- mondja Nicolas Cage Laura Dern-ek a Veszett a világ-ban. De még milyen furcsa! A fehérre meszelt kerítésrácsok közül vérvörös mosollyal néznek a virágfejek. Tűzoltó integet a méltóságteljesen tovagördülő kocsiról. Idős úr locsolja az „amerikai álom – zöld” füvet, miközben a slag elakad egy ágban. Felesége odabent tévézik békésen – épp egy előre szegeződő revolver szeli át a képernyőt. Aztán újból a kertben vagyunk, s az előbbi öregurat egy hirtelen roham a földre teríti, kezében a spriccelő slaggal, amire egy szemfüles eb azon nyomban rá is bukkan, s buzgón lefetyeli az előtörő vizet. S nehogy hiányérzetünk legyen, hogy az egymásra vágott abszurdnak ható képsor méltóan frappáns befejezést nyerjen, a jelenet megkoronázásaként egy gumibugyis csecsemő totyog be a képbe, miközben szól, egyre szól az andalító Blue velvet (Kék bársony). És akkor hirtelen a bogárvilágban találjuk magunkat. A „mikrokozmosz”-ban. Ahol valahogy elmegy a kedvünk a nevetéstől, mert észrevesszük, az emberitől különböző elvek léptek működésbe, s veszik át az események irányítását.
A rendező, mint mítoszteremtő
David Lynch filmjeiben átértelmeződnek a társadalom törvényei. Alárendelődnek valamiféle öröktől fogva létező, hatalmasabb világrendnek, ami azonban nem kecsegtet harmóniával, nem nyújt békét az arra vágyónak, mint egy vallás. Nem. Épp ellenkezőleg. Könyörtelenül bebizonyítja: minden pillanatban a kezében tart minket, s váratlanul majd lecsusszanunk feneketlen mély gyomrába, hogy elemésszen.
A Lynch-et tárgyaló magyar szakirodalom buzgón biggyeszt e név mellé olyan jelzőket, mint „rejtélyes”, „kibogozhatatlan”, „hatásvadász”, „öncélúan különös”. Vitathatatlanul stílust teremtett. „Lynch-hangulatot”, s e szószerkezet tömören azt a sajátos atmoszférát hivatott jelölni, melynek előállításához a rendező előszeretettel alkalmazza törpék, óriások, boszorkányok, tündérek, félkarúak-szeműek… csapatát, miközben – a többnyire zárt – környezetben folyton zúgnak, pattognak a csövek, vezetékek, a plafonon egyre csak pörög a ventilátor, a padlót cikkcakkos, sakktáblára emlékeztető burkolat fedi. Van, hogy egy halott szarvas feje kerül az asztalra - látszólag ok nélkül; s a „mindenható fény” kínosan ügyel arra, hogy a szoba egy sarkát minduntalan elkerülje. És a tűz! (Nem kétséges, a rendező kivel rokonszenvezik a görög gondolkodók közül…)
Egy újságíró megjegyezte, Lynch-nek sosem kellet a szomszédba mennie „furcsaságokért”. Ahhoz azonban, hogy egy mítosz összeálljon, s működjön a benne (vagy általa) megalkotott világ, többre van szükség néhány megdöbbentő tárgy jelenléténél.
Kell valaki, aki feltételezhetően jó emlékezőtehetséggel rendelkezik (az emberiség csodás aranykoráig visszamenőleg), s a lelke vad. Aki nem engedte, hogy a szocializációs gépezet őt is a szabvány szerint formázza meg, majd válogatott civilizációs kínzásaival kitörölje egy másik dimenzióból magával hozott képeit.
Persze az is lehet, hogy pszichológussal állunk szemben és az ő tesztjeivel – utóbbiak ez esetben filmes külsőt öltöttek -, és célja a tömegek hipnotizálása; esetleg a nézői szokások feltérképezése áll kutatásainak középpontjában - kor- és iskolázottság-specifikusan, külön is figyelmet szentelve a sznobériára, álművészkedésre való hajlamnak.
Vagy ő a legnagyobb, legagyafúrtabb csirkefogó-elmebeteg, aki kiváló érzékkel s büntetlenül játszadozik a maga teremtette díszletek között, anélkül, hogy visszaparancsolnák a zárt osztályra.
Vagy mindhárom együtt. Vagy egyik sem. Talán egy újabb égi küldött, akinek missziója a Föld népének ébresztgetése – ha kell, hát a mozi termeiben a hagyományosabb templomok helyett.
Bárhogy is legyen, bármi is legyen ennek a kócos hajú, vadász-külsejű, minden szavában különc rendezőnek, David Lynchnek a célja, hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Egy ismeretlen világra nyit ajtót, melynek kormányzói székében egy fura emberke, egy törpe foglal helyet.
Lynch, a mítoszépítő
A struktúra, az „egész” „részekre” való szabdalásának, majd más logika szerint való újbóli összeállításának a lehetősége már a kezdetektől fogva lenyűgözte Lynchet. Első, ilyen irányú kutatásainak helyszíne azonban még nem csavaros és kibogozhatatlan film-konstrukcióinak egyike, hanem beérte néhány állat „anatómiai vizsgálatával”, elkészítvén Tyúképítőjét, melyet nem sokkal utána a „Kacsaépítő” követett. Mielőtt bárki a rendező beteges hajlamaira következtetne, hadd szolgáljon maga az „elkövető” némi magyarázattal:
Az ötletet a repülőgépmodell-építő készletek adták: egy doboznyi repülőgép-alkatrészt kell összerakni utasítás szerint, hogy aztán megkapjuk a doboz tetején látható repülőt. Mary Fisk volt a feleségem akkoriban, és Angliában dolgoztunk Az elefántember utómunkálatain. Mary visszautazott Amerikába, nekem Twickenhamben volt lakásom, és aznap, mikor Mary elrepült, lementem és vettem egy makrélát. Hazavittem, lepakoltam az asztalt, és fölvágtam a halat. Címkéket biggyesztettem a darabokra, és úgy rendeztem el őket, ahogy az építőszekrényeknél szokás, rajtuk az utasítás, hogy – mondjuk – ha kész, bocsássuk vízre. Így készült az első építőkészletem.[1] – Őszintén sajnálhatjuk, hogy a tervezett egérépítő végül nem készült el. A mélyhűtött rágcsálóknak ugyanis lába kelt a rigorózus háziúrtól bérelt lakásban… (Első játékfilmje, a Radírfej forgatásán állítólag macskát boncolt, hogy képet alkothasson magának a film struktúrájáról – persze lehet, hogy ez csak a személyes mítosz része…)
A lineáris cselekményvezetés – darabolás ide, darabolás oda – még sokáig töretlen, bár az emberi elmébe tett utazások, a psziché-térképek, a gyakori flash back-ek már sejtetik, hogy hamarosan nem csak a Gonosszal kell megbirkóznunk, hanem a rendező labirintusaival is a Lost Highway-ben(1996) s a Mulholland drive-ban(2001).
Az előbbi esetben az „elme bomlik”, az utóbbiban – sejtésem szerint, s ha helyesen értelmezem a minden egyes képkockában tetten érhető (ön)iróniát (egyik mellékfigurája rendezőt alakít…) – az egész hollywoodi álomgyár… Lynch-mítoszostul. Nem, a rendező nem önmaga ellensége. Nem megszüntetni, felszámolni igyekszik azt a világot, amit a több mint tíz játékfilmben megalkotott. Inkább fordít egyet köpönyegén, szentségtörő varázslóként fellebbenti a fátylat a titokról, jót nevet rajta, aztán „nekem már ezt is szabad!”–felkiáltással az eddiginél is sűrűbb szőttest terít vissza. Ott ül a szép szőke színésznő, Naomi Watts, meg a barnából átmenetileg szőkévé varázsolódott Laura Elena Harring egy éjszakai színielőadáson, s egyre csak ömlik a könnyük, mikor a Cipolla-szerű konferanszié kinyilatkoztatást tesz: minden csak hangfelvétel. Az élet álom, a valóság pedig illúzió. Silentio!
Csoda, ha ezen a ponton a néző is elpityeredik, s arra gondol, hogy hova tűnt Gyilkos Bob, akiről legalább biztosan tudhattuk, hogy gonosz; hova a kék bársony-mániás erőszakos Frank; vagy Lula Veszett a világbeli –kristálygömbös-gonoszboszorkány mamája. Egyedül a törpe a megmondhatója, hogy mi olyik itt…
Kicsi emberek
Furcsa, groteszk test. Kifacsart mozgás. Értelmes, vesébe látó, mindent tudó szemek. „Visszafelé-beszéd”. Néha hófehérre maszkírozva, mint egy törpe-Mephisztó. Honnan jött? Valahonnan „odaátról”. És igazságot oszt. Mégis mindenki tart ettől a „kulcsfigurától”, aki a Lynch-mítosz állandó, meghatározó – és nem utolsó sorban legfeltűnőbb - kelléke. Nem minden gonoszság nélkül azt is mondhatnám, mintha csak azért lenne rá szükség, hogy egyedi védjeggyel lássa el egyébként értelmezhetetlen alkotásait… Az ő kétértelmű alakja visz misztikumot a különc rendező agyszüleményeibe – már-már vallást alapítva a borzongató más-világra éhes nézők körében…
Sokan tartják monomániás rendezőnek, aki pályája elejétől fogva újra s újra ugyanazt a koncot rágja, ráncigálja. Dualista világában Jó és Rossz küzd egymással, metszéspontban az emberrel. De ezt a harcot egyben idézőjelbe is teszi, s az emberi butaságok megnyilvánulásaként tárgyalja. Kevés azon képek, pillanatok száma, melyekre nyugodt szívvel akasztanánk egyértelmű jelzőket, s azonosíthatnánk be a rendezői szándékot. Furcsamód épp a szürreálisnak tartott Radírfej esetében érzem nagyon is körülhatárolhatónak a jelentésmezőt, mivel az eltorzult, beteges alakokat felvonultató „valóság”, és a vágyott utópia kristálytisztán megmutatkozik. Lynch még nem játszik rá korábbi klisékre, nem bonyolítja, színezi át új árnyalatokkal motívumrendszerét, teljes zűrzavart teremtve a nézők azon típusának fejében, akik biztonságban érzik magukat, ha a szájukba rágják, hogy: igen, a fekete fekete, s a fehér valóban fehér.
A Radírfej vörös felkiáltójelként hirdette a hollywoody sémától való távolállását, népszerűségre téve szert a „művészfilmes” múltját sértődékeny hangon felemlegető Európában is. Az elefántember jó néhány fesztiváldíjjal gazdagította, s bár a Dűne megbukott, az azt követő Kék bársonyt sokan a legsikerültebb Lynch-filmnek kiáltották ki. És ekkor bombaként hatott a hír: David Lynch – Mark Frosttal az oldalán – szappanoperát forgat!
A szappan
„Én úgy képzelem el, hogy Twin Peaks-et erdők veszik körül. Ez biztos, mert amióta világ a világ, az erdő mindig titokzatos hely volt. Vagyis számomra az erdő is szereplő. Azután kitaláltuk a többit.”[2]
A szimbólumokhoz szokott néző elméjében ennek hallatán valószínűleg azonnal felrémlik Dante, amikor is „életútjának felén” egy nagy sötétlő erdőbe jutott, majd volt szerencséje olyan vezető oldalán végigjárni a Pokol összes bugyrát, akire igazán nem lehetett panasza. Bár Lynch hőseinek nem kell szembeszállniuk a mitikus fenevadakkal, városkájuk, s főként a közeli erdő szolgál némi meglepetéssel.
Már a Kék bársony helyszíne, Lumberton, mely kivágott fát jelent, megelőlegezi a későbbi „borzongások erdejét”, mely Gyilkos Bob lakhelye. S ha adott a név, a rendező hozzátesz még néhány teherautót rönkfával megrakodva (a film elején, hogy kellően feltűnő legyen…), a rádióból pedig ismerős dal szól: „Vágják a fát, röpül a forgács.” Twin Peaks pedig – folytatva a „fakitermelősdit” – fűrészmalmot kap a rendező jóvoltából. Lynch következetesen alkalmazza a mitológia-szervező szabályokat, melynek legelső pontja az lehetne: ha már megalkottál egy jól működő motívumot, használd fel később is!
A nézők pedig behódoltak. Mesére, misztikumra vágyva ültek le hétről-hétre a készülékek elé, ahol a szemük láttára kelt életre egy ismeretlen, furcsa, időben elhelyezhetetlen világ. Az akkor külföldön már ünnepelt rendezőt Magyarországon még csak egy szűk réteg ismerte, így a Twin Peaks minden előzetes ismeret nélkül vált a csütörtök esték fő programjává. – Izgalmas lenne egy összehasonlító elemzés a hazai, illetve az amerikai fogadtatás különbségeiről, a megértésbeli eltérésekről…
Az alaphelyzet: hullát vet partra a tó vize. A csendes kis várost felkavarja a bűneset, amelynek kiderítésére egy különös FBI nyomozó érkezik a helyszínre, Dale Cooper, és „Diane”, a diktafon. Eleinte úgy tűnhet, kriminek vagyunk a szemtanúi, a szemfülesebb néző azonban csakhamar a tudatára ébred: átverték. Elég egyetlen jelenet behatóbb vizsgálata, s kiderül, a „detektívesdi” csak a történetre kent máz, ürügy a bizarrabbnál bizarrabb alakok felsorakoztatására. A véletlen pedig – vagy nevezzük sorsnak? – dramaturgiai rendezőerővé lép elő. A „bűnös” – Gyilkos Bob -, minden krimi kötelező kelléke eredetileg nem is volt benne a minta-forgatókönyvben! Épp az „áldozat”, Laura szobájában folyt a forgatás, mikor Frank Silva, aki a díszletezésnél segédkezett, beszorult egy komód mögé. Valaki bekiabált neki, hogy nehogy már bezárja magát. S ekkor a múzsa… Lynchnek eszébe jutott valami. Silva személyében szó szerint „elkapta” gyilkosát. (Hasonló történt a Veszett a világ forgatásán, mikor egyik szereplője eltörte a lábát. Lynch természetesen nem hagyta, hogy mást keressenek helyette. Így sokkal érdekesebbé vált a jelenet.)
A két anekdota nem „lazításként” ékelődöttide... Bár minden forgatáson történnek előre kiszámíthatatlan dolgok, amik szükségessé teszik az eredeti elképzelés átalakítását, de míg mások bosszankodnak a váratlan nehézségeken, Lynch mintha még dörzsölné is a kezét örömében! Az „élet” belefolyik a készülő műbe. Keveredik vele, átitatja, s betervezettlensége folytán „égi ajándék”-ként üdvözli a rendező.
A néző ebből semmit sem lát. Értetlenül áll a tény előtt, hogy még csak a sorozat felénél járunk, s már kezünkben a tettes! Az pedig már végképp szemtelenség, hogy a főhős, a hérosz, akinek elemi sajátja a sebezhetetlenség – Dale Cooper-ről beszélek – váratlanul meghal. Nehezen emésztette meg ezt a nézősereg, bár látott már csodás feltámadást a képernyőn. (…Bobby is visszatért Dallasba…) A producerek gyomra azonban sokkal kényesebb. Így aztán – bár Laura apja lelepleződött – más megoldást kellett találni: Gyilkos Bob, a gonosz szellem gazdatestként használta szerencsétlen Lealand Palmert, s valójában ő a gyilkos. A szálak aztán tovább bonyolódnak. Hol ezt, hol azt a szereplőt szállja meg a démon, és persze a tiszta arcú FBI-os is visszatér.
Elgondolkodtató, de mindamellett megmosolyogtató is Bóna László Filmvilágban megjelent Twin Peaks-misztérium[3] – Az égi ügynök című cikke. A tévésorozat befejező részét beavatási szertartásként értelmezi, melynek első lépcsőfoka Cooper ügynök halála, majd feltámadása. A hős „megvilágosodásának” lehetünk tanúi, mivel az ezoterikus tanítás szerint élve átélt halálélménynek válik részesévé. „Tömegkulturális szuperhősünk” – kölcsönvéve Bóna László kifejezését – misztikus beavatódása azonban önellentmondást rejt magában. Mint a tömegkultúra szülte hérosz az individuális Én legpregnánsabb képviselője, „egyedi példánya” új metafizikus tapasztalata révén valójában megsemmisül, „beolvad” egy nagyobb Egész-be. Az eredmény: „a tömegkulturális szuperhős beavatódásában a modern kultúra alapértékei bomlanak fel és tűnnek el”.
Bár a „sors”, a „véletlen balesetek” mítoszalakító volta meghatározó Lynch egész pályáján, az vitathatatlan, hogy Dale Cooper nem csupán a produceri kényszer hatására tért vissza, mint Alvilágot járt modern Odüsszeusz. Alakja a kezdetektől fogva meghatározhatatlan, természetfeletti erőkkel való rokonságot sejtet, gondoljunk csak a logikátlannak tűnő megérzésekre, a minden reális alapot nélkülöző következtetésekre, melyek nem egyszer nevetésre késztetnek. Készséges „segítői”, „matrózai”, akik nem hallgathatják meg a szirének hangját – nem beavatottak, így számukra a megértés halálos lenne -, médiumi feladatuknak tesznek eleget: rejtjeles üzeneteket, nekik megfejthetetlen ábrákat visznek a hősnek. – Egyszóval: Lynch kedvére lubickolhat a „kétértelműség tengerének” jobb s bal partja közt. Egyfelől kiszolgálja a vallás, a filozófia, az okkult tanok, a „nagy kérdések” feszegetőinek igényét azzal, hogy Coopert végül bevezeti a vörös labirintusba - ahol kénytelen szembesülni a Gonosszal fiatalkori ellensége, Windom Earl alakjában -, s végül elbukik: az Én-hez kötöttség túlságosan erősnek bizonyul, nem képes elhárítani magától az anyag káprázatát, s vérbefagyott szerelmét meglátva felajánlja lelkét a Gonosznak, csak hogy kedvese tovább élhessen. Így egy üres test tér vissza a földi világba, melyben újra testet öltött a Rossz. „A Twin Peaks tehát mégsem az emberiség üdvtörténetének modellje egy ember üdvözülésének történetén keresztül, hanem az ember elkárhozásának útja egy ember elkárhozásán keresztül” – állapítja meg Bóna László. Ez tehát az egyik part…
Csakhogy ott van a másik! A járulékos lynchi „idézőjelekre” gondolok. Cooper ügynök szerelmes lesz! Nem mintha elvitatnám ettől a Sherlock Holmes-szerű figurától a gyengéd érzelmek jogát… Majd a „várószoba”, ahova akkor kerül, miután eltűnik a mágikus körben! Kávét(!) szolgálnak fel, de az beleragad a csészébe…, tűz lobog, elkárhozott lelkek jönnek elé… Aztán bekerül a labirintusba, ahol minden út végén a Milói Vénusz látható…- Bóna szerint azért, hogy jelezze a helyzet „ősi mivoltát”. Véleményem szerint sokkal inkább azért, hogy épp ezzel a direkt, és – valljuk be – közhelyes utalással vegye el a komolyság legcsekélyebb látszatát is. Jól ismert fogás, nem először alkalmazza, s mégis felülnek neki azok, akik még mindig nem szoktak hozzá, hogy a filmet filmként értelmezzék, s ne az irodalom bevált mítoszértelmező módszerivel igyekezzenek megragadni egy alkotást. Nem vitatom a mélyben megbúvó archetipikus történeti szálat, az ember ismeretlennel való találkozásának ősi mítoszát, ám Lynchnél ez nem kiindulási alap, hanem épp ellenkezőleg: az ősi hagyományra való rájátszás célja, hogy újszerű, új mondanivalójú mítoszának megteremtse a „díszletet”, mely egyértelműen jelzi a nézőnek, hogy nem „műfaj-filmet” lát. Sokkal inkább egy „bohóc-rendező” cirkuszi mutatványainak lehetünk tanúi, aki könnyedén játszadozik publikumának idegszálain.
Hollywood
Mit „akar mondani” David Lynch? Először is a véleményét Hollywoodról… Hollywoodnak és a nézőnek. A legutóbbi filmjében, a Mulholland drive-ban a díszlet az angyalok városa. Ide érkezik a szőke Betty, tele reménnyel, hogy színésznő legyen. Majd a második, rövidebb felében fordul a kocka, s a barna hajú Camilla(Rita) lép elénk dívaként, a rendező barátnőjeként, míg Betty az ő féltékeny (volt) szeretője... Újabb lynchi zűrzavar.(?) Színésznők színésznőt játszanak, aztán álmukból felébredve „átváltoznak”.
„Színház az egész világ!” – És mozi. Film. Univerzum, ahol minden megtörténhet, melyben „színész minden férfi és nő”, ha akar szerepelni, ha nem. Az Úr pedig ott székel, ahonnan a pénz is érkezik. Törpénk bársonyfotelből követi szemmel „bábjai”, színészei fellépését. Lynch pedig, aki megteremtette a törpét, a mítoszt, egyben a rabja is lett. A hívek kíváncsian várják, kedvencük mivel rukkol ki legközelebb, s megesznek mindent, amit csak feltálal nekik. Az elutasítók továbbra is hangoztatni fogják: nem csinál mást, mint önmagát plagizálja, mert képtelen megújulni, s a bolondját járatja a nézőkkel. Ünnepelhető ő a Hollywoodnak büszkén „beintő” fenegyerekként, „modern misztikusként”; mondhatják rá, hogy hatásvadász, zavaros… Az egyiken a bohóc mulat nagyon jót, a másikon a törpe.
[1] Filmvilág, 1998/6
[2] Filmvilág, 1998/6.
[3] Filmvilág,
Lámpács
14 éve
