), aki a bánatos Su Lizen iránt táplál nagyon-nagyon gyengéd érzelmeket, de hiába várja, hogy a lány felhívja azt a magányos, utcai telefonfülkét, ami mellett a rend őre sétálgatni szokott.
Az 1960-as évekbeli Hongkong melankóliája, kiábrándultsága visszhangzik a boldogtalan, harmóniára éhes, de azt megteremteni képtelen, retro-díszletben, málló vakolatú falak közt mozgó hősök sorsában, mondataiban. Luddy (Leslie Cheung) nyilvánvaló előképe a Szerelemre hangolva Mr. Chow-jának (Tony Leung), aki revanst akar venni hűtlen feleségén, de azzal már nem számol, hogy közben beleszeret Mrs. Chan-ba. Kar Wai Humphrey Bogart-ra maszkírozott hősei inkább szenvednek, de „szabadságukat” megőrzik, miközben női párjuk, az álmodozó tekintetű Maggie Cheung - Su Lizen és Mrs. Chow szerepében - csendesen zokog.
- Luddy sajátos életfilozófiáját egy rövidke aforizmában foglalja össze: létezik egy madár, melynek nincsenek lábai, s így egész életében repülni kényszerül. Ha elfárad, a szél szárnyán alszik. Egyszer szállhat csak le – s az a pillanat a halálának a pillanata. Szépen kigondolt ideológiájának megfelelően képtelen megmaradni egyetlen nő mellett, hisz a szerelem – azaz a megállapodás – egyet jelent a pusztulással. Felismerését lelkiismeretesen, filmről filmre tovább adja jövőbeni alteregóinak. Gyökértelenségére magyarázatként szolgál az is, hogy ex-prostituált nevelője bevallja, igazi anyja szülés után eldobta magától. A tény látszólag nem töri meg a fiút, de elhatározza, hogy felkutatja sosemvolt családját. Hátat fordít a két szerelmes nőnek, s elmegy a Fülöp-szigetekre. A látszólag széttartó életutak persze – mint Kar Wai-nál mindig – ezúttal is keresztezik egymást: a szépfiú s a rendőr Hongkongtól távol ismét összetalálkozik. A szerelmi kirakós játék résztvevőinek sorsa tovább alakul.
A dialógusok olykor nehézkesnek, kimódoltnak hatnak, s a dramaturgiai folytonosságot is megakasztja egy-két döccenő. Olykor indokolatlanul sokat időz a rendező egy-egy jelenetnél – például a rendőr és Su Lizen többszöri találkozásait egymás mellé vágja -, míg más alkalommal kihagy egységeket. Ez az a sarokpont, amibe a rosszmájú közönség illetve kritikus leggyakrabban beleköt. Ám épp ez a lazán kezelt elbeszélési mód adja a filmek jellegzetes báját-sármját is. A hangsúly egyébként is a látványon van: a szokatlan kamera-beállításokon és - mozgásokon; a kopársága ellenére – vagy épp azért – dekoratív tárgyi környezeten; a tükrök, ajtó és ablak-keretekkel biztosított kompozíciós játék lehetőségeken. Mindez együtt – s ne feledjük a magával ragadó színészi alakítást – biztosítja azt az enyhén fülledt, erotikus, mélabús atmoszférát, ami „szerelemre hangol”.





Az öntörvényű fiú, miközben kétségbeesve keresi saját személyiségét, kegyetlen játékba kezd: egyszerre bolondítja magába az eladólányként dolgozó, halk szavú Su Lizent, és Mimit, a showgirl-t. Luddy hagyja, hadd versenyezzen érte a két lány, ő nem tud vagy talán nem is akar köztük választani.Mikor végérvényesen beleszeret Su Lizenbe, szándékán kívül is olyan események láncolatát indítja el, melynek nyomában összetört szívek és elfelejtett ígéretek maradnak, és végül csupasz szenvedélyben, kényszerű önfelfedezésben és sokkoló erőszakban csúcsosodnak ki.

Egy film a szépségről, az időről és a vágyódásról. A Vadító szép napok volt az első film, melyben Wong Kar-Wai már teljességében virágzik, és melyben először dolgozott együtt későbbi állandó operatőrével, Christopher Doyle-lal. "Azt hiszem, a Vadító szép napok, a Szerelemre hangolva és a 2046 egyetlen, folyamatos történetet alkot. - nyilatkozta a rendező. - Érdekes lenne összerakni a három filmet, hogy egyetlen kerek történet legyen belőlük. Ha a Vadító szép napok és a Szerelemre hangolva csupán egy epizódja a 2046-nak, úgy a 2046 a teljes történet.”A Vadító szép napok az a film, mellyel Wong Kar-Waiból Wong Kar-Wai lett - a legbefolyásosabb, legszenvedélyesebb és legromantikusabb neo-new wave rendező. Második filmjét Wong úgy jellemezte, mint "az eltűnt világ újrafelfedezését”. Mint legtöbb filmjének, ennek is lehetne a címe: Az eltűnt idő nyomában. A filmet a hongkongi filmakadémia a valaha készült száz legjobb ázsiai film listáján a harmadik helyre tette.

Wong Kar Wai az 1960-as években uralkodó általános melankóliára és kiábrándultságra próbált reflektálni, így a Vadító szép napok a magány filmje lett. Ezt nem csupán a szereplők erősítik meg dialógusaikban, hanem az egész film képi világa is ezt támasztja alá, melyhez a világítást és a díszleteket is precízen hozzáigazította a rendező. Kar Wai hangsúlyosan közeli vagy maximum fél-közeli beállításokkal dolgozik, a kamera a legintimebb pillanatokat igyekszik megörökíteni objektívével, mégis árad a képekből az egyedüllét tejfölsűrű hangulata. Köszönhető ez a roppant hangsúlyos, ám kopár tárgyi környezetben mozgó önpusztító szereplőknek és a tökéletesen kimunkált színészi játékoknak (az ezúttal epizódszerepre „kárhoztatott” Andy Lau még így is brillírozik). A folytonosan mozgásban lévő kamera bebarangolja a helyszíneket, minden apró részletet felkutat, elidőzik rajtuk, hihetetlen erős atmoszférát teremtve, amiben Kar Wai igazán erős. A film végtelenül lassú tempóban hömpölyög, szinte már-már fájdalmasan lassan, hozzásegítve a mélabús hangulatot ahhoz, hogy eluralkodjon az egész játékidőn.

rendező: Wong Kar-Wai
forgatókönyvíró: Wong Kar-Wai
operatőr: Christopher Doyle
producer: Rover Tang
vágó: Kit-Wai Kai, Patrick Tam
szereplő(k): Leslie Cheung (Yuddy)Maggie Cheung (Su Lizhen)Andy Lau (Tide)Carina Lau (Leung Fung-Ying)Rebecca Pan (Rebecca)Jacky Cheung (Zeb)

Útvesztők, tévutak - Dominick Moll: Lemming

Megjelent: zartkor.hu

Kutatólabor. Alain Getty épp bemutatót tart a legújabb találmányról, egy távirányítós játékhelikopterre szerelt mobil biztonsági kameráról. A „kihelyezett szem” feladata, hogy ellenőrizze a lakást, s ha bármi rendkívülit észlel, riasszon. Így szerezhetnek tudomást a tulajdonosok arról is, ha távollétükben például váratlan csőtörés következtében a lakást lassan elborítja a víz – mint a laborban végzett szimuláció alkalmával. A fejlesztés folyamatban van – a szerkentyű még korántsem tökéletes.
A háborítatlannak tűnő, nyugodt felszín alatt ismeretlen erők, törvények munkálnak szemünk és elménk elől elzárt rendben. Elég azonban egy apró hiba, hogy a „túloldal” betüremkedjen a mi kis világunkba, s fenekestül felforgassa azt, káosszá változtatva a rend-et. Az ember elveszejtő, ördögi labirintusban érzi magát, vagy reménytelen stoposnak egy másik dimenzió végtelen, sötét országútján.
A film hősei, Alain és Benedicte fiatal házasok, látszólag tökéletes harmóniában élnek. A férj a munkából hazatérve értetlenkedő mosollyal szemléli a gyerekével ordibáló szomszédot, aztán feleségét csókkal fogadja, megöleli – s ezzel helyreáll univerzumában a béke. Egy kis időre. Először a mosogató lefolyója dugul el – látszólag szóra sem érdemes, bosszantó semmiség. Aztán megérkeznek a vacsoravendégek, Alain főnöke és felesége, Mr. és Mrs. Pollock. A rejtélyes, sötét napszemüveget viselő asszony minden átmenet nélkül botrányt rendez, kiteregeti családi szennyesüket, elmondja, miféle megaláztatásokat kellett mindeddig kiállnia hűtlen férje oldalán. Végezetül közli: ne is próbálják eljátszani a háziak az idilli párt, mert velük ugyanez fog történni, és szánalmas az igyekezet, amivel tartani próbálják a látszatot.
A fiatalok hamar túlteszik magukat a „nagyjelenet” s a „jóslat” okozta döbbeneten, egészséges lelkük helyrerázza a szétcsúszott világ építőköveit. Még a lefolyót is sikerül kitisztítani. Csodák csodájára azonban egy fura, halottnak tűnő kis rágcsálóféle kerül elő. Egy lemming!
David Lynch óta tudjuk, hogy hangyák, bogarak, pókok, madarak egytől egyig egy másik dimenzió lakói, hírnökei, akik egy titokzatos - az emberétől különböző (?) - „úr” által alkotott törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Lynch abszurd világát gondosan berendezte a mára már személyes védjegyének számító alakokkal (törpe, bohóc, boszorkány, varázsló, „lovag”…), motívumokkal-szimbólumokkal (végtelen országút, örökkön forgó ventilátor, fekete-fehér mintás padló, tűz…). Ezek szinte maguktól a helyükre kerülnek az „értő” nézőben, leképezve egy olyan tartalmat, gondolatot, melyről inkább csak feltételezhető, hogy esetleg megfordult a különc rendező (radír)fejében. A filmekben fokozatosan kibontakozó mitológia olyan biztosan üt tanyát a Twin Peaks-et hétről hétre követő rajongó tudatában, hogy Lynch akár azt is megengedheti magának, hogy a fenti elemeket csak úgy találomra egymáshoz hajigálva-társítva építsen fel egy új filmet. És működni fog.
A Dominik Moll rendezte Lemming letagadhatatlanul a Lynch-i csapáson szándékozik haladni… úgy tűnik azonban, maga is belekeveredik példaképe útvesztőinek egyikébe, s a sötétségtől megrémülve fejvesztve keresi a kiutat jelző fényt.
A cselekmény-gépezetet mozgásba lendítő konfliktus látszólag akkor keletkezik, mikor Alice megkörnyékezi Alain-t, a férfi azonban szerelmére hivatkozva – de láthatóan inkább gyávaságból – nemet mond. A „mi lett volna, ha” szelleme ettől kezdve kísérti őt, bűntudatát pedig nem tudja palástolni Benedicte előtt. A helyzet végképp tarthatatlanná válik, mikor Alice bekvártélyozza magát a fiatalok vendégszobájába, kitálal a lánynak, s végül öngyilkos lesz.
Ez az a pont, ahol finoman lélekvándorlós – s némi Doppelganger effektusra emlékeztető – fordulatot vesz a történet, idomulva a Lost Highway – Útvesztőben Lynch-i struktúrájához. - - - Az amerikai „kolléga” filmjével való dialógus egyértelmű kép és díszlet szintjén is. Fred és Renee otthonának-utcájának megdöbbentően pontos mását kapjuk a francia filmben, a furcsa, video-felvételeket készítő, Mephistora maszkírozott törpe pedig mintha a lemming-szakértőben öltene testet – persze jóval szelídebb formában, s nélkülözve minden transzcendentális jelleget. S míg Lynch az Óz Dorothy-ját (Kék bársony) és a gonosz Keleti Boszorkányt (Veszett a világ) illeszti be misztikus világába, addig Moll öngyilkos figurája, Alice – legalábbis a neve alapján – az Alice Csodaországban-t idézi.
A mese kétfelé válik. Benedicte testében Alice kel életre, a „lemming”, akit öngyilkosságba valójában a túlélés ösztöne hajt. Így képes visszaszerezni férjét, s egyben meghódítani Alaint is. Alice – az események látszólagos mozgatója – mellé emelkedik Alain, aki bizonytalanul egyensúlyoz reális-irreális határán, s végül balesete révén úgy tűnik, visszazökken a valóságba. Megszületik a magyarázat arra a csodára is, miként kerülhetett ez a messzi északon honos kis állat, a lemming, egy franciaországi otthon konyhai lefolyócsövébe. (A megoldást nem árulom el, de a vájtszeműek körülbelül a film első 10 perce után már tudni fogják…sajnos …). A Lynch-i misztikus-elvont világmagyarázat helyett kapunk egy gondosan megindokolt materiálisat, holott a motívumszálak (a már említett „kihelyezett szem”, a Benedicte-Alice és Alain-Mr. Pollock alakpár, a lemming…) más irányba mutatnak.
A kezdetben szépen építkező történet a végén tehát elbátortalanodik, keretet kap, és példázattá szelídül. A történet nehézkesen illeszti egybe a magukat őrületbe hajszoló szereplők s a lemmingek fura „csoportöngyilkossága” közt felmutatott, metaforaként szolgáló párhuzamot, Benedicte átalakulását Alice Pollock-ká, valamint a „csodás” és racionálisan nem megokolható elemek magyarázatául felkínált balesetet (idézőjelbe téve mindent, ami a filmben addig történt).
Halovány másolat marad a Lemming. Éretlen, a világ betegségeit nem ismerő – vagy ismerni nem akaró – egészséges másolat.


színes feliratos francia filmdráma, 129 perc, 200516 éven aluliak számára nem ajánlott DTS
rendező: Dominik Moll
forgatókönyvíró: Dominik Moll, Gilles Marchand
zeneszerző: David Whitaker
operatőr: Jean-Marc Fabre
producer: Michel Saint-Jean
vágó: Mike Fromentin
szereplő(k): Laurent Lucas (Alain Getty)Charlotte Gainsbourg (Bénédicte Getty)Charlotte Rampling (Alice Pollock)André Dussollier (Richard Pollock)Jacques Bonnaffé (Nicolas Chevalier)

Fernando Eimbcke : Kacsaszezon

Megjelent: zartkor.hu

Aki arra kíváncsi, hogy Mexikóban mikor van kacsavonulás, az Fernando Eimbcke filmjében hiába keresi a válszt. Sőt, az első húsz perc azokat is elbizonytalaníthatja, akik nem reméltek eféle információt, de azt azért biztosra vették, hogy a „kacsa” valahogy mégis csak megkülönböztetett szerephez jut majd. Ám sehol egy kacsa! Helyette kihalt lakótelepet kapunk, lámpaoszlophoz lakatolt kerékpárral – azaz csak volt „pár”, az egyiktől ugyanis valaki már megfosztotta a kopott vázat - , szürke égboltot szürke házfalakkal s nem elsősorban azért, mert a film fekete-fehér... Aztán a felvillanó, s pillanatra kimerevített képek egyikén, egy többemeletes panel tetején egy zászlón feltűnik a tételmondat: „Ninos heros” – azaz „a gyerekek hősök”.
Két fiú egy napra magára marad otthon egy üveg kóla, Bush kontra Bin Laden lövöldözős videójáték, s némi kézpénz társaságában. „Értékes” időtöltésüket a szomszéd lány, egy pizzafutár, majd a beálló áramszünet zavarja meg, így kénytelenek más módon – immár együtt – múlatni tovább az időt. Változatosan. Azaz: hol fekve, hol ülve-állva, olykor filozofálva, de szinte mindig a semmibe révedve. Mintha Dali fáról lecsurgó órája lenne a szoba falán... Nincs változás, csak egy kimerevített, múltat s jövőt kizáró, álló pillanatot tudhatnak magukénak a szereplők, melyben élnek, cselekszenek – cél nélkül.
A brutális Kölykök-höz képest ez a mozi kedves, szeretnivaló hősöket ábrázol, akik azonban – műfajkötelező dramaturgia szerint – még csak nem is sejtik, hogy életükkel mechanikus, monoton ritmusnak engedelmeskednek. A rendező ügyesen konstruál, mikor létrehozza az élettelen, dologi világra rímelő – éppoly élet-telen – emberit. A film első negyedében szinte kizárólag a tárgyakon a hangsúly: kóláspohár, hűtőben rezgő puding, csöpögő vízcsap kerül premier planba, dinamikát adva a látszólagos „történés-nélküliségnek”. A játék a ritmussal akkor nyeri el mélyebb értelmét, mikor a négy „összezárt” veszi át a tárgyak szerepét, lassan feltárul életük. Pizzásfiúnk lelkivilágának pokolbugyrából komor történetet kotor elő előző munkahelyéről, egy sintértelepről, ahol ő volt a „hóhér”; a szomszédlánynak szülinapja van, de az anyja elfeletkezett róla, így kénytelen saját maga nekilátni a tortasütésnek; az egyik srác szülei pedig válófélben vannak, mindennaposak a házi-háborúk, melyeket a vagyonelosztási nézeteltérések hívnak életre, például egy, a tó vízéről levegőbe emelkedő vadkacsákat ábrázoló kép, ami egyáltalán nem szép, s a szülők eddig a szekrény mélyére dugva tárolták... Végre érthetővé válik a cím! Névnélküli szereplőink a „valódi” kacsák. Csak áztatják a feneküket anélkül, hogy a víz elpocsojásodására önmaguktól felnyílna szemük. De egy (társadalom)kritikában nem maradhat el a szembesülés. Mi legyen hát a megoldása a nihil-filmnek? Némi cannabis. A szülinapi sütibe, a feledékeny mamától elcsenve. Amitől a kacsák „szárnyrakapnak”... És - most már igazi fegyverrel, nem úgy, mint Bush és Bin laden az elején – porrá lövik a lakást, megsemmisítve a szülői vita tárgyait.
A téma élét kellemesen tompítják a szereplők, a természetes, sallangmentes játék, a megannyi apró képi- és szóbeli poén, s az a szerencsés tény, hogy a film nem veszi magát túl komolyan. Képes túlélni a banálisnak ható „füves” fordulatot, a látványos lakáspuffoktatást, s a két fiú szimbolikus póló-csere jelenetét az utolsó percekben.
Kacsa-ügyben már csak az a kérdés, le tudnak-e vajon szállni? És hol?

Gibson kontra Ferrara - Mária Magdolna

Megjelent: zartkor.hu

A Krisztus Passió-jára adott válasz nem sokat váratott magára, már csak azért sem, mert manapság úgy tűnik, ez a téma nem csak rengeteg nézőt/olvasót vonzz, de tömérdek pénzt is az alkotó bankszámlájára. Hát még ha egy igaz-kreált pert is körít hozzá az elmés marketing-csapat, mint tette ezt a plágiummal gyanúsított Dan Brown bestseller, A Da Vinci-kód esetén, s egyben akaratlanul is elő/utó-kampányt rendezve a Mária Magdolná-nak, melyért 2005-ben a Velencei Filmfesztiválon Abel Ferrara rendezői különdíjat kapott.
Míg Magdaléna a könyvek könyvében örökre, mint „bűnös asszony”, mint prostituált lesz számon tartva, addig az ezoterikus irodalom már rég megkezdte Jézus kedveseként, s a legfőbb tanítványként való „rehabilitálását”. Mel Gibson megalomániás „férfi-passiója” után úgy tűnik, kapunk egy kifordított „nőit”.
Tony Childress (Matthew Modin) független író-rendező Ez az én vérem címmel filmet forgat, „eretnek” mód egy nőt nevezve meg, mint a Megváltó hiteles tanainak egyetlen értő letéteményesét. Ő maga „vállalja” Jézus szerepét, Magdalénát pedig kedvese, a tehetséges Marie Palesi (Juliette Binoche) játssza, aki azonban a forgatás befejeztével mintha benne ragadt volna szerepében, s nem hajlandó visszatérni New York-ba, helyette Jeruzsálem felé veszi útját. Majd a történet egy évet ugrik az időben, s a néző Manhattan sötét utcáin, autóban ülve, vagy a nem kevésbé „sötét” tévéstúdiókban találja magát, ahol új „hőst” kap Ted Younger (Forest Whitaker) televíziós sztár-újságíró személyében, aki fő-műsoridőben, egy héten keresztül Jézus korával és életével foglakozik. Úgy tűnik, semmi más nem érdekli, mint hogy a végére járjon a „bibliai mesének”, hogy kibogozza a Jézust és kedvesét-tanítványát összefűző szálakat, hogy elérje a „megvilágosodást”. Megszállottan kutat (többek között Marie Palesi után, akiről semmi hír), elhanyagolja terhes feleségét, s közben lepaktál a filmjének bemutatójára készülő Tony Childress-szel. A bűnökért azonban felelni kell…
Ferrarát, akit sokan Scorsese örökösének is tekintenek, szinte minden filmjében a vallás, a jó és a rossz, bűn, bűnhődés és megváltás gondolata foglalkoztatja, gondoljunk csak New York királyá-ra, vagy a Mocskos zsaru-ra, mely mintaha az Aljas utcák-at folytatná. Újra-újra szervezi kedvenc motívumait, a „rossz fiú, mint Messiás”-történetet, a bűnbánatra felszólító Madonna-alakot, aztán nyakon önti hol több, hol kevesebb groteszk humorral. A Madonna és a Messiás ebből a munkából sem hiányzik, a humor viszont igen. Ha csak a Mel Gibsont – s mellesleg önmagát is – egyértelműen, ironikusan megidéző Tony Childress figuráját nem számítjuk, s azt a tényt, hogy a Megváltó ez egyszer egy nő, egy színésznő, aki szerepének indíttatására spirituális útra lép. A banálisnak tűnő megoldást Juliette Binoche hitelesíti, s közben kapunk egy kis női elégtételt is (ha a Dogma „igazságszolgáltatása” után továbbra is ilyesmire vágynánk), amiért a gyengébb nem, eléggé el nem ítélhető módon, csúnyán kiszorult a Szentháromságból. No, nem mintha mindezt valamilyen feminista megfontolásból tenné… Az igazi célpont itt a média, és láthatólag az is kaján örömmel tölti el a rendezőt, hogy odafricskázhat egyed a „kollegának”, Mel Gibsonnak, s hogy egy kicsit lejjebb rángathatja az álszentség leplét. A filmben látható jelenet – bombariadóval akadályozzák meg az Ez az én vérem premierjét – a botránykedvelő Ferrara nagy sajnálatára a Mária Magdolna esetében elmaradt, kénytelen beérni szimpla egyházi tiltakozással.
Biztos alapokon áll a film, még ha olykor soknak is érezzük a színésznő tanítványának felcsapó Ted Younger Tony Childresst ostorozó kirohanásait, s a túlzottan szimbolikusra sikeredett „Madonna és a kisded” mellékszálat. Mindenesetre a „fő gonosz” nem mutatkozik meg, kapunk viszont egy „filmben Jézus – életben Júdás” rendezőt, aki bár „szerződést” köt a megismerést szomjazó „Faust-újságíróval”, „behajtani” semmit sem sikerül rajta, a legdrágább kincs, feleség és gyermek a színésznő „isteni” közbenjárására életben marad.
New York, a modernkor „bűnös városa” mindvégig sötét arcát láttatja, ahova csak az utcalámpák fénye lop némi – mesterséges! – fényt… csoda, ha itt csak mű-igehirdetőkre telik? A képi világ következetesen sötétség-világosság dualitására épül, az éjszakai metropolis képei a jeruzsálemi napvilágnál, a Marie Palesit mutató jelenetekben nyernek ellenpontot.
Úgy tűnik, Abel Ferrara a kezdeti mészárolós, olcsó horrortól a kultuszgyanús filmeken keresztül lassan a klasszicizálódás felé veszi az irányt, ahogy az már előző filmjében, A temetés-ben is megfigyelhető volt. Kevesebb vér, kevesebb erőszak, több ideológia és társadalomkritika.

- Laura Palmer -



színes olasz-francia-amerikai filmdráma, 83 perc, 2005Dolby Digital
rendező: Abel Ferrara
forgatókönyvíró: Abel Ferrara, Mario Isabella, Simone Lageoles
zeneszerző: Francis Kuipers
operatőr: Stefano Falivene, Abel Ferrara
producer: Roberto De Nigris, Thierry Klemniuk, Fernando Sulichin
vágó: Patrizio Marone, Fabio Nunziata, Langdon Page, Julia Ruell
szereplő(k): Juliette Binoche (Marie Palesi/Mary Magdalene)Forest Whitaker (Ted)Matthew Modine (Tony)Heather Graham (Elizabeth)Marion Cotillard (Gretchen Mol)Stefania Rocca (Brenda Sax)

„Apám japán, anyám kínai…” - Egy gésa emlékiratai

Megjelent: zartkor.hu

„Lótuszvirág”-nak a karácsonyi ajándék-hajsza közben többször is megakadt a szeme az ünnep jóvoltából óriásra hízott könyv-halom egy darabján. „Egy gésa emlékiratai” – t ígérte a cím, Arthur Golden bestsellerét, egzotikus „leányregényt” – igényes köntösben. Ööö… kimonóban. „Lótuszvirág” a család hölgytagjaira gondolt, akik bizonyára élvezettel falnák a gésaházbeli kalandokat egy elzárt, titokzatos világban… Valahogy aztán inkább egy Veronika került a fa alá…, a kékszemű gésa pedig a filmvászonra.
Az olvasók millióit vonzó regény természetesen a hollywood-i álom-(meg pénz)gyárban kötött ki, a szuperprodukció rendezői székébe pedig, az előzetes elképzelésekkel ellentétben, nem Spielberg, hanem a Chicago-ért jó néhány Oscar-t bezsebelő Rob Marshall ült.
1929, Japán. Egy 9 éves kislányt és testvérét a szülők eladják gésának, így a kicsiny halászfaluból a hatalmas Kiyotóba kerülnek. Hiába próbálnak megszökni – tervük kudarcot vall, és soha többé nem látják egymást. Chiyo varázslatos, „tenger-kék” szemei mindenkit ámulatba ejtenek, az ünnepelt Hatsumono azonban veszélyes ellenfelet lát benne, s gonosz ármánykodásai meg is hozzák az eredményt: Chiyo egyszerű szolgáló lesz. Aztán hirtelen népmesei fordulat: a konkurens gésa-ház feje, Mameha pártfogásába veszi, s az immár „Nitta Sayuri”-vá lett Chiyo egyre közelebb kerül a gyermekkora óta szeretett férfihez. De a második világháború törést hoz Japán megszokott világába, és a gésák életébe is… A kitartó, igaz szerelem azonban – azt hiszem, nem lövöm le a „poént”, ha elárulom - a végén elnyeri méltó jutalmát.
A rendező könnyen fogyasztható filmet tálal fel, színpompásat, illatosat… Csak épp a néző kényszerül fura szerepbe. Olyasmi ez, mintha egy olasz étterembe beülve az arab főszakács azt várná el a vendégtől, hogy hamburgert egyen evőpálcikákkal… Na jó, ez talán túlzás. De tény, hogy Rob Marshall a japán sushi-hoz a kínai piacon vásárolta össze a hozzávalókat (nevezetesen a Sayurit játszó Zhang Ziyi-t), aztán vette a cókmókját, és Kaliforniában főzte meg a vacsorát, s ha már ott volt, ráöntött egy kis juharszirupot is. Az ínyencek ízlelő bimbói számára pedig belecsempészett néhány szépen végig vezetett szimbólumot (víz® hó, víz® hal, víz® kék szemek, víz® természeti erő, és zen! zen! zen!), japán társadalmi etikett-szabályokat, a tájképfestészetet s a tradicionális tus-rajzot idéző képeket – hadd nyamnyogjanak rajta. És a néző megeszi, mert Zhang Ziyi – még ha nem is japán, de – gyönyörű. Mert a „művészkedés” megmarad a jó ízlés határain belül. Van benne egy jóféle „csajozós duma” („megmutatom a kimonógyűjteményemet”). Van akciófilmeket idéző háztetőn mászkálás, barackfa-virágzás, látványos színpadi tánc. Ármány és szerelem, bajtársiasság, egy kis „szépség és szörnyeteg”-parafrázis, hosszú fekete hajzuhatagok, hófehér bőr… és egy leheletnyi erotika (bár a témához mérten túlságosan is spórolós…). És a végére azt is jól megjegyezzük: a gésa nem lehet szabad, nem lehet a maga ura. Ő az „életre kelt művészet”.
Ha valamely nyughatatlan néző sehogy sem akar belenyugodni, hogy egy amerikai szerző tollából származó japán történet, amit kínai színészek játszanak angol nyelven (némi akcentussal, olykor belekeverve mondókájukba néhány eredeti-re maszkírozó japán szót), a Kaliforniában újraépített „Kiyotóban”, tehát ha valaki van oly szemtelen, hogy ebben a Hamupipőke-sztoriban mégis megkísérel „mélyebb” tartalmat is felfedezni, ám tegye. A narrátor – hisz emlékiratról van szó – feltár egy sajátosan keleti, női alkimista-történetet, „arannyá-formálódást” – de ez a kísérlet szigorúan megmarad a „külszíni fejtés” szintjén.
Ne akarjuk kicsomagolni a filmet a kimonójából. A nő is felöltözve érdekesebb… (?)

Sidney Pollack: A tolmács

Megjelent: zartkor.hu

Igen. Tolmács. Mert a bábel-hal nem vállalta a szerepet. Azt mondta, inkább ottmarad ő valahol a Galaxisban, egyébként is már leszerződött Douglas Adamsnél! Ekkor jött Nicole, fejében az agyi anyagcsere folyamatok melléktermékén éldegélő barátságos uszonyos szimbióta nélkül, s Sidney Pollack legnagyobb örömére épp sikerült kihallgatnia egy afrikai államocska vezetője ellen tervezett merényletet - épp ku nyelven elsuttogva, a hatamas ENSZ épület ezernyi tolmácsa közül épp az ő egyetlen értő füle hallatára! – De tegyük fel, hogy a politikai thriller műfajához nem annyira passzoló „csodás elemet” „véletlen”-nek könyveljük el, megadva az esélyt Pollack rendező úrnak, hogy akkor most már igazán szeggye elő a cidriztető felszerelését, s szépen következetesen lepjen meg minket!
Míg elmerengünk az intellektusunknak koncként odavetett bábeli-zűrzavaros-világ-példázaton s az abban rendet tenni képes „megváltó” tolmácson (kommunikációs feladó-vevő-csatorna elemzésektől ezegyszer eltekintek); bűn, bűnhődés, gyász és megbocsátás ku nép körében élő hagyományain; a folyó két különböző partján állók közt létesítendő szimbolikus híd alapkőlerakásán s azon, hogy a forgatókönyvíró milyen hatékonysággal képes (vagy nem képes) alkalmazni a „ha elvetetted egy motívum magvát, azt öntözgesd szépen hogy a végén szüretelhess” szabályt, tehát ha vesszük a fáradságot s elmélkedünk, rá kell jöjjünk, a várva várt feszültség nem annyira a film érdekfeszítő cselekménye hatására jön létre bennünk, hanem inkább az előbb említett idegmunka eredményeként, amivel próbáljuk helyére pakolni a politikai pártokat, a hatalmi összeesküvéseket, s a hangzatos, metaforikus tételmondatok szerepét. Meg szőke szép hősnőnket, a ku nyelv angyalarcú tudorát, aki állítólag meg akarja menteni az afrikai ország elnökét annak ellenére, hogy a „szabadságharcos” politikus már fele népét kiírtotta – beleértve tolmácsnőnk családját is.
A nagy rettegés tehát elmarad. Helyette kapunk egy kis gyászfeldolgozó-lélektant, újabb megerősítést, hogy mennyire nincs a helyén semmi ebben a mi világunkban, s hogy tanuljunk nyelveket, mert másképp – bábel-hal híján – sosem lesz belőlünk tolmács, vagy ... thriller-hős.